Versek


A Körös Irodalmi Társaság idei karácsonyi felolvasóestjére pályázatot hirdetett alkotó tagjai számára. A téma
a csabai volt. A pályázókat szakmai zsűri (Ambrus Zoltán, Banner Zoltán, Kiss Ottó) értékelte és közönségszavazás is volt. Íme, a nyertes művek:

 

SzathmariDominik.jpeg 

 

Szathmári Dominik

 

Hatások

 

Sétáltam az alföld berepedezett aszfalt dombjain,

és asztronauta módra kerestem az életet a kráterek között.

Jól hozzá szoktattam már magam ehhez az egyszerűséghez,

hogy csak elképzelni tudom, hol vagyok, és mi van mögöttem.

Önmagában minden olyan magányos és értelmetlen,

a kötelékek és a görcsök tesznek engem élővé,

mik úgy fognak magába, mint a Földet a bolygók rendszere,

hogy világegyetemmé kiegészülve, nem engedi ki magából,

és fényévnyi időkre is minden hat rám,

és én is hatok rájuk.

Még a fekete lyukakban is érzem, hogy csücsül az anyag,

és kiszáll onnan pipájának füstje.

Látom, ahogy az ember kiválik a porból,

és mint a megkésett közönség nem érti eddig mi történt.

Hallom, hogy csiszol a gondjaiból tüzet,

és sötét barlangok helyett kis bunkereket épít az értelemnek.

Megszorulva toposznak adja el mindenét,

és felél minden újat a nap alatt.

Háborúban határokat szab a végtelenbe,

és érzelmeket köt a halálhoz, hogy mértékletesebb legyen.

Bosszúként a némaság páncéljában néha ma felvonul az élet ellen.

Hatása a szerencsétlenség, egy kiürült előadóterem.

De sokszor az ember másnap jobban felismeri a nagy dolgokat…

*

Kiskoromban sokáig nem beszéltem,

és azt mondják most is csak halkan szoktam.

Az idebent már 18 éve zúgó gépezet

egyre jobban nyomja el a világot,

és nem hallom mit kéne átüvöltenem.

Az én fejlődésem ez a kicsi város,

melynek halvány fénye bemutatott rongyos Bibliák előtt a világnak,

míg lassan kongott a beolvasztott harang.

Gyerekéveim körbe fogta a lakótelep,

hol gondtalan szőttem a visszamaradt kommunista ökörnyállal

párna lelkemet,

melyben minden tű megmaradt.

Ott ültem hintára, hogy felszálljak a holdra,

és építettem homokból erődöt, ahol nem bántanak.

De mégis kibelezett engem az unalom,

míg arról álmodtam, hogy majd messzire elmegyek,

és seregnyi idő falta szervem,

hogy itt maradsz te, lényegtelen!

Lehajtott fejjel mentem, ha vérzett arcomon a szégyen,

de csöpögött nyomomban, és követtek a röhögő férgek.

Kolbászt töltöttek ártatlanságomból,

kik beavattak élvezeti rejtelmekbe.

Pálinkába áztatták májamat a könnyű szavú estéken.

Lábamat akáccal füstölték, ha nem elég gyors, legalább jó lesz télire!

A kezem elég rágós, meghagyták, hogy írjak vele…

 

Sík ez a táj nincsenek csúcsai,

mindenki a vágásra várva a horizontig eltartó sárban hempereg.

 

De mit nekem zúgó pesti autók,

új jorki füst, tibeti magaslatok?

A disznók közt nyugszik meg a lelkem,

kiket szavaimmal őrzök, mint akármi őrizhet bármit.

Velük sétálok az alföld berepedezett aszfalt dombjain,

melyekre lágyan lehullott a csillámló hó.

Már jól hozzá szoktattam magam ehhez az ünnephez,

ilyenkor hordják ide a legtöbb moslékot.

Magában minden olyan magányos és undorító,

így legalább együtt éljük túl pénzéhségüket.

Szenteste pedig kifekszünk a csillagok alá,

és míg nézik, hogy kéne őket onnan leszedni,

én kinyitom rongyos Bibliámat,

és gondolkozom, hogy mikor térjek meg Atyámhoz?...

 

(a szakmai zsűri első helyezettje)

 

Vöröskéry Dóra

 

Csabai csípős

 

Molnar_Dora.jpgA vékony hóréteg úgy simul a fákra, akár a legfinomabb francia csipke. A szélben ringó ágak olyan képet keltenek, mintha tucatnyi menyasszony táncolna a városháza előtt.

Már megnyitott az aranykapu. Lehet csemegézni, korcsolyázni, forralt bort kortyolgatni. A szervezők úgy számolnak, hogy idén is több ezer vendége lesz a vásárnak. Ez hatalmas bevételt jelent a bódék bérlőinek.

Varga Ádám már húsz éve rendszeres kiállító. Az öreg hentes csak a legjobb minőségű alapanyagokkal dolgozik; háznál nevelt sertésből, magyar fűszerekből gyúrja a megye legjobb kolbászát. Ezt árulja a vásárban is.

A pénteki napot úgy döntött, kiveszi. Neki is kell egy kis pihenés, rengeteg vásárlót szokott kiszolgálni a hidegben, és már igencsak benne van a korban. Fiát állította a helyére. Épp a déli híradót nézte, mikor a  fiú telefonált:

– Apa! Keresztbe fosod magad, ha ezt meglátod!

Kapta is a csizmáját az öreg Varga – aki hentes –, és meg sem állt a városka főteréig.

Először a szélcsengők csilingelése ütötte meg a fülét, majd valami édes illatra lett figyelmes. Egészen olyan volt, mint a chili és talán méz.

Szecsuáni! Ez volt kiírva a szomszédos bódé táblájára. Vörös-arany lampionok lógtak a kis faház oldalán, és egy ázsiai férfi zöldségeket szeletelt benne. Kínai kifőzdét akarnak nyitni az ő húsos bódéja mellett!

– Bocsánat, mit csinálnak? – kérdezte Varga felháborodottan.

– Nyilik szecuani éttelem. Üdv, szomszéd! – válaszolta az idős férfi.

Varga Ádámot elfutotta a pulykaméreg. Hiszen ez egy csabai mulatság! Fűszerpaprikát és matyóhímzéses babaruhákat kellene itt árulni! Ráadásul egy másik ételt kínáló bódé, és pont mellette! Ez csökkenteni fogja a forgalmát, arról nem is beszélve, hogy az ázsiai fűszerek bűze elnyomja az ő húskészítményei mennyei illatát. Ki akarna édes-savanyú gőzben fürdőző kolbászt?! Vagy mézillatban hempergő véreshurkát?!

– De… de miért pont a vásárban? Ez egy karácsonyi vásár. Maguknál nincs is karácsony! – érvelt a férfi szenvedélyesen.

– Kalácony ninc, de a pénszt szeletjuk – vigyorgott a kínai, majd nevetve szeletelt tovább.

Varga Ádám pedig nagy dühöngve hazaindult.

Még soha nem volt olyan alacsony a forgalma, mint a rákövetkező napon. Az emberek messze elkerülték a bódéját, alig fogyott a kolbász, míg a tegnap nyílt olcsó vendéglő virágzott, hosszú sorok kígyóztak előtte. Varga Ádám mérhetetlenül dühös volt, meg volt győződve róla, hogy újdonsült szomszédja rombolja a forgalmát. Az esti zárás után neki is esett az öreg kínainak:

– A moslékod miatt nem veszik a termékeimet!

–Kóbász dlága, szecuáni ócó. Embelek egyszelüek – vigyorgott az ázsiai.

– Tönkre fogok menni! Még a hízók ára sem jön vissza ilyen forgalommal – roskadt össze Varga Ádám.

– Maac dlága, galamb ócó. – Emelte fel jobbját a kínai, melyben négy, kövér galamb teteme himbálózott. – Szajtbulgelen nevelkedett fötéli galamb – nevetett. – Jo huszban van! Ne aggodj, szomszéd, lesz még losszabb is – vigyorgott, majd egy szerencsesütit dobott a hentes kezébe.

Varga Ádám füstölgött, de kibontotta a sütit. „A türelem: erény!” – olvasta az apró cetlin, melyet azonmód szétszaggatott, és az ostyával együtt földhöz vágott.

Vasárnap szokatlanul szép nap virradt Békéscsabára. A napfény csillogott a havon, és vészesen közeledett a karácsony. Csak egyetlen sajnálatos esemény árnyékolta be a kisváros életét: az újonnan nyílt kínai kifőzde tulaját reggel holtan találták, groteszk pózben, végbélnyílásában egy rúd, csabai kolbásszal.

 

(a szakmai zsűri második, a közönség első helyezettje) 

 

CsillagTamas_meret.jpg

 

Csillag Tamás

 

Békéscsaba

 

Folyton felesel a ninccsel,

 a legszéléről sprintel,

 egyszer mentsvár, máskor ávó,

szociális védőháló,

 

néha meglel, néha otthagy,

piacnapi zarándoklat,

soknapos kenyérpopa,

felessel fűtött szoba,

 

szerelmet ki viszi érzet,

ahol én is félre nézek,

semmi ágán a szalag,

 

aki a karodba szalad,

kisfiú is, feleség is,

ahol élni lehet mégis.

 

 (a szakmai zsűri harmadik helyezettje)

Kiss László

 

Lefújás

 

Kiss_L__szl__.jpgGimis koromban jó passzban voltam: nagyszünetben kiültem a folyosói radiátorra, gyertek, csajok. Jöttek is szépen, de hiába. Kicsi voltam, és Vác-drukker, az ismerkedést pedig az arcom elé terített lepedőnyi Népsport sem könnyítette meg. A megyeszékhely közelségéből ekkoriban csupán annyit profitáltam, hogy ha a Jóisten (Mracskó, Pásztor, a névsor tetszés szerint bővíthető) vagy a lila-fehér elszánás – jó esetben mindkettő – úgy akarta, és volt első osztályú foci Békéscsabán, lehetőségem nyílt egészen közelről is szemügyre venni egy igazi bajnoki mérkőzést. Nemcsak a Color Star tévé mesés világa tárulhatott föl, de a szotyiillatú csabai stadion szezámja is. Valódi gyep, valódi labdarúgókkal.

Mit szépítsem, hátrányból indultam. Még az egyszeregyet se vágtam, de már vadul pattintgattam a gombokat nagyi konyhaasztalán. Mondjon, aki bír, jobb programot vakációidőben: tejes kávé, kuglóf, ebéd utáni buszozgatás nagyival a városban, posta, takarék, Mackó büfé. Egy ilyen Odüsszeián elénk lépett egy óriás. Mint aki száz éve udvarol neki, de nem bírja tovább cérnával, szájon csókolta nagyit, szervusz, Annuskám, azzal rám bökött: unoka? Amikor kiderült, nem egyszerűen rokon vagyok, de focizom is, vizsgáztatni kezdett. Pásztor? Biccentettem, imádom. Kerekes? Villámgyors! Gulyás? A legjobb kapus a világon (Disztl Péter után, tettem hozzá gondolatban). Vérszemet kapott, de felvettem a kesztyűt, s egy-egy nevet magam is bedobtam a közösbe. A szakállas Tisza, a jóképű Szekeres, a kőkemény Ottlakán. El volt ragadtatva. Attól féltem, ha kiderül, hogy a gombfocikeretet mondom föl, és sose láttam élő csabai focistát, lekever egy taslit.

Azon a nyáron még nem tudtam, hogy egyszer Előre-drukker leszek. Nem is lettem.

Vác-hívő lettem, mert a Samsungtól szponzorált csapatot azokban a felejthetetlen esztendőkben a Békéscsabán felejthetetlen Csank János gardírozta. Ha kulturált focit játszó tizenegye Csabán vitézkedett, nem hagyhattam ki az átbuszozást. A buszsofőr apa volt, a helyközi járat a Skodánk. Időben indultunk, le ne késsük a kezdő sípszót. Kupameccset játszottak, közelebbről: döntőt, s a Samsung üdvöskéje az UTE-t fogadta a Kórház utcai semleges oroszlánbarlangban. Kórház utca, nem túl jó ómen egy ki-ki meccs előtt. De megúsztuk. A Vác a győzelmet, én a verést, pedig jó esélyem volt rá, helyismeret híján az újpestiek közé keveredtem a lelátón. A második, egyben utolsó alkalommal már biztosra mentem. Ha később arra kértek, meséljem el életem legnagyobb élményét, leplezetlen büszkeséggel elevenítettem fel ezt a vasárnap délutánt. A kitartó szurkolás addigra meghozta az eredményét: bizalmas kapcsolatba kerültem a Vác FC Samsung törzsszurkolóival. Óvatos kóstolgatás után némelyikkel bestiális levélváltásba kezdtem, s hamarosan képeket is cseréltünk egymással. Hogy néz ki egy vácos. A csabai meccs előtt kis kitérőt tettek: elugrottak értem. Kék-piros színben úszott a Húskombinát utca, a srácok, akik között lányok is akadtak szép számmal, mert ez egy családias klub volt, már a sarkon kurjongattak és rivalltak, hajrá, Vác, hajrá, Samsung, a házunk elé érve a nevem skandálták, amikor meg kiléptem az ajtón, vállukra vettek, ahogy alacsony gimiseket szokás, akik nem átallanak ilyen messzi távolban is Duna menti csapatnak drukkolni, verték a dobokat, robbantották a petárdákat, kereplők nyikorogtak, dudák harsogtak, száz és száz tenyér verődött össze, amikor diadalmasan, akár a római hadvezérek, kivonultunk Gyuláról – bevenni Békéscsabát. Hogy sikerült-e, nem emlékszem, pedig felejthetetlen pillanatok voltak, arra azonban mindig ügyeltem, valahányszor elmeséltem ezt az én legnagyobb fociélményemet, hogy véletlenül se derüljön ki: az egészet a képzelet szülte, és nem sokáig vajúdott vele.

Teltek az évek, és múltak, mint rendesen, letettem az érettségit, fölvettek az egyetemre, s eközben a Vác, noha felejthetetlen volt az együtt töltött négy év, szép lassan kikopott az emlékezetemből. Közös fotóink széle megsárgult, étkezőasztalunk abroszát a csalódás molya rágta ronggyá, örömünk szódásszifonjából kispriccelt az utolsó csepp is. Eleinte vissza-visszanéztem, hátha, de elkeserített, amit láttam. A váci aréna töredezett állóhelyein diósgyőri szurkolók hugyoztak, a büntetőterület téglalapját nem lehetett megkülönböztetni a felezővonaltól, és egy idő után a villanyfényes meccseket is sötétben játszották. Egymásra mutogattunk, ő hűtlenséggel vádolt engem, én az időre fogtam. A szerelemnek múlnia kell.

A szilvesztert még kettesben töltöttük. Vacsora után elbúcsúztunk a szüleitől, és bevackoltunk a szobájába. Karácsonyra sálat kaptam tőle, amit viccesen a nyakam köré tekertem, mintha akasztanának, majd fájdalmasnak mutatott nyekkenéssel elvágódtam az ágyon. Ő utánam vetette magát. Nevetett, s hogy szeretem-e. Nem feleltem. Ezt félreértette, és arra kért, öleljem át. Megfogtam a kezét. Füves cigit dugott a számba. Édes lett a szoba levegője. Szívjam be, tartsam lent jó mélyen. Nehogy kifújjam idő előtt, mert akkor kuka. Mint akik vad hajszából tértek meg, szuszogtunk a franciaágyon. Csak most tűnt fel, mennyire kényelmes. Ez megrémisztett. Sose gondoltam, hogy egyszer csabai barátnőm lesz, hogy valakiért hajlandó leszek átbuszozni a szomszédvárba, ahol a gyulai pletyka szerint fogaik közt késsel várják ellenségüket a tótok. A fenyőfa bibliai erővel ontotta a zöld illatot, félálomban is láttam, ahogy a bársonyfüggöny nyugtalanul hullámzik a radiátor fölött. Mire gondolok. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy mosolyog. Moccanás a párnán, kattant a magnó. Meg kellett volna fordítani a kazettát, hogy jöjjön a B-oldal, de egyikünk se mozdult. Megszorítottam a kezét. Mire gondolok. Szakadt rólam a víz, és a kis kitérő után csak jöttek, fordultak be a sarkon a drukkerek, a mi drukkereink. Jöttek és elárasztották az utcánkat, kurjongattak, rivalltak, a nevem skandálták. Dobok, petárdák, kereplők. Dudák, száz és száz összeverődő tenyér. Az utolsó buszra gondoltam. Hogy nem kéne lekésni.


(a közönség második helyezettje) 

 

E.Szabó Zoltán:

Halló!  Humán  Nemzeti

ErőforrásügyiMinisztérium?

 

E._Szabo_Zoltan.jpg  Itt én vagyok! Csaba János Csaba, Békéscsaba, Csaba utca. Köszönöm, kedves, hogy meghallgat! Igen, rátérek!

  Épp az Árpád fürdőben mártogattam a testemet, amikor ott hangoztatta nékem egy úszó szabadkőműves  illetve  szabadúszó  kőműves barátom, hogy Kegyedékhez tartozik egy Elfekvő Szobor Park. Én  is szeretnék egy kiselejtezett szobrot, de ami hasonlít rám! Nem baj, ha nem fekvő, lehetne lovas is! Szeretem a lovakat (2 lovammal fuvarosok voltunk Jaminába’. Ma már csak én lélegzem.)

 Ja, hogy milyen vagyok?A hasonlóság végett lejellemzem magam. Főleg evangélikus érzületű ember vagyok  születésemtől fogva. Ébredéskor  – meg máskor – bedobok egy-két kupicát  a szilvából, de éltet a csabai kolbász is. Nagyra nem nőttem, de még most is – ezzel a pár foggal –  megütöm a 160 centit. A mellbőségem, meg a derekam, ha körbevesszük, kábé egyességet mutat. Mokány természetű vagyok, ám a lovon jól tudnék feszíteni, a szobron méginkább.  Ámulna is itt az emberiség,meg a csabai nép a felvidámított főtéren,eső esetén a Csabagyöngyében!

 Még az is fontos, hogy a fülem kicsit eláll. Nem az egyik, mindegyik.  Ezeket  begyűrögetem  a sapka alá, de csak ha azt hordom, mert ha a kalapot, akkor a karima árnyékába sodrom őket. Nyáridőbe’ szabadon lengedeznek,vagy csattognak a halántékomon. No, meg világ életemtől kezdve balos vagyok, bár a rendszeres változáskor elhagyott engemet a párt. Kiment belőlem. Jobb kézzel még a bajszomat sem pedrem. Az asszony is a balomon feküdt mindig, hogy kéznél legyen, ha otthon vagyok. Nem, nem voltam mindig otthon.’56-ban  pl. Hruscsov  meghívott a SzU-ba. Ezt mondták, és már vittek is. Szűken voltam 20. Rozival  csak  pár  napja  esküdtünk, még alig észrevételeztük egymást. 2 évet húztam le Szibériába’, de Nyikitának nem volt érkezése velem találkozni. Meglehet, más brigádban dolgozott.

  Valóban érdekli, hogy mivel töltöm a drága időt? Leginkább öregszem. Olykor énekelgetek. Á, mások előtt? Nem vagyok én olyan egoizmus! Micsoda? Hermaflorida? Azt nem ismerem. Ja, akkor rosszul hallottam! Á, nem jártam Amerikába’.  Nyugaton? Ott voltam! Egyszer ’43 szeptemberében Gerendáson nyaraltam, egy szombat délután. A barátom befogott – én voltam   a ló –, és, ha jól húztam a kis kocsit, szőlő volt az abrak. Régen a lovaim is kaptak  pár szemet.  Markánsan a Csabagyöngyét emésztették leginkább kedvükre.

  Tudja, kedves, eljárt az idő! Sokunk már nem virgonckodik. Bizony, elmenőben van ez a generalizáció! Na, jó, ha ennyire akarja, áldozok magamból! Megrendezem kicsit a frizurámat, és tartok egy zenei fellépést, mint a pávások! Kezdünk!

 „Elől megy az ezredes.Görbe orra mind rezes. Szegény tartalékos hadnagy vagyok kérem,nem  kívánok veszedelmeket. Rövid bakakardom markomba’ tartom. Legszebb élet a kettős könyv- vitel. Happ, taps!” Ilyenfélék merülnek fel belőlem mostanában. Meg a sav. Voltam apufunktúrán is a Lencsésin, de legjobb a brinzás sztrapacska.

  Ja, nem ingyen kérem a szobrot! Van pár félretett forintocskám. Temetésre. Meg tudnék menteni 1-2 ezret készpénzbe’. Adnék még egy BERVA típusú, eredeti, önkívületi állapotú motrot is. Én ezen szokok reggelizni. A tankját kicsit innováltam:  alul a kimenetet lefojtottam. Ebbe öntöm a vizet, és a vassal megösztönzöm. Ezután belelököm a kamillát. Hevítéskor meg-megráz az imposztor, tán több a sebessége, mint 220, de kezdem megszokni. Amikor kihúzom a zsinórt, már nem olyan harapós a rendszer. Ha mégis üt, én sem vagyok rest, úgy vágom a falhoz a sistergőjét, hogy csak úgy pereg le róla a vízkő! A kisdeszkát nem adom, mer’ azon van a bögre, de a pénzt, meg a motrot szívesen!           

 Reményteljesen várom az értesítésüket, de főleg a szobrot! Addig is vagyok a Szlovákba’ a nagytemplom  mögött. (Mindjárt elfogy a karakter! Ilyen  az élet is: kicsit mókázik az ember, és mire képes lenne valami fontosat mondani vagy csinálni,lehet, hogy arcára fagy a mosoly, oszt csókolom!) Itt a vége! Csókolom!

 
(a közönség harmadik helyezettje)


Főoldal

2016. december 23.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png