Erdődi Ferenc
Mától nem…
(M.H. levele M.R.-nek)
M. Ro..... részére
Gyula
Mátyás király utca
Kedves Polgártársnőm!
– remélem, nem baj, hogy így szólítom,
így ismeretlen –
megkeresésemért,
bocsánatát kérem.
Csak reménykedem, hogy levelem megtalálja,
nyitott szívvel fogad majd postaládája.
Bár tudom annyi „reklám” jön,
embert pusztító színes özön.
Kérem, soraimat olvassa el,
jó szándékkal írok,
vérző lélekkel fogalmazok,
higgye el!
Testvére, Erzsike ügyében keresem,
tudom, megkésve,
de mentségemre legyen,
huszonegy vagyok mindössze.
Nem tudtam volna hamarabb írni,
nem értettem a világot,
és még most sem,
pedig egyetemre járok.
Igen, megkésve vallom Önnek, hogy ki vagyok.
Egyelőre csak annyit írok, hogy praxisra készülök én is,
mint nagyapám.
Ha tanulmányaim jól alakulnak,
és lelkesedésem le nem töretik,
szorgalmasan tanulok.
Most is egy előadáson ülök,
az Egyetem téren, Pesten,
kettőezer-tizenhat áprilisán.
Az ablakon át nézem, mi zajlik az utcán,
szemközt egy nagy kék hirdetés,
uralja a patinás házat:
kétszáznegyven négyzetméteren
eladó felújított szobákat.
Az utca szinte üres, a felhők is lusták,
egy férfi lépdel csak a díszkövön,
biztos dolga van a Királyi Pál utcán.
Odébb lassan nyílik egy ajtó,
két lányt kiszolgált a Hummus bár,
„Café Alibi!” súgja a fülükbe,
talán ők is egyetemisták.
Megértem, ha leteszi levelem,
de olvasson tovább, kérem!
Csak zavaromban írok másról,
üres és buta témákról.
Bocsánatát kérem, hogy hamarabb nem írtam,
de mit tudtam én még tegnap,
hogy sírva fogad a holnap.
Tudja, tegnap a bírói hivatás szabályai IV. kurzuson,
az 1956-ot követő megtorlástól a szocialista
törvényesség követelménye felé,
tanárom őszintén
feltárta e zavaros címet.
Többek között elkalandozva, bűnösöket említett,
vérbírókat, karhatalmi hiénákat.
Mondott neveket, Békés megyeieket,
A professzor a megyében született,
azt a történetet jól ismeri,
és bárkinek örömmel fel is fedi.
Megérdemeltem…
Én akartam, hogy így legyen…
Én iratkoztam be jogra,
hogy igazságos törvénynek legyek szolgálatára,
ahogy nagyapám.
Példának áll előttem, irodát nyitott,
sok embernek a joggal reményt adott.
Kicsi lányként bőrfoteljában sokat ültem,
később már volt saját ügyem,
az irodai ingaóra volt a bíróm,
Ági néni, a titkárnő, pedig a jegyzőkönyvem.
A nagy barna ingaóra szigorúan lendítette karját,
óránkét rezgő és fülsiketítő kongásban hirdette ítéletét.
Nem volt mentség:
Dura lex, sed lex!
(A törvény, az törvény!)
sikoltoztam az irodában,
ekkor mindig rohant apám,
hogy ne zavarjam nagyapám.
Csak kacarásztam…
Mától nem…
Tudja meg, kedves hölgyem,
szörnyű titok nyomja lelkem.
Mentségem legyen – ha lehet –,
nem tudtam semmit sem,
1956-ban nem is léteztem!
Gyermek vagyok még,
még ha most önálló is.
Megállt a tollam…
inkább mondanám szóban…
Könnyezve vallom,
az én nagyapám vérbíró volt ott azon a napon,
mikor Erzsike…
Ismerem a történetet,
az éjjel háromszor elolvastam,
a csendes kollégiumban.
Ó, jaj!
Kérem…
Mondjon rám ítéletet Ön,
lelkem meghasadt,
megjelent előttem gyermekkorom bírája,
nagyapám nagy barna ingaórája,
ítéletet akarok!
Kérem…
Meg aztán van itt más is…
Hajnalban izzadtan tártam fel törvényt,
szomjazva kerestem valami mentséget,
fellapoztam a 28/1956. számú törvényerejű rendeletet,
és ez áll ebben: „amennyiben a vádlott bűnös a statárium hatálya alá eső cselekedetben,
akkor halálos ítéletnek kell születnie.”
Ó, nem!
majd kiegészítőt találtam a 32/1956. számú rendeletben,
és tovább kutatva rábukkantam a 6/1956. számú kormányrendelet 10. §- ra,
melyben ugyan büntetésként szintén halált írt elő, kivéve,
ha a köznyugalom és a társadalmi rend védelme nem teszi szükségessé azt.
Ezekben az esetekben 10–15 év lehetett a büntetési tétel…
Továbbá a 20 év alatti vádlottak esetében szintén lehetőséget
adott 5–15 éves börtönbüntetés kiszabására.
Tehát korántsem volt mindegy,
mely jogszabály alatt születik a végzetes ítélet!
Erzsikének nem kellett volna sortűz előtt állnia!
Nagyapám bíróként akkor rosszul döntött,
talán az akkori hatalom áll e mögött.
Nincs mentség!
Megverve, megalázva,
fegyvert fogattak arra az ártatlan lányra!
Könyörtelen megölték, pedig nem ártott,
csak szabadságra vágyott!
Kérem, bocsásson meg…
Ha most tehetném,
Erzsikét én magam védenem!
Szembemennék nagyapámmal,
akár az egész világgal!
Joghallgatóként úgy érzem,
közölni a tényállást kötelességem.
Megtettem…
Annyi idős volt,
mint most én…
Nekem jól van dolgom,
semmire sincs gondom,
azt teszek, amit csak akarok,
akár meg is halhatok!
Síromra véshetik:
„Nem volt hajlandó a jóra,
elítélte az ingaóra.”
Most lelkem összeverve fekszik a téren,
ahogy az ítélet előtt Erzsike.
Megalázva a kivégzésre várva,
rajtam lépkednek át, akik kávézni mennek
a csendes Alibi bárba.
Fölöttem magasodik az egyetem,
esőcseppnyomos ablak üvegére rátapad levelem.
Senki nem lát semmit?
Nem is történt semmi?
Kedves Asszonyom!
Nézze el nekem felkavaró levelem.
Talán ha találkozhattunk volna,
csak egy pár szóra.
Bár magyarázat nincs,
teszem, amit tennem kell.
Ígérem, jó ügyvéd leszek,
fogadom, hogy Magyarországhoz és annak Alaptörvényéhez hű leszek,
jogszabályait megtartom és másokkal is megtartatom,
Hivatásom gyakorlása során szakmai kötelességeimet lelkiismeretesen és a legjobb tudásom szerint, ügyfelem érdekében eljárva teljesítem.
Isten engem úgy segéljen!
Kedves Polgártársnőm!
– remélem nem sír, hogy megkerestem,
így kegyetlen –
bűnömért örökre, zaklatottan,
bocsánatát kérem.
Kelt, Budapesten, 2016 áprilisában
ELTE Állam- és Jogtudományi Kar
Egyetem tér 1–3.
Isten áldja Önt,
őszinte öleléssel:
„majdnem dr.” M. Hajnalka
joghallgató
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.
