Falusi Márton
Pozsonyban és Bécsben
egyaránt a pincér
Gyújtást adok és padlógázra lépek,
kiküszöbölt határ Bécsig, Pozsonyig.
Boldog, ki négy égtájban is elférhet,
földi országában, ha nyújtózkodik.
Kiben a szenvedély akkor sem hagy alább,
ha nem ékelődik forró ölébe –
mint szélesre tárt, ünnepi sötétet
kitámasztó teamécs, szagos gyertyaláng.
Ki bizonyságot nyer, hogy nem veszendő,
amit szem elől téveszt, ahol nincs ott.
Rólad sem árulkodik atombiztos
szélvédőpára, ködszőrme, ha felnősz.
Sosem értem meg a fiatalsághoz,
hozzád: kilencventől csak tinédzser él.
Elhantolt költők koszorúját rágom:
ínyemet fölvérzi főtt babérlevél.
Klasszikusaink bezzeg még utaztak!
Hajófenéken Pozsonyig, mezítláb
Bécsig csavargott Kassák öntudatlan
sóvárogván a lenvásznakra pingált,
megrenyhült bimbókért. Párizs sem Adyé.
Kesernyés csöpp a körtemell, kicsordul.
Kezéről csapja le zongorás matiné,
expresszionistákat Leopold úr
akasztat, Peek and Cloppenburg őrgrófja
zakót kap, bömböl hát öltönyönkívül:
három színben játszó, törzsi bőrdíszmű
slicchez szabottan küllemed földobja! –
Mint lejárt költő a tyúkszemes talpát.
Mondd, minek is féltjük azt a tyúkszarost?
Pokolgép trancsíroz belőlünk haltáplemezkét,
haltöpörtyűt. Ne búslakodj,
ránk is tapadnak, s az adventi fényár
csillantja Grüß Gott tantik szájpihéin
a Wiener Melange koffein-kimérás,
habbal kevert rétegrendjét, mi méz is,
ecetes pohár is. Mohón hörpintett
sörökben fickándoznak szilaj sniclik.
Húzhatja Cigánybáró, Mozart-kvintett
talpalávalónkat, egyik sem ízlik.
A Rathaus huszonnegyedik ablakán
hasra esik a fény, az üveges tót
hanyatt, nyelvébe botlik s magyarra vált,
jobb lábat ballal, így sasszézva ellóg
a rendelés elől, hasztalan intünk.
Főurak vircsaftolnak. Ismeretlen
másikunkat nem adja többé hírül
Európa. Rossz sajtónk összerezzen:
belekapdos sarki szellő. Trafikos
rendezi pultján öncsalásainkat:
hol készülődnek robbantásra, ki fog
megbukni. A tél, e képes szamizdat
sokszorozódik fűben és kéregben,
hideglelt bőrünkön terjed hótalan.
Számlánk csak idegen nyelven érkezhet,
lesütött szemmel válogatom szavam
tárcámból az illő borravalóhoz –
mint mikor útlevelem előveszem
éjjel az őrsön, hová elővezet
egy bajor fakabát: nagyot csalódott
tíz éve, hogy mégsem vagyok körözött
migráns. Mandulaszemem gyanakvást kelt,
vágyra lobbantja kiégett csömöröd,
ha csüggedt nációkból kacsint rád, mert
Pozsonyban és Bécsben egyaránt a pincér
mind magyar. Őshonos kisebbségi gáláns
vendégmunkáshoz hajol, hogy föllendítsék
a határokon átnyúló felszolgálást.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.