Oláh András
sokáig álmodtalak
sokáig álmodtalak
de a hajnali villamos zöreje
betolakodott az ablakon
a kihangosított sóhajok közt
süketen bámul az elnémult óra a falon
másnapos pilláink nyiladoznak
– ennél gyávábban már emlékezni sem lehet –
a szem kiválasztja ami neki való
mint amikor a fehér takaró alatt rád leltem feketén
aznap jöttél haza a tengerpartról
arcodba beletört az idő
hajadat kerestem
bizsergető tenyerem megtalálta a folytatást
de ez már egy másik történet
szerencsére nem kell elmesélnem
elég ha tudod hogy még emlékszem
s hogy kimeríthetetlen történet maradsz –
testem lépést téveszt törvényt sértve didergek
megmosolygod görcsbe rándult arcomat
tanulj meg hazudni jobban – súgod
és nevetsz csak nevetsz míg bele nem
ájulunk a részeg éjszakába
egy másik világból
Ő. J. emlékének
közöttünk ő volt az örök dac
szemébe nevetett e hatnapos világnak
a kérdőjelek helyére a pontokra cserélte
s nem bízta visszhangra a szót
nem keresett könnyebb utat
túllépett a flaszterre rajzolt ugróiskolán
szenteskedő álmélkodáson
alkalom kínálta orgián
és rajzolt magának új időt míg mi
egy másik világban tévelyegtünk
ahol becsukódott a lelkiismeret
s az emlékezet önvédelem lett
és nem egymásba nyíló ébredés
– szemernyit fékez most a tolakodó idő
már nem félünk
hogy elviszi mindenünk ha elmegy
vagy itt hagy bennünket érintetlenül…
bekormozva
mintha belénk csak gyász volna festve
bekormozza szívünket az este
nincs bennünk part hol kiköt a csónak
álmaink részeg emléknek gyónnak
arcom mutatóját veszített óra
hitetlenséged vitt a padlóra
nyomorodnál is kevesebb vagyok
locsogó ábránd megvetett halott
bezár a csönd s mint porcelánt tör el
szerelmed bennem idegent ölel
elpusztítasz mihelyt magadba fogadsz
s nem tudni holnap ki lesz az áldozat
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.