Fecske Csaba
Csípős gyönyör
penetráns bűz veri fel
a reggel nyugalmát valaki már megint
a lépcső alá szart hajléktalan
mondják a népek a házban fintorogva
én láttam is egy emberformájú lényt
gyűrött nejlonszatyorban cipelte
nyomorúságos múltját szeméből kicsüngött
a lélek a véletlen ajtórésébe szorulva szűkölt
elkaptam gyorsan a fejemet hogy időt adjak
lelkiismeretemnek a menekülésre föltépve a levegő
agyonhasznált párnaciháját igyekszem az újságos felé
hogy hozzájussak napi bosszankodnivalómhoz
súlyos léptekkel közelít a tél bennem és kívülem
szurtos gyerek szalad el mellettem kutyájával
apró örömei sikongásai közepette nem hallja
jövője leszúrt kismalacának visítását árnyékával
pecsételi le a napot napomat várakozásunk napját
varjú károg a villanyoszlopon pacsirtáim cérnára fűzve
haldokolnak valahol gyerekkorom mezején légy bátor
biztatom magam ugorj át egyik érzésből a másikba
élvezd a hűtlenség csípős gyönyörét
Kaleidoszkóp
verba volant scripta manent
mindenem veszendőbe ment
az idő mint a gyík oson
anyám volt első gyilkosom
anyám volt első olvasóm
én most sírkövét olvasom
mindenkinek van (volt) anyja
halottja halhatatlanja
előtted megmászni hegy van
életed halál csak egy van
szíved mint ragacsos meggymag
kiköpi az Isten megvagy
Isten engem csőbe húzott
gubbasztok bús bamba túzok
elrepülnék ha volna min
de elaludtak szárnyaim
hunyorgó kis lámpák égnek
mímelik a fényességet
az elmédre lyukat égetnek
morcos kis semmiségek
hang-szilánkot szór a vekker
bezúzott ablak a reggel
az álom partjára úszva
lebegek mint a medúza
a percek orv haramiák
ollóját élezi a rák
hogy az idő fenekét kifúrja
s máshol kezdődjék minden újra
mondd meg hát édes Istenem
mi lesz veled mi lesz velem
ki nyalja meg a kezedet
ha kimúlt hűséges ebed
(A csipogó árnyakból…)
A csipogó árnyakból fiókáit
összegyűjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világít –
ami fehér volt, szürke lett.
Az ég színe, mint könnyű női ingben
kék s rózsaszín selyempapír.
Mintha elszégyellné magát az Isten,
ég-arcán leheletnyi pír.
Távoli erdők kéklenek szememben,
egy elbitangolt kicsi fát
látok, és felzokog az erdő bennem:
elveszítette egy fiát.
Komor felhők közül kukucskál a hold,
meglapul riadtan a rét.
Betakarózik már minden, ami volt.
Fütty döfi át a csönd szívét.
Megjegyzés: a kurzivált szövegrész J. A. azonos című töredéke.
Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.
