Versek

 

 BalazsFAttila.jpg

 

Balázs F. Attila

 

 

a vers önmagát írja

 

a szoba groteszk helyzetbe merevedik
mint mikor görcs bénítja meg az embert
nehezen lélegzem
az újraindított tudat visszaállítja a történések
hálóját a helyzetet felismerem
de nem érdekel ebben a pillanatban más
csak az hogy élek
az ablak mint poros képernyő
a székesegyház szürke tornyait mutatja
rendületlenül az utcai lámpák bágyadt fényében

a vers elszántan felnyitja
a laptop fedelét bekapcsolja
és türelmetlenül kopog az asztal lapján
míg megnyílik a fehér oldal a képernyőn
ütni kezdi a billentyűket javít töröl
majd belelendül újra
mintha egy géppuska sorozatot adna le
válla fölött beleolvasok a kígyózó szövegbe
engem ír döbbenek rá
engem ír a vers

én nem írtam már rég
pedig kopnak a betűk a billentyűzeten
levelek pályázatok költségvetések
ilyesmik rabolják nap mint nap az időmet
miközben a vers hiába vár a megbeszélt padon
csalódottan áll fel és megy el ki tudja hová
kinek a szívdobbanását hallgatja átszellemülten

nem mondok le arról
hogy egyszer telefröcsköljem a fehér lapot
perverz betűimmel merész álmaimmal
mielőtt lekopik a billentyűkről minden betű
és a szem sem fárad el annyira
hogy összefolyjon minden fura grafikába
kényszeredett mosollyal állnék fel a forgószékről
nem látná senki a szomorúságot a szájam sarkán
és ez így lenne jó

a híreket figyelem a tévében az interneten
miközben a vers engem ír
tudom hogy torz képet rajzol de hagyom
én a hírekből kiszedem a fontos eseményeket
majd újra összerakom
új értelmet adva a történteknek
így írhatták egykor a történelmet
a horrort sem kell kitalálni
bőségesen árad minden csatornából

Párna erődben az edzett férfi is
gyermekké szelídül
félálomban elveszti súlyát minden
szétpukkan halkan mint szappanbuborék
Freud papa elhelyezkedik karosszékében
megsimogatja ősz szakállát
szivarra gyújt
és nézi a fejem fölött terjengő füstöt
én nyugodtan merülök el a tudattalanban
mintha nagyapám vigyázná álmomat
a vers tovább ír engem
a vers tovább írja önmagát

 

a nagy festő

 

színpompás őszi táj
olyan mint egy festmény
melyen még nem száradt meg
a festék

a kézre gondolok
mely az ecsetet fogja
és szeretetét színekkel fejezi ki
mert a szavak tökéletlenek
és kevesekhez szólnak

 

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.


Főoldal

2016. július 23.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png