Gömöri György
Örökké élni?
Minden ember – a hit laza lengőhídján
ingadozva, vagy varázs-elixírt kutatva –
öröklétre törekszik. De hány évig
használható ez a sejtekből-inakból-
idegekből összeeszkábált test?
És hát mivégre? Nem új a tétel:
vándorok vagyunk. Létek-közötti bőrhajók
utasai, akik sírva születnek és
néha megsiratva múlnak el,
más kutatókra hagyván
a kén, só és higany számos vegyületét.
Ne örülj, ember!
Hogyha a széndioxid meg nem ölt,
s otthonod nem lepi el az ár –
ne örülj, ember! Mert még hátra van
az olvadó tundrából felcsapó
félelmetes metán.
Egy százéves fényképre
Dédapám, K. Sámuel, pörge kalapban,
megőszült bajusszal-szakállal ül
a fényképész lencséje előtt, karján
szigorú tekintetű nejével.
Most pihen, de máskor folyton rohan,
ezért Félegyházán „Jupiternek” hívják,
vesz és ad, minden vásáron jelen van.
Sámuel ádáz függetlenségi párti,
őszintén meggyászolja Kossuth Lajost,
és jó ismerőse Móra Ferencnek.
Nem tudok róla többet, de ez is elég
ahhoz, hogy tudjam, milyen régen vagyok
(bárhol is lakjam) hiteles magyar,
hitelesebb a szájas nyikhajoknál,
akik Turulon lovagolva hirdetik:
egyedül övék ez a nyomorult,
folyamatosan kirabolt kis ország.
Március Hastingsben
Ha találomra kiveszel egy könyvet a polcról,
a képzelet megindul és szárnyára kap-
egymásba borul a yin és a yang és
jajonganak fehér madarak.
Nagyon sirályos ez a tengerparti város,
– a boltok mélyén ódon kacat hátán kacat;
fentről vár romjait s a tengeröbölt látod,
és hóvirág habzik az ablakod alatt.
Tornyosul és ránk szakad a fekete felhő,
esernyődet, mint köles, jégeső veri,
– siessünk vissza a soklépcsőjű házba,
ahol pezsgő(s) zenével vár ránk Mari.
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.