Korpa Tamás
Dilemma
Na Skale (630 m)
diktafonra vettem a Blatnica vizének
tonikos locsogását azon a hét négyzetméternyi fanyar
szobatiszta mészkőfalon Na Skale felett
Sv. Hubert
letölteni ezt a csobogást. és megállás nélkül játszani
egy vízszegény fennsíkon. amíg megneszelik a csiszolatlan vadak.
színed elé idéztél minket, forrás.
és ez a csobogás kiborítva a forrásból, és ez a sok zaj
behordva a csobogásba – alig megtapadva, alig telve el.
most úgy rémlik, úgy dereng nekünk.
minden erdőnek van egy olyan pontja, ahol sohasem olvad el
a hó. és mindig akad egy forrás.
Sv. Hubert
korán kezdte, későn engedett. mialatt sejtett, ami tárult,
arrébb gyűlt, égrenyíltan, összeadódva, beletörődve, hisz kimondva,
kimondottan, elverte a zápor. mialatt kéretlen, éretlen ajakként
nyílt szét újra, mintha lenne, midőn volna, halványan, ha nyíltan is,
mintha teljesülve, kitömörítve, mint egy áprilisi zápor, utánahullva,
valami helyett, ormótlan, faragatlan cseppekben, ahogy mondva, úgy gondolva el,
jóvátehetetlen, csöpögésben elvékonyodva, örökös fordításban,
vízről jégre, jégről vízre, a megszólalásig hasonlón, de csak addig. –
a megfagyott vízcsíkot letöröd a forrás szájáról,
mélyhűtőbe rejted.
Sv. Hubert
a forrás szája körkörös érvelés a fény mellett
Zadielska Planina
felszeleteltem a szelet vékony pormentes sávokra.
és egyenként lejátszottam azokat.
fejben tartom őket, most ott szállingóznak szét, legbelül.
48°37′32.5"N 20°50′45.9"E
elterelte figyelmemet
a lyukacsos karsztra. ha rátérünk, törvénye az eltűnés, mondta.
az álmatlanság váladéka patakzott homlokán.
kiválasztott egy rövid gödröt – kiásta, majd leásta
odébb. begurította az itt szócskát a gödör aljára.
korgón beomlik egy alabástrom fűz nem sokára,
de nem itt, nem itt, mondta.
kívülről megtanulnám azt az omlást, ha tényleg itt,
tényleg itt.
48°37′57.3"N 20°49′32.8"E
kiválasztasz egy parcellát.
felezőmerőlegese mentén behajtod. tépőzárakat helyezel széleire.
és kiakasztod, hogy üzekedjen rajta a lenyúzott, nyers szél.
majd leteríted, akár egy sokat látott paplant.
beülteted nézőponttal, naphosszat gyomlálod. s ha elvirágzik,
beszeded ismét –
megkörnyékez az érzés: összeállítani a virágzás első szótárát.
majd tüzet rakni a szószedetben. virágzik, nézd, a Körülírások kertje.
smaragd borostyán futja be a zártkörű Koherencia sétányt.
feltámasztanál öt perce benne valakit?
mire felérsz, észreveszed, hogy mindent elfelejtesz?
Dolné Lúky
lehűlő fehér mezőn kettévágott kaptár
Lúčanské jazierko (729)
5x5 méter széles, tíz emelet mély tó.
ha jégeső lyuggatja felszínét.
egy-egy lyuk egy-egy megfelejtkezés a bezúzott,
szétloccsant, összeráncolt, alzheimer-es víztükrön.
a zuhogás ma sötétben kezdődött el. s a sötétből,
ami rajtad megmaradt: a haj ébensége például,
a szempillák nyurga, fekete villái, napfelkelte után.
Zadielska chata
fák életnagyságú portréi díszítik az üléstermet.
a házi kedvencek, mondja. az őslakók, gondolja el.
valójában egy rönkház kandallójában ropogó rönk emlékei.
levélzaj, tumultus, teketória. bíborősz. dominóelv.
a többi odakint: korán jött havazás, ami helyben
levakolja a lombot, mondja.
a hókristály, mint levélnehezék, gondolja el.
nagyotmondás, ami szűkszívűség, mondja.
szűkszavúság, ami kopárság, gondolja el.
máskor meg, minden levél, mintha megannyi apró radír
körözne a levegőben. beletörölne és megszűnne a teljes délután.
az előzmények hideg délutánjai, mondja.
a megszellőztetett lombkorona, gondolja el.
Hradná stráň
egy kificamodott száj, amíg utoléri valamilyen
elnagyolt mondanivaló, napokig sántít, összeroskadva,
mintha a passzív szókincsében járna.
Hradná stráň
1: 40.000
Královská jaskyna
évek óta egyetlen karsztrésbe gyűjtöm a damilvékony sovány fa
minden lombját.
időnként beleaprítok egy kupac kéziratot is, a saját hangomat.
árnyékom öntőformája vagyok? kérdezem
hányfelé szellőztethető ki az árnyék? válaszol
mint egy feje tetejére fordított konténerből, kibillen belőlem?
a pereméig fáradt árnyék? válaszol –
erre elönt hirtelen mozdulatom mecénása, a pánik
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.