Levél egy fjord partjáról

Tudod, legszívesebben felgyújtanám.
Nem, nem indulatból

(biztos hallod, a hangom is nyugodt,
egészen megnyugodtam,
valahogy messze lettem,
mondjuk Finnországban vagy Norvégiában
egy fjord partjáról nézem az eseményeket,
ott hűvösebb van,
lehűl a szív is,
lassabban, békésebben dobog –
elkerülnek a pánikrohamok,
figyelem az elém hulló fekete madártoll lassú röptét)

Szóval arra gondolok,
egyszerűbb lenne tűzre rakni az egészet,
mert rendbe nincs erőm.
Pakolni a felgyűlt lim-lomot
(majdnem felgyúlt-at írtam),
válogatni, mi kell, mi nem.
Annyi fölösleges dolgot halmoztunk ide,
ki győzi darabonként átnézni,
aztán a maradékhoz hívni szerelőt, festőt, gázost

(tényleg, már-már mulatságos ez a költőietlen
vissza-visszatérő metaforikus elem, hogy a kazán rossz,
de mégis vicces, hogy a világ legalacsonyabb gázszámláját kaptuk,
mert már az őrláng sem ég,
hideg vízben fürdünk,
mintha patakban,
még jó, hogy itt a nyár)

a kerthez is csak pillanatokra támad fel a kedvem
– múltkor találtam tíz szem szamócát,
megmetszettem a fehér rózsát, és egy cserépbe
két tő paradicsomot ültettem –,
aztán elfogy az erőm,
mert nincs egyetlen szeglet sem,
ahol ne kéne valamit tenni,
vágni, nyesni, súrolni, sikálni,
ki győzi, jaj, hát ki győzi
erővel, hittel, hogy lehet valahogy így is élni

Vagy veszek egy kék gyertyát, bordó petúniát,
csokor petrezselymet, dobozka áfonyát.
A hit szétszóródott morzsái,
illatos, színes jelek,
arról, hogy – úgy tűnik – élni morzsán is lehet,
vagy éldegélni legalább
kormos falak, romok között.
Mint kiégett városban. Ostrom vagy tűz után.

Összeomlás

Már nem is egészek törnek.
Csak a részek atomokra.
Nem hiszek a szerelemben.
Varjak ülnek a romokra.
Semmi nem maradt nyüvetlen.
Csak a szíven ülő árnyék.
Nincs körvonala a körnek.
Haj, hiába minden szándék.
Bárhol járnék, csak így járnék.

Kiszakadtak a gyökerek.
Morzsa, mozaik és szilánk.
Nyirkos kövek talpam alatt.
Dohot lehel minden vitánk.
Vadszőlő futja a falat.
Szürkevörös ölelésben
ölelkezik, aki szeret.
De csak lázas. Vagyis beteg.
Mint a lázmérő, törékeny.
Moha nő a ház tövében.

Beteg fiam meggyógyuljon.
András juhász feltámadjon.
Ami eltört forrjon össze.
Ami rossz volt mind mögötte.
Életemnek árnyékában,
Mindenszenteknek havában
negyvenhetedik évemben,
imádkozva könyörgésben
az Úristent igen kértem.

Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.

Főoldal

2016. május 25.

Vissza