Versek

 

 Hartay_m__ret.jpg

 

Hartay Csaba

 

Álomzár

 

Közel jöttem. Ébredésem szobazárta napszak.
Szekrények ásításai dobnak rám kabátleheletet.
Közel jött a reggel. Találkoztam az álomzárral.
Ökölcsapás a párnámba. Csak a fejem helye.

Mondjam el, merre jártam álmaimban.
Hol szórt szét szél, tépett napraforgótányér.
A gát. Ahová felvitt apám egykori barátja.
Fogta vállam, vissza ne szédüljek gyerekkoromba.

Csak gát volt az, nem hegy. Odalent nyitott ajtók.
Szúnyogháló tépett mellkasa. Ahogy átjárja.
Egy kihűlő házat a kézbesített, de felbontatlan levél.
A bedobott, elkésett, elhagyott. Az olvasatlan.

De nincs is benne semmi. Csak a gát. Odaát.
És mi ott szédelgünk. Huzatos a kanyar.
Az elalvás felvonása. A fűzfaerdő mögül
ventilátor búg nekünk, és ott a sok levetett cipő.

Lapát és hullám. És holtág. És tó.
Úszhatatlan és élettelenül is úszható.
És ott voltam. Hínárkupac volt a párnám.
Egyedül mentem a gátra. Apám barátja várt rám.

 

Égmás

 

Megszokni egy ismeretlen nyárelőt.
Drónt röptettek a túlpartról.
Ilyesminek képzeltük a jövőt.
Hogy kinek mi hiányzik majd e világból.
Ilyeneket kérdeztünk.
Nekem a fák. A lassúságuk hiányzik majd.
A teremtő erő, ahogy élik a zöldet.
Ahogy vetkőznek a parton.
Vízbe hull divatjamúlt jelvényük.
Együttest imádtunk így. Ma a jelenünk.
Egy negyvenéves ember már öregnek tűnt.
Az is. Ideértünk. A fák közé.
Törzsek vagyunk. Minden ipszilon gallyban csúzlit látok.
Esett. Végre visszanyerte látását az út.
Pocsolyák néznek égmásukra. A fák hiányoznak majd.
Kapaszkodásuk. Maradásuk. Hogy én nem maradhatok.
A fák nyugtatják meg torokdobogó szívünk.
Gyógyító erezetük behálózza az emelkedettséget.
Ott fent, magasan. Mégis közel.
Nem venni. Adni a levegőt.

 

Kisiklatott

 

A sárga lámpafényt kívülről mondja fel a folyosóablak.
Vannak odabent. Nem kéne, hogy legyenek, de vannak.
Az udvaron fenyőfák álltak egykor. Most néhány utód.
Mindent tudnak ezek az ablakok a fényről. Árulkodnak.

Egy épület is ugyanúgy utazik. A szárnyak vagonok.
Attól, hogy nincs elmozdulás, van környezetmozgás.
Tengelysodrás. Hogy ami maradandó, az is veszít.
Gyufával lobbantok látványszíneket. Mélysárga múlt.

A kígyófa nem nőtt. Mi nőttünk. Törpülnek félelmek.
Lombkoronája megkopott. Már nem burjánzik az új.
És az a nyitott ablak. Mintha kamráé lenne, olyan magasan.
Bent, akár egy száj sötétsége. Szárazon nyeli tekintetünk.

Visszadobnék ide pár kavicsot. Itt késni el. Veréstől rettegve.
Apu már nem ver meg senkit. Senki apja nem.
Hiába mászunk magasabbra, mint a legöregebb fenyő csúcsa.
Fotókat őriz, visszahúz a kisiklatott épületvagon.

 


Főoldal

2016. május 24.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png