Az én feleségem

E._Szabo_Zoltan.jpg Az én feleségem, bár nem mértem, de lehet mondani, hogy az én feleségem, úgy cirkulusz visziózis egy óra alatt, de nem mértem, ámpedig az én feleségem egy óra alatt kábé olyan 4-5, de inkább 5 kiló halat egy óra alatt az én feleségem megpucol. De nem mértem. Ezt úgy átlagba mondom, hogy az én feleségem kábé egy óra alatt… Azér’ mondom, hogy átlagba, mer’ az én feleségem, ha nincs hal, mer’ mondjuk a halőr kinn van a terepen, ott vigyázza a halak életét, vagy mondjuk nincs kinn a területen a halőr, ámpedig nem kapnak a halak, oszt hiába fáradozik az ember, akkor nincs hal, az én feleségem nem tud mit pucolni. De, ha van otthon hal, akkor az én feleségem, bár nem mértem, de úgy gondolom, az én feleségem átlagba cirkulusz olyan öt kiló halat megpucol egy óra alatt, az én feleségem. Ez – mondom – úgy átlagba értendő, mer’ a halőr ugye nem mindig szomorkodik a kocsmába’ – ámpedig átlagba ott tanyázik –, de ha őrzi a vizet, akkor nincs otthon hal, ámpedig hal nélkül ugye nem lehet halat pucolni – ezt már megmondta Kossuth Lajos is, amikor Illés bácsi szekerén Illyés Gyulával – ő hajtotta a lovakat – Békésre mentek halér’ a bányatavakhoz. No, elég az hozzá, hogy ha van otthon hal, akkor az én feleségem, bár nem mértem, de merem mondani, az én feleségem megpucol úgy átlagba, cirkulusz viciózis öt kiló halat egy óra alatt. No, de csak ha akar. Mer’ osztán van az úgy, hogy az én feleségem nem akar, jobban mondva más foglalatossága kerül előtérbe. Ilyenkor az én feleségem akadályoztatva érzi magát a halpucolás viszonylatában. Ámpedig ha akadály felmerülése nincs napirenden, akkor az én feleségem, de nem mértem, akkor az én feleségem, merem mondani, hogy megpucolja azt az egy kilót öt óra alatt, úgy átlagba, az én feleségem.

Most azér’ álltam meg egy szusszantásra, mer’ közbe’ azt mondta az én feleségem, hogy a cirkulusz visziózis szakkifejezés helyett azt mondjam, hogy cirka, visszamenőlegesen is. Na, jó, ha ez a kérése! Ez könnyebb is a nyelvnek. Ámpedig még azt is kérelmezte, hogy ezt a szólásomat mentül gyorsabban fejezzem már be, más is akar beszélni, és végre legyek csendbe’. Legyen ez neki az én karácsonyi ajándékom. Legyek csendbe? Hát mit csinálok én egész évben?
Alaptermészetemtől kezdve egészen mostanáig mindig csendbe’ szokok lenni!
Ámpedig azt még mindenképpen el akartam mondani, hogy van nékem egy barátom, a Sanyi.
Néki is van egy felesége. Ámpedig azt nem tudom, hogy az ő felesége mennyi halat tud megpucolni cirka egy óra alatt. Mer’ ugye, nem mértem. De az én feleségem átlagba úgy öt kiló halat meg bír pucolni egy óra alatt, ámpedig ezt se’ mértem. No, de ezen nincs most idő dilemmázni, erről most vitát sem nyitok. Elég az hozzá, hogy erről a problematikáról itt, most csak ennyit kívántam felvázolni. Innestől csendbe’ vagyok! Itt az ajándék! Legyél vele boldog, Rózsi! (Rózsi az én feleségem. Csak mondom.)

(A szakmai zsűri I. díja)

Fodor György

Angyali pillanat

Mákfekete éjjel a szegénység
narancshéjba surran az asztalon.
Zsírpapírba csomagolt reménység
vesz erőt egy megfáradt angyalon.

Puha tolla fenyőre szállt kereszt.
Lehelete megfagyott hópihe.
Megszáradt könnye fénygömböt növeszt,
meghitten csillog szivárványszíve.

A város doromboló éjfélnél
alszik, és megszűnt minden kószálás.
Szentnek faragott bölcső szélénél

csontos csaholás és farkcsóválás.
A pislákoló gyertya fényénél
éppen megindul a tolófájás…

(A szakmai zsűri II. díja)

Szathmári Dominik

Most mi töltöttük ki a fényt

Csak végigmentünk az utcán. Te azt mondtad:
nem volt benne semmi különös.
Én kerestem pedig pillangót a porban, isteneket, elvesztett pénztárcát,
kinek emberét együtt megkereshetjük, csak közös élményt akartam,
de ebben a világban semmi furcsa nincs.
Csak végig lehet menni az utcán:
láthatsz arabot, ki gyereket robbant,
két meleget egyes szájába lopva otthoni gondját,
zenél a cigány, és tőled is azt hallottam csak lopáshoz értenek.
Négerek láthatatlan fegyverekkel erőszakolnak nemlétező nőket.
Fehérek acélpuskákkal ölnek, és már azt se tudom, kit,
villannak felettük a karácsonyi fények.
Menekültekkel együtt néztük szírül a moziban a Jézus megszületését,
csak a tekercs akadozott, akkor egy komor alak felüvöltött, hogy ne bénázzanak.

Míg kint elszívtál egy szálat,
az ablakfényben néztem a port,
hogy jár oda-vissza, és nem halad.
Pár év múlva használt szavakból indulok
lediplomázni egyéni gondjaimat.
Irodalmi turkálókba járok, lényeget keresek magamnak.
Legtöbbször szenvedést veszek, ez olyan, mint a hipstereknek a régi pulcsi,
azt hiszik, hogy abban azok: egy világ ellen forduló egyediségek,
szenvedésparázzsal, gyenge hatással elégnek.
A kuka oldalába elnyomod a csikket.
Továbblépünk, mögöttünk minden lemarad,
bemész a gyógyszertárba, abba a grálba,
mire egy ország feltekeredett, és rátapadt.
Nyugtatót veszel, mert téged csak belülről lehet lenyugtatni.
Betegségszimulátor lelkedet az ünnepek alatt sem kapcsolod ki.
Nyugtalanság fut rajtad, annyi szerven, hogy az agyad is lefagy,
szemedbe nézek, és belezúg a fejem.
Kis üveggolyó vagyok hordóban, mit ráznak,
próbáltam megismerni, kitágítani a világot fejemben,
de csak még nagyobb helyen lettem egyedül.
Te vagy a gyerek, aki hordómat rázza,
veled a magány sem egy állandó pont.
Mindketten bevettünk egy szemet, a műanyag csörgött,
és elhidegült kezembe súlytalan hullott a nyugalom.

Egy üres pad üres fénye alá ültünk,
hol reggel még a hajléktalanná élt költő álmodta szövegét,
és betűről betűre elhorkolta, annak, ki arra járt, az igazi nincstelenséget.
Most mi, a pad és a kő töltöttük ki a fényt,
az eső lassan szitálni kezdett, hegedűn játszotta a havat,
és hallgattuk, hogy csörrenek vidáman húrjai az úton pehelykönnyű ütemben.
Rám hajtottad a fejed, és mint egy egyszerű drámai filmben, távolodtunk a kamerában,
egyre kisebbek lettünk a képen, míg szólt az eső ünnepi hegedűje,
világgá sötétült a látvány.
Mi ott a feketeségben hallgattuk tovább, hogy játssza a zenekar a fehér havat
a vizes levél, a ház, a kő, a fa és a sár.

Szeretetet kéne venni, nem hittem, hogy ennyire összetett ünnep.
Múlik a hatás, újra zúg a fejem.
Nem vagy mellettem, nem akartalak megcsókolni, nem csókoltalak,
és te már heves művészettel máson lógsz.
Én szeretetet fogok szerezni, ami nincs benne az ölelésedben.
Én szeretetet fogok szerezni, mit csak az ért, kinek kandallójában ég a tűz,
és hozzá van erős ház, valakivel családdá osztatta saját magát,
kik boldogan feldíszítik az apró szobát. Zöld fenyőt állítanak,
mint a szomszéd és az egész környék, és mellette kis betlehembe
kis Jézus alszik kedvesen, míg kint egy vihar játszik üstdobon karácsonyt.

(Míg arról akartam írni, hogy neked idén mit veszek.
Minek? Ezt itt úgy se ejthetem.)

(A szakmai zsűri III., a közönség II. díja)

Dávid Péter

Tovább adhatod…

Akkor már várták hatvan hosszú éve.
Hetven nehéz éve vártak akkor rá,
vizet, kenyeret az út mellé letéve,
hogy a déli viharok, ha mégis erre hajtanák…

És hetven évre várt még újra hét,
anélkül, hogy látta volna erre bárki,
varjak hordták szét száradt kenyerét,
vizét drótszőrű sakálok itták ki.

Addigra elfeledték – mindenki olyan lett,
akárcsak önmagának halvány hasonmása,
kívülről – mint távoli idegenre – nézett
önmagára saját vesztett identitása.

Aztán: „jön” mondták egyszer csak hosszú karavánok,
– délről érkezett napszítta porlepettek –
„üzeni: nemsokára ajándékokat hozok,
felétek hajtanak a déli viharok – megyek.”

És mikor egy vörös hajnal ráömlött a tájra,
mikor már újra elhitték, hogy nincs remény,
a ködből kibomlott hajlott, lassú alakjára
árnyékként ráterült valami furcsa fény,

Nehéz lépteit cipelve ért a piactérre,
addigra összegyűlt ott a kíváncsi város,
hogy láthassák a „Nagy Ajándékozót” végre,
aki kicsi volt, színtelen-szürke és magányos.

A durva állatarcú állt épp legelőre
– hosszú csapzott szőre sártól mocskos –,
hozzá fordult, szavával megjelölte:
„Te kősarlót kapsz, és úgy hívnak majd: hasznos!”

A bazaltfejű felé intett másodjára:
„Belőled – mondta – verhetetlen hős lesz,
inak, izmok, csont, habzó vér bajnoka,
és úgy neveznek messze földön majd, hogy győztes!”

Aztán a vékonybordájút is megajándékozta:
„Te tudós leszel, és elnevezed mind a napokat,
magas tornyokból utókor visszhangozza,
amit kőszobádban elsuttogsz, a gyenge hangodat!”

És órákon át osztott még és nevezett,
és mintha megkönnyebbült volna tőle válla,
egyre súlytalanabb és súlytalanabb lett
soha ki nem fogyó, üres koldustarisznyája.

„És én?! Mikor kerülhetek sorra végre már?!”
– szólt valaki onnan, ahol a tömör tömeg tolong,
és égő lámpással, pedig már jócskán délre járt,
kilépett a vidámarcú, szomorú bolond.

„Te bolond, büntetést kaphatnál inkább,
vagy azt, ha nem jutna most neked semmi!
A sakálokkal, valld be, néha együtt ittál,
és nem zavartad a varjakat sem enni!

Lásd, adok neked agyagot, eleget egy marékra,
és nádvesszőt, hogy ábrát is rajzolj bele,
tiéd lesz az ékek és táblák tudománya,
és a rossz bolondnak egyszer költő lesz a neve!”

Azóta újabb nemzedékeket vajúdtak már az évek
– hogy önmagukat saját maguk ajándékba kapták –
hetvenhét nyár – hajlott, lassú alakját végleg
a feledés sakáljainak martalékul hagyták.

A bolond azóta ül sötét zugában firkálva ékeket,
azt mondja rájuk, „betűk azok és mondatok”,
azt mondja, „semmi más csak egy kis képzelet”,
azt mondja, „fáj néha”, azt mondja, „tovább adhatod”,

azt mondja, hogy „ez visszahoz és elvezet”,
azt súgja, „maradni, menni, menekülni, van hová”,
azt motyogja, hogy „másképp nem lehet”,
azt mondja, „add tovább”, ismétli, „add tovább”.

Aztán ha végzett, indul a város déli végére,
kenyeret visz, és karcsú korsót, vízzel tele.
Hetvenhét nyár – de valami nem változott mégse:
a bolondnak ezután is csak bolond maradt a neve.

(A közönség I. díja)

Csillag Tamás

Lassan, ízlelgetve

Tudom milyen nagyon egyedül lenni,
tudom milyen férjezett nőt szeretni,
hogy milyen valamit önzetlenül adni,
kicsi pénzért gombokat nyomogatni,

gyűlölni mindenkit, aki kicsit más:
nénikét, bácsit, cigányt, magyart, migránst;
egy újszülöttben meglátni a csodát,
félni, hogy elárverezik a hazát,

megélni, hogy pusztul az anyanyelved,
egyre ritkábban olvasni verset,
mindig makacsabbul akarni újat,

dolgozni akkor, mikor más kifullad;
...úgy hazaérni, hogy nagyon várnak,
s várni mikor szólítanak apának.