Versek

 

 V__r__s.jpg

 

Vörös István

 

Régi versek felfőzése,

kicsontozása, nevetős

melankóliávalvaló megspékelése

 

Előszó

Van-e magyar vers melankólia nélkül?
Van-e magyar kamra pálinka nélkül?
Te miből főzöd a melankóliádat?
És egyáltalán teszel-e zárjegyet
a versre, lerovod-e a be-nem-jövedéki adót?


Újmagyar Ági-vigalom

 

Leszek mosoly megtudó,
nevetéstől remegek,
vígan hízok teveled

kacagástól, jókedvtől.
Az arcod mindig vidám.
Hogy tehetted ezt, hazám?

Ó én ézes asszonyom,
boldog férjed tekintsed,
álomporral meghintsed,
legyen ez az én napom.

Legyen ez a mi napunk,
legyen miért vigadnunk,
jonhunk bútol ment legyen.
Mindig maradj meg nekem!

Világoknak világa,
fényesőnek virága,
idő leveles ága,

az ebédhez saláta,
leheverni az ágyra,
felnézni a csillárra,

nem is kell több énnekem,
hogy hol élünk, kérdezem.
Itt a harsány végeken!

Egy körte a végtelen,
az asztalra leteszem,
egy alma a véges lét.
Vacsorára épp elég.

 

A Paks kettőhöz

 

Ó, te Paksnak reaktív leánya,
         szállj ki tornyaid közül,
Ím, kit a drót eddig annyit ráza,
         örök adósságba dűl.
Itt a halvány sugárzásnak fényén,
röhög jövőnk elveszett reményén,
         az ki úgyis néha szív.
         Az ki úgyis néha szív.

Zordon évek, durva gépek, szidlak.
         Nagy daruknak karjain
megépül egy elektromos sír-lak,
         jövőnk, mint a margarint,
fölkenik a penészes kenyérre.
Ki mondja, hogy ez nekünk megérte?
         Egy gazdag boldogtalan.
         Egy gazdag boldogtalan.

Itt tanúlom rejtek áramokkal
         megcsapni a lelkemet.
A természet majd az öregséggel
         bölcsebbé tesz engemet.
Közel, ott a dúnai világban,
a megismert elektromosságban
         égetem ki napjaim,
         égetem ki napjaim.

Ott halok meg. Setét erőműben,
         a szomszéd rajtam nevet.
Majd talán egy villamos időben
         letöltik e versemet,
és amelyik atom sátorában
pár szavam felrobban önmagában,
         félik gyilkos hamvamért.
         Félik gyilkos hamvamért.

 

Gondolatok a könyvlopásról

 

Hová lépsz most, ne gondolkodj, tudatlan,
aki az ember elhagyott tudását
a Wikipédiára tette fel,
komor karakterekkel, mint egy rendör őrsön,
leírva áll már az újabb tanulság,
hogy míg a netre milliók születnek,
s az instagramra képet hordanak,
a könyveket csak az veszi kezébe,
ki iskolába jár,
és kényszer lesz az édes olvasásból.
Ha állatésszel, angyalérzelemmel
használni tudnánk könyvek lapjait!
Úgy értem én, hogy nem vécépapírnak,
de olvasásra és jó szem alá.
Ha érzelmekre futja még a könyvből,
vagy víg napokra, mint még Švejk alatt!
Akkor mi volna, mondd, akkor mi volna?
Miféle érzelem röhög a múltra ma?
Miféle tűz gyullad az antikváriumra?
Miféle füst száll könyvesbolt felől,
talán lecsaptak a könyvtolvajokra?
De most velük már jó barátok ők.
A bolt előtt leültek mind a földre,
és verset olvas még a rendör is.
Miért e lom, – azt kérdi Nagy Mihály,
az osztag főparancsnoka,
és pornóújságokat vesz elő –
szemétre dobni?
Mert többé nem kell más, csupán a vers!
Vörösmartyt idéz Kiss úr, a tolvaj.
Az egyik pisztolyos Petőfi-párti.
Ady, Ady! – bömböl a közlegény. –
Minket moderneket, nem ért a posztmodern.
A tizedes Petrire esküszik.
Miért e lom? – üvölti ő is, és
domborborítós szürke szórakoztatást
máglyára hord kilószám.
De könyvet égetünk, barátaim?
Szavaljunk inkább pár Pilinszky-verset!
Miért e lom? Szagáról ismerem meg
az állatember bűneit! – mutat
a könyvhalomra rendőrök vitézlő kapitánya.
Az ártatlanság boldog lapjai
egy eltépett szűz gyönge öltönyén! –
egy kigyúrt könyvtolvaj jajdul fel így,
s a Penthaus pár régi számával gyújt alá
értéktelen betűk hegyének.
Páran mobillal fényképezik, és
már töltik is a Facebokra, Youtube-ra.
         Országok rongya! Rossz könyv a neved! –
száll ki rohamkocsijából az or-
szágos rendőr főkapitány,
és pár krimit szeretne tűzre vetni.
Szerencsére nem engedik neki.
Mondj inkább egy verset a nagy Babitstól! –
és ő szaval!
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk össze lajhárlustasággal, amit
más agya az ihletett órákban teremt,
olvassuk és lopjuk magunknak el!
Gondolatot nem véd testetlen őr.
Ellopható, mert ahol volt, is megmarad,
még akkor is, ha új életre kel.
         Már ég a máglya.
Fölrakva rá megannyi hülyeség,
és tévtanok, és babonás receptek,
a gyors fogyásra, gyógyulásra módszer,
tenyérjóslás, varázslat és a titkos
összeesküvésről szóló ármánykodás.
Az ágynak földalatti vízhez tájolása?
Egy hét alatt nem fogysz le és
nem főzhető a boldogság receptje.
         A pénz, a pénz! A pénz helyett a vers!
Ha abba kóstolsz  reggelente, az
mindegy papírról vagy netről veszed,
okosabb és vidámabb is leszel
a verstelennél, könyvhiányosoknál,
s az jó mulatság, női munka lesz!
Vagy női árnyék, női alkotás,
és gömbemberhez  méltó szórakoztatás.

 

A csodaöreg visszatér

 

Ötven felé közeledve tényleg nem marad
más reménye az embernek a csodára:
Csodaöreg leszek, ha addig élek is.
Zenetanulásra már nem jut időm,
ilyen adottságokkal újabb ötven évbe is
beletelne a zongoratudás megszerzése.
A hegedűhöz meg túl süket vagyok.
Pont a bal fülemre. Talán át kéne szoknom
balkezesnek, amibe a biztonság
kedvéért bele is fogok.

Marad a vezénylés. Öregpárti terrorcsapatommal
megszálljuk egy szimfonikus zenekar próbatermét,
új kottákat osztatunk ki. Valami olyasmiről,
amit a kelleténél többet hallgattam, és úgyis
kívülről tudom. Mahler: I. szimfónia.
Gyerünk! Tíz perccel gyorsabban végezzünk,
művészi sztahanovisták! Gyors és pörgős legyen
az élettelen meditáció. Ma elég ötven perc, holnap
már negyvennyolc is sok!

A koncertet önmaguktól fölajánlják, csapataimat szélnek
eresztem. A karmesterük ugyan még röhög
a markába és bukást vár. A siker nem mindenkit lep meg.
Mahler fölkel a sírjából, és érdemérmet akaszt
a nyakamba. A kétségbeesettek leggyorsabbika,
ez lesz ráírva. A koncertkörút után elvállalnék
egy operarendezést, aztán leforgatnék
egy művészfilmet, majd az Agg James
Bond főszerepét bíznák rám. A rendező
Woody Allen.

Egy öregnek csak egyetlen dologra szabad
koncentrálnia, mondanám, amikor pappá
szentelnének, és csodát is tennék, ha nagyon muszáj.
Rákosztályon javítanám a halálozási
statisztikát, rokkantak intézetéből
kergetnék ki lábon mindenkit.

A halál annyira élvezné munkásságom,
sehogy se akarna elvinni.
Beletörődnék, de csak akkor,
ha csökkenti a termelékenységét,
és másokat is kihúz azévi listájáról.

Addigra olyan sok idős táncművész,
bokszoló és aktmodell jelenne meg
a világban, és még több Kínában,
hogy nyugodtan visszavonulhatnék egy kis faluba,
nem érdekelne más, mint a kutyatenyészetem,
meg az, hogy kikapcsolódásképpen mindennap
lefussam a Budapest-Bécs távolságot.

 

Megjelent a Bárka 2015/5-ös számában.


Főoldal                

2015. november 10.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png