Csehy Zoltán
A hidrokultúrás versek
A hidrokultúrás versek hígított tápoldatban
élnek, s hogy meggyökerezzenek a szöveglétben,
agyaggranulátumot használunk. Két cserép is
kell hozzájuk: a belső lyukacsos, akár a metaforikus
lelkiismeret, (vagy maga az ún. kókuszföld)
nem is igazi cserép,
itt a granulátum és a gyökerek (a költői képek) helye,
itt vegyül a természetes és az azt tápláló mű,
a külső meg díszes, ez a lényegi (bár borulékony)
cserép, hogy
létrejöhessen a növény közhelye, a közhely formája.
Nem egyszerű a vers kertészete. A trágyát
nem lehet megúszni. Vagy a vizet.
Figyelj oda, költő.
A kúszókák, futókák, csokrosindák, rákvirágok
balkoni
poézise fokozott odafigyelést igényel.
Parainézis-stratégiák
Valahogy úgy intézd, hogy ne találj semmit.
Minél többet látsz, annál vakabb légy.
Ne morfondírozz egy metaforán ennyit,
a hasonló boldogan hasad szét.
Tanulj átsiklani a kisebb tragédiákon,
Ahogy a gátőr, az úszómester ráun a vízre.
Csupafog mosollyal kacagj az éhes diákon,
és hívd ki a sorsod egy pergő, műveltségi kvízre.
Szeresd a szélsőségeseket, hálásak az ágyban.
A kismamák erében ott ver a gyerek is.
Párnák közt, lepedőn felejtett hangból ugyan hány van!
Ne gyűjtsd az emléket, ha netán mered is.
Fiam, mindig lesz egy szálkásabb ötlet.
Mert minden sorhoz akad egy partner.
Ha nincs rá szavad, beszélj minél többet.
Minden latin közmondás expander.
Viszem
Itt van bezárva, bezárva most a gépbe. Viszem.
Nekik is volt, volt szeme kékje. Mégse tudok
ezekre az emberekre gondolni, ismerem őket,
romlottabbak nálam, míg répát ettem és kenyeret,
ők luxushegedűkkel hempergőztek.
Túl szürreális, túl valószerűtlen.
Valahogy a villamoson is kell élni.
Egy családfakutató nő gyötör, ma nincs
kedvem szlovákul beszélni.
Sütő András lehunyja a szemét
Alig bírtam felkelni, lepleztem, amit lehet,
az emésztetlen nagy gubóról szót se.
Utána koncert, Keenlyside. Majd rendbe hoz.
De valahogy folyamatosan ott
volt az orr a szöszhajas tarkón, és ahogy becsukódnak a szemek,
de hát mindig, mindig becsukódnak a szemek,
a kék trikóra nyitódó száj, de hát mindig nyitódik a száj,
ahogy a pucér fülkagyló
és a borotválás kiadja a szívet, bár a jobb dombja
kissé lapos-ügyetlen. Mért nem lehet rányitni a szemet,
mért nem lehet ilyesmit nézni? A másikat,
a másikét, a másikát? Mért nem engedi meg
a makacs szüzesség a vágy később rutinos
pornográfiáját? Ahány szem, hunyva mind.
Mért nem hunyom le én is, hiszen olyasmit látok,
ami nem tűri a látást? Mért fogom látni ezt
évek múlva is, akár lehunyom, akár nem?
Keenlyside a Per me giuntónál tart:
és én megint látom a szívet,
itt is, itt is kirajzolódik. Egyáltalán nem lapos,
egyáltalán nem ügyetlen.
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.