Nagy Attila
Egymásba fonva
Emlékszel, Médi? – rég volt…
Álmodtam újra. Fényfolt
Szeretne lenni e költemény,
Mint régi versben az Ő meg Én.
Kislánykorodba visszamenve,
Álmodtam újra, hosszan merengve
Azon, ahogy a kezed fogtam
Az átjárónál s tébláb szorongtam:
Az volt az első női kéz,
A szem mélysége, mely igéz,
A fodros, színes kis ruha,
S kezed, a kicsi és puha –
Úgy keltünk át, egymásba fonva:
Zuhogott szívünk a lépcsőfokokra!
Az utcazaj, a tömbházzsivaj,
Megszűntek! Egy illatos szivar
Lengte be köztünk a forró nyarat,
S puszik után ajkunkra szakadt
Az első csók, amit adtam, vettem –
Emlékszel, Médi? – belédszerettem…
Koncert
In memoriam ifj. Kozma Péter
Nemrég még te ültél, Péter, ott,
Hol legszebben szól a cselló.
Emléked túlhamar megkopott –
Legyen e vers, memento…
Szóljon a néhány sor most rólad:
Hol túl szerény, hol túl vad,
Megszállott volt az attitűd –
Rovancsolt élet, halk prelűd…
Ha gordonkád szólt, a csapzott lélek
Hamvába hulló szikrája éledt,
S röpített mélységek zivatarába –
Te állsz a fényben, alkoholban ázva
Az utcasarkon, zsebrevágott kézzel,
Küszködve magaddal és az Egésszel!
Húrokra illesztve áhított vonód,
A létezés határát újra megvonod…
Zokogott belőled fel nem támadt
Dallama a bizonytalanságnak –
Szilánkos volt a pillanat,
Amelyben merted ránk hagyni magad…
Nemrég még te ültél, Péter, ott,
Hol legszebben szól a cselló.
Emléked él, bár megkopott –
Legyen e vers, memento…
Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.
