Versek

(A szerző fotóját Gergely Bea készítette.)

Szőcs Géza

Hajónapló

és ma is rám tört hirtelen
míg snóbliztunk a kapitánnyal:

Az a tekintet. Az a szempár.
Az a kisasszony Kolozsváron.
Az a tekintet. Áttör kéken
a szemgolyón
a szemfenéken.

„Tudod, Ahab - mondtam a kapitánynak -
volt lent a Szamos-parton
egy hársfám Kolozsvárott.
Fehér volt, mint egy angyal:
egy havas hársfa volt ott.

S egy szoprán, mit a sírás
sötétlő altba oldott.

Nem tudom, hogy odajárt-e
Walter von der Vogelweide -
én csak azt tudom, kapitányom
hogy oda folyton visszavágyom.”

„Nekem is van egy hársfám, Péntek.
Magamban hordom azt a képet:
Hársfám alatt egy kislány várna
egy kislány, vagy egy fehér málna.”

Az Úristen fórt ad mindenkinek

(Péntek sakkozni tanul Robinsontól
Anglia felé a hajón)

Ha az Isten úgy akarja,
mérhetetlen fórt is adhat,
hogyha éppen úgy akarja:
tekintetét eltakarva.

Nincsen lova, nincs huszárja.
Csak gyalogok. S van királya.
Nincs vezére, nincs huszárja.
Csak egy angyal lézeng arra,
ki a bábukat s a táblát
majd a fiókjába zárja.

Bástya sincsen. Nincsen futó,
mégis mindig nyer az Isten,
mert az Isten: Mindentudó.

De ha Ő a Mindentudó,
hogyha Ő a Mindenható:

mért tűri, hogy káromolják?
Matrózok
meg Belzebúbok
s Gyilkosok
meg Minden Tahó !!!

Péntek, mielőtt

Péntek, mielőtt hajóra szálltál,
a csónakban még így beszéltél:
Velük vitáztam egész éjjel,
a Should I Go-val,
s a Should I Stay-jel...

Péntek Kolozsvárott

Ma megérkeztünk Kolozsvárra
és bár a szívünk ki volt tárva
a Nagytemplom most be volt zárva.

És az a helyzet Kolozsváron:
hol vár volt, ott most már csak várrom.

Ám szikrázik mint fehér freskó
a Házsongárdra hulló friss hó.

A Nagytemplom meg be van zárva.
Igaz, a szívünk ki van tárva.

Estére látogatók jöttek,
eljöttek hozzám a bennszülöttek.
A fogadóban fogadtam őket.

A vadember

Beszélgettem egy utazóval
kinek a neve igen fényes.
Míg engem úgy hívnak, hogy Péntek,
őt úgy hívják, hogy Tariménes.

Új név

Ma családnévvel is gazdagodtam.

Weisz Péntek? mit szóltok? Szabó Péntek?
Erdélyi Péntek? hogy hangzik? Kovács Péntek?

Azt mondták, nagy vagyok.
Így lettem Nagy Péntek.

A Sziget

Kolozsvári asszonykák
azt mesélik, azt mondják:

van egy lakatlan szigetük.
A szőke Szamos öleli körbe.

Kérdeztem, kik élnek e lakatlan szigeten.
Faggattam őket: kik élnek ott.

Azt mondták: Péntek,
azt a lakatlan szigetet
ők lakják, a lakatlanok.

A Szamos-parti fáraó

Faraway, mondta a fáraó
eljött az embermidnight, hahó!
Jöjjön el mélykék uralkodása,
beszéljen ő, az emberben lakó
árnyék, kinek beszéde
csak napfogyatkozáskor
vagy még akkor sem hallható.

Kolozsvári varázsigék

Szórj nekem, szórj nekem
abrakot a padra.
Nyiss reám ablakot,
ablakot a rabra.

Szív a szívre.
Szárny a szárnyra.
Abrak a padra,
ablak a rabra.

Ahab Melville-ékről

Van egy barátom, Melville-nek hívják.
Feleségét elvinném,
legyen az én Melville-ném:

Olivia de Overseas.

Tegnap is vele álmodtam hosszan.
Áteveztünk
a tejfehér Laptyev-tengeren.*
Szenderegtek a szamojédok
aluszkáltak a csukcsok is.
Intettem feléjük nevetve:

Csókoljátok meg Ahab seggét
még ha karóba húztok is

*Itt nyilvánvaló prekognícióval van dolgunk. Dmitrij és Hariton Laptyev expedíciója több mint száz évvel Robinson és Péntek kora után térképezte fel a szibériai peremtengert, amely ma a két hajós nevét viseli.

Búcsú Kolozsvártól

Habár előre vitt a szánunk,
valahogy visszavitt a szív.
Úgy éreztem: ez húz előre,
az visszahív és visszaszív.

A Szamos visszafele folyt
és visszafelé dobogott
mellkasunkban a Vissza-Szív.

Reményik Sándor

Egy majdani költő, hallom,
ezt fogja írni Kolozsvárról:

A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt vizébe
Az felejteni nem tud sohasem.

Búcsú az énekesnőtől

Ez hát a búcsúm tőled,
utánad vetett lasszóm.
ez hát levelem hozzád,
vágyódó fajdkakas-szóm.

(Vagy ugyanaz magázódva:)

Én így látom ezt, kérem
a saját szintemen,
Hogy szinte megismertem
és szinte-szinte nem.

Búcsú a hársfa alatt

Most is hallom,
mint mondja ő,
mint sírja ő:
Oh mon Dieu
Oh mon Dieu…

„Egy délben legnagyobb megdöbbenésemre egy mezítelen emberi lábnyomot pillantottam meg. Egészen világosan rajzolódott ki a nedves homokban. Szó nem jött a torkomra, olyan voltam, mint akit villám sújtott, vagy mint aki megfejthetetlen rémlátomásba ütközött.

A legkuszább gondolatokkal és teljesen megzavarodva tértem haza. Lépten-nyomon hátrafordultam, minden bokrot, fát, minden fatuskót embernek véltem.

Házamba úgy surrantam be, mint aki valamilyen borzalmas veszedelem elől lopakodik. A megriasztott nyúl vagy róka nem menekül rémültebben vackába, mint ahogy én lopóztam vissza házamba.

Arra jutottam, hogy a lábnyom csakis a távoli szárazföldről ideérkezett vademberek egyikétől származhat. Csónakjukat csalfa tengeráramlás vagy kedvezőtlen szél sodorhatta szigetemre, partraszálltak, de visszamentek, mert nem volt kedvük időzni ezen az elhagyott szigeten.

Milyen szerencsém volt, hogy éppen akkor nem jártam a tengerparton és a vadak nem látták meg a csónakomat, hiszen rögtön keresésemre indultak volna, látván, hogy valaki lakik a szigeten. De hátha mégis megtalálták a csónakomat és már itt is leselkednek rám a közelben. Talán elmentek, de csak hogy annál többen jöjjenek vissza hogy megegyenek.

Napok óta rágódtam már, amikor eszembe ötlött, hátha csupán a képzelet játéka volt az egész látomás, hátha a saját lábnyomomat láttam és attól ijedtem meg ennyire. Lehet, hogy akkor keletkezett ez a lábnyom, amikor csónakomból partraszálltam. Ez a gondolat kissé megnyugtatott. Miért ne volna lehetséges, hogy valóban a saját lábnyomomat láttam, miért ne léphettem volna ki a csónakból éppen azon a helyen? Hiszen nem is tudok pontosan visszaemlékezni, hová léptem akkor és hová nem.

Bátorítottam magam: valóban csak a saját lábnyomomról lehet szó, nem szabad megijednem a saját árnyékomtól. Így végül mégiscsak kimerészkedtem. Minden harmadik-negyedik lépésnél hátratekintettem, sokszor már-már ledobtam hátamról a kosarat, hogy berohanjak az erdőbe elrejtőzni. Mint aki valami nagy bűnt követ el és nem talál nyugtot lelkiismerete elől.

De amikor végre erőt vettem rossz érzésemen és lementem a partra, az első dolog, amit mindennél világosabban megállapítottam: hogy amikor annakidején csónakomból kiszálltam, bárhol másutt kiléphettem belőle, csak éppen itt nem, a partnak ezen a részén. Összemértem a magam lábát a még mindig tisztán kirajzolódó másik lábnyommal. Világos volt, hogy az én lábam jóval kisebb annál. A hideg rázott, mint akit láz gyötör. A szigeten másvalaki is van rajtam kívül.

Első gondolatom az volt, hogy lerombolom építményeimet, és kecskéimet visszazavarom az erdőbe, hogy az idegenek ne jöjjenek rá, hogy valaki lakik a szigeten. Felásom a gabonaföldemet, nehogy megtalálják. Lebontom a házamat és sátramat is, hogy még csak nyoma se legyen, hogy itt valaki lakik és ne is kutassanak utánam.”

(Defoe: Robinson. Részletek az Idegen lábnyom a szigeten! c. fejezetből.)