Rékasy Ildikó
Curriculum vitae
Születésemre nem emlékszem,
én, úgy tetszik, mindig megvoltam.
Majd többen lettünk, s nem firtattam,
ha egy-egy elmaradt, hogy hol van.
És nőtt a világ körülöttünk,
csak kisujjnyi, később arasznyi:
dagad a hold s oly észrevétlen
kezd fogyni! Késő észbe kapni.
Szeretteim elfogytak. Élek,
eljegyzett társként a halállal.
Megnyugtat, hogy nem kap meg senkit
már se előttem, se utánam.
Egyszer eljön
Egyszer eljön az az idő,
amitől a legjobban félünk,
nem úgy, mint egy váratlan sorscsapástól,
a génekbe kódolt betegségtől,
nem, mint egy váratlan balesettől,
valami elképzelt veszteségtől;
álmunkban is, és ébren is,
tudat alatt is mindig ettől,
amikor nincs már mód
bármi új értelmet találni:
kifogytunk minden lehetőségből,
de az élet tovább tart.
De hát minek?
Mindig ugyanaz, boldogtalan ébredésem,
a létezés, akár a fogfájás, de meghalni mégsem,
visszatartanám, mint a lélegzetet,
ezt a célja vesztett, kiürült életet,
de hát minek?
Tárgyakhoz ragaszkodom, nincs rájuk semmi szükségem,
elárvulásuk bánt, mikor majd nekem is végem,
visszatartanám, mint a lélegzetet,
fakuló, elszálló emlékeimet,
de hát minek?
És mentenék, milyen oktalan szenvedély ez,
mindent, ami szép volt, de majdan semmivé lesz,
s adnám annak hálásan, szeretettel,
aki méltón szeretné, amit én szerettem,
de hát kinek?
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
