Jenei Gyula
Lobo, a farkas
olajos hajópadló, olajkályha, kétszázvalahány
személyes nézőtér a világra. mi mindig
a tizenkettedik sorba veszünk jegyet. a középkategória
leghátsó sora. öt forint a jegy. az első sorokba
kettő. azok valamelyikében csak egyszer ülök majd,
talán egy szovjet filmen. folyton fölfelé kell bámulni,
a nyakam is megfájdul, áttekinthetetlen lesz
a vászon, idegesen vibrálóak a képsorok. oda
a szegények ülnek, a prolik, a hatforintos helyekre meg
azok, akik megengedhetik maguknak, mondja apám.
elhelyez bennünket a társadalomban: besorol,
leválasztja a szélsőségeket. legkevésbé középen lenni
fáj. a bajszos, köpcös öreg nyomdász, aki magas,
madárcsontú feleségével minden filmet megnéz,
rendszerint a tizenegyedikbe vált jegyet. talán azért,
mert abban a magasságban lesznek a vészkijáratok,
s a terem jobb oldalára beállított kályha miatt is
kivesznek onnan néhány széksort, így nézés közben
kinyújtóztathatja a lábát. hatforintos jegyet egyébként
kevesen vásárolnak. első mozgóképélményemhez
félelem társul. lobo, a farkas, ez lesz a címe. akkor
még nem tudom, hogy a kamera felé rohanó ordas
nem jöhet le a vászonról. megijedek nagyon. apámék
emlegetik is sokáig. aztán megnézem a többi filmet:
gyöngyvirágtól lombhullásig, timur és csapata, a kétéltű
ember, osceola. a hairt is ott látom később. angolul
tanuló osztálytársaim legalább négyféle kiejtési
lehetőségen vitatkoznak majd. kisváros kis gimnáziuma.
néhány jancsó-film, nők vonulása meztelen. amarcord:
szélesvásznú kék pulóver, elképesztő mellek:
nem kívánás, nem is undor, csodálkozás csupán.
amikor nagyobb leszek, és a barátaimmal járok moziba,
a tizenhetedik meg a huszonkettedik sorban lesz
törzshelyem. csókolózó párok, nyikorgó széksorok.
zacskózörgés is. a keresztapát meglövik, szétguruló
narancsok. az apokalipszis repülőgépzúgása. egyszer
majd nem engednek be valamelyik korhatáros filmre,
amire pár hónappal fiatalabb osztálytársamat
igen. utóbb a mozi megkopik, bezár. amikor
ezt a verset írom, már a nevét sem tudom az öreg,
smicisapkás gépésznek, sem a kövér pénztáros
hölgynek, akinek a szája örökké vérpirosra lesz
festve, s vastag gyöngysor hurkázik a nyakán. amikor
ezt a verset írom, az interneten rákeresek legelső
filmemre: Lobo, a farkas. végignézem. olyan lehet
az első szerelem is.
Sakk
késő délelőtt a nap már nem éri a ház keletre néző,
utcafronti végét. árnyékban ülök a meszelt fal
fehér tövében, és valamilyen sakk-könyvben
próbálok elmélyedni majd, de nem sikerül. apám
nem tud sakkozni, azért, akinél inaskodott, mesterét
kéri meg, hogy tanítson. lajos bácsi két kis könyvet
nyom a kezembe, hogy olvassam el azokat, s utána
majd gyakoroljuk a játékot. de nem kötnek le
a lépésmagyarázatok, nyitáselméletek, játszmaleírások.
készületlenül megyek az első órára, ám gyorsan
eltanulom a szabályokat. később sok partit játszunk.
lajos bácsi kedves ember, gyakran mosolyog. legalább
a szeme. és magyaráz. mindenféléről, a kakatról,
malmokról, ácsmunkáról. a boltról, amely az övék volt.
a régi városról, a régi emberekről, olaszországról,
ahol a fia él. hatalmas sarokházban laknak; az egykori
bolt kereszteződésre néző ajtaján örökké leengedett,
pléh hullámroló. valamikor övék volt az egész
ház, de amikor sakkozni járok hozzájuk, már más
családokat is beköltöztetnek, s nekik csak egy
szobakonyha marad. él a házban rendőr, meg cipész is,
látszólag békességben. lajos bácsi felesége katonabáró
leszármazottja; őt hamar megverem sakkban. a bácsi
nehezebb ellenfél, de néha sikerül legyőznöm, bár
a végső összesítésben alulmaradok. szeretek
hozzájuk járni. süteménnyel kínálnak, s náluk minden
szebb lesz. otthon egyszerű bura lesz az izzó fölött,
amilyen a szomszédunkban is, ők viszont csillárral
világítanak. s a székek, az ágyak, a szekrények… kicsit
minden veretesebb, díszesebb; a képek a falon, meg
a fal finom mintája, a csészék, minden patinás. néhány
bábu ugyan hiányzik a készletből, de amikor ezt a verset
írom, már nem emlékszem, melyikek. futó biztosan.
csikó, parasztok? talán. de a bácsi újrafaragja, be is
festi őket szépen. azért elütnek a többitől. a futón
az okker festék durvább lesz, valahogy mattabb
kicsit. persze ez a játékban nem zavar, de mégis: már
nem lesz a világ egész. ahogy tányér- vagy pohárkészletek
fogynak, ahogy szobakonyhává a ház, családfává
az ősök, s aztán a maradékuk is szétszóródik, úgy a futó,
a többi bábu is elmarad. ki tudja majd, hol és hogyan!?
később lesz saját készletem, s inkább a szomszédfiúval
játszunk majd árnyas délelőttökön a nyári gangon. aztán
ő is elmarad. vagy én maradok el. vagy csak elköltözünk.
az én sakk-készletem hiánytalan lesz még akkor is,
mikor ezt a verset írom, de a sarokházat addigra
elbontják. egyszer arra járok majd. pontosan olyan lesz
az a terület, mint más, frissen bontott házhelyek,
de egy világos futó, nem is az okkerre festett, hanem
az eredeti, mint haszontalan régészeti lelet, talán
ott rohad valahol a földkupac, a téglatörmelék alatt.
Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.
