Versek

 

Banner Zoltán

 

Ballada a banktisztviselő szárnyairól

                  (Performansz)

 

Száz éve most, ezerkilencszáztizennégybe’
Banner Antal Unger Ilonkát megszerette,
de a katonavonat elvitte tőle messze, délre.
Zarecében, ezerkilencszáztizenhatban,
a szögesdrótok felett repeszgránát robbant,
s egy srapnell éppen feléje tartott
    (mikrofonba): de Valaki mellére tette az ujját,
s a repesz ─ szíve helyett gégéjébe fúródott.
A kockázatos műtétet sokáig halogatták.
Egy este a járóbetegek színházba mentek,
de ő a kórházban maradt, tele félelemmel.
    (mikrofonba): „Kérj a nővértől egy forró teát!”
Nővérke! Lesz szíves… s néhány korty után
görcsösen feltörő köhögés rázta meg,
s fuldokló gégéjéből tenyerébe hullott a repesz. 

medal.jpg 


 „Valaki elsuhant előttem fehérben” ─ 
mesélte Ilonkának, ő pedig az esküvő után
ezüstékszerbe foglaltan viselte a nyakán.
Mire a háború véget ért és béke lett megint,
a hadnagy úr is letette az államtudományi doktorit.
S mert jól harcolt, kijárt neki is a Károly-vaskereszt.

__rem.jpg


Ezzel masírozta végig Trianon keresztútjait.
Mivel nem esküdött fel a román államnak soha
hivatalba sosem léphetett
     (mikrofonba): „Jelentkezzél a moziban!”
Így hát mélyhegedűjével ott játszott esténként a néma filmeken.
De közben megjött a két leány: Manci és Ilike,
s kissé megkésve Zoltán Zoltán! hogy ne legyen románosítható neve.
Talán csak abból éltek, hogy jók voltak nagyon.
A doktor úr misére járt és áldozott minden hajnalon.
S míg zengett a kórus, amelyet ő vezényelt,
s a húsvéti Passióban Krisztus szólamát énekelte
     (mikrofonba): időnként Valaki elsuhant előtte fehérben.
A „kis magyar világ” nem hozott előléptetést a banktisztviselőnek,
ám akik tudták, mit jelent megköszönték a hűséget:

D__szoklev__l.jpg


S mivel a román lejt Szatmáron ő számolta a legtisztességesebben,
nyugdíjazásáig főpénztárosként ült a Nemzeti Bank üvegketrecében.
Utolsó percében
       (mikrofonba) Valaki gyöngéden megfogta a kezét,
ő pedig felkiáltott : „Nálatok ekkora a fényesség?!”
Én meg, aki e balladát jegyzem,
       (fölfelé): szavaimban az ő szárnya lebben.

 


 Kiss László

 

Anna

 

Mintha hetek óta esne, nedves levelek a láb alatt, foltos a töredezett aszfalt, s lenn a gátőr alaktalan kutyája botladozik a keréknyomban. Nagyon hűvös van, és Andris megy, tapossa a töltést, mert ez a dolgok rendje. A dolgok rendje az, hogy huszonnegyedikén délután teszünk egy sétát idekinn. Levetkezett már az erdő, ha figyelmesen nézik, szarvast is látni a fák között. Mintha a képzelet műve volna: két bika leszegi fejét, és egymásnak. Varázslatos az erdei fauna, az összeakaszkodva keringőző dámok mellett róka lapít, elhagyja odúját és haragosan szuszog a borz, a tarlón varjak rikácsolnak. Akár az elengedett karácsonyfadísz, lebeg az ártérben a köd ezüstös szalagja. Késő téli délután, füstszag, és megy Andris, és – hat év után először – nincs mellette Anna. Az ég is a bolondját járatja vele: biztatóan hunyorognak az első csillagok, de semmit se látni rendesen. Nincs semmi, csak a korai sötét van, a hat kövér, kisimult esztendő van, és ez a nyúlós, ragacsos, semminemű december.

Rettenetes nyár volt, hirtelen fölizzó, gyorsan elhervadó, szar nyár, de most decembert írunk, huszonnegyedikét, és karácsonykor nem mondunk olyat, hogy szar. Megpróbálta mással: nem lehet. Rendben eljött mind, de amint elindultak vele a gáton, máris tudta, hogy nem megy. Az egyik szemrebbenés nélkül előkapta a telefont, amikor hívták, a másik úgy csapta le a nyakán bóklászó szúnyogot, mintha az életét mentené, a harmadik meg. A harmadik sápadtan kérlelte a szemével, el innen, megfulladok, nem bírok élni itt. Az erdő Annáé, és főleg a december Annáé, mert a december: ünnep. Az ő emlékét őrzi a tölgyerdőn túli tisztás és a gátőr háza melletti vizesárok, az ő tiszteletére vette föl alakját – karcsú derekát, széttárt karját – az a hat évvel ezelőtti hó, amelybe az első karácsonyestén vetette magát, és csuromvizesen nevettek hazáig. Vele lehet szánkózni, vele lehet hógolyózni, vele lehet összebújva szaporázni a lépteket, ha séta közben meglep a zimankó.

Bagoly suhan a lesoványodott tölgyek fölött, a magasles váza már nem kivehető. Összébb húzza a kabátot, úgy megy Andris, pedig enyhül.

A szertartásos elmaradás hosszabbra nyúlik a szokottnál. Odahaza már várják, a fenyő, akár a megszidott diák, sarokba állítva, csillognak rajta a gömbök, s ott csüng az elmaradhatatlan papír Krisztus, amit még ő hajtogatott kisiskolás korában. Apa igazít a terítéken, anya a tepsivel egyensúlyoz. Rácponty az asztalon, fölvezetésképp gőzölgő fácánleves, sűrű aprólék és erős paprika kerül bele, vajpuha krumplipüré zárja a sort, kacsasülttel, birsalmakompóttal. Mire asztalhoz ülnek, kilenc. Anya zsörtölődése. Óvatos koccintás. Egyedül maradtunk. Kezdődhet minden elölről.

De most még jön, visszafelé, járja a töltést. Ne mondja senki, hogy túl lehet élni. Nem lehet. Nem lehet túlélni. Karácsony van, rosszabb: szenteste, és Anna nem otthon csomagolja az ajándékot. Milyen ajándékot adhat egy másik. Milyen otthon, ami nem otthon. Hová lett az övék.

Az égbolt is betakarózik éjszakára: felhők nyomakodnak a fagytiszta égboltra, semmit se látni ezután. Nincs semmi, csak a hirtelen leszakadt sötét, a kéken hullámzó tölgyes, és a gátőr házának elmosódó vonalai. Üres csattogás, agancsoké. Szar, varázslatos idő. Mintha a képzelete játszana vele: havazni kezd. Szempillantás alatt beborítja a tájat. Még csak figyelmesnek se kell lenni, tisztán látszik: őrzi, mutatja a hó az alakját. Karcsú derék, ölelésre tárt karok.

 


 

Dávid Péter

 

Poklomtól mennyedig

 

megfestette már az eget az újrakezdés metaforája
és zörgettek már más kopogások az ajtón
új indulásról adtak hírt a délre húzó sorok
- hát elhagytalak lehullt tollpihéket a tarlón

a hűtlenségig távolodtam Tőled el
magányba magamba elveszni akarva
vagy megtaláltatni majd valaki mással
akit régen várt tavaszok köntöse takarna

de visszatérnék fehér palástodhoz újra
csak nehéz lenne ezt megírni már
hogy hűtlen poklomtól mennyedig hogy visz út
pedig visszatérnék fészkére költöző madár

botladozik ez a vers is össze-vissza
félrímeken sántít hangjai hamisan szólnak
és feloldja lassan önmagát magában
nincs érvénye már az első versszakoknak

csak az utolsó szavak hadd maradjanak
tarlón még búzaszál úgy állnak itt
- hogy mikor Te is elfordultál tőlem
akkor láttam csak meg hófehér szárnyaid

 


Szil Ágnes

 

A szent és a profán –

avagy a csodákra egy picit várni kell

 

            Tudják-e, kedves hallgatóim, hogy a németben külön neve van a háziasszonyok karácsonyi idegösszeroppanásának? Mire megfő a jó halászlé, kisül az utolsó adag zserbó, ragyog az összes szoba, és a karácsonyfa is feldíszítve és egyenesen áll, a hozzám hasonló nagycsaládos anyukák a hirtelen felkapott kis fekete koktélruhában úgy zuhannak be a fa alá, mint megannyi génhibás Grosics Gyula.

De hajlamos vagyok azért ilyenkor a szívemet átadni a csodás karácsony történetének, pásztoroknak és más, magasabb rangú lényeknek, amelyeknek nevét most nem említhetem, ügyetlen kezekkel formált tevéknek és mézeskalácsból sütött, ormótlan napkeleti bölcseknek. A templom, amelyben életem első betlehemét láttam, s amely fölött egy gigantikus porcukorszóró szitálja még most is a havat, ma már nem létezik: néhány esztendeje a földdel lett egyenlő, belécsapott a villám, védőszentjének szobra - mint egy modern karbonkor tanúja - ott fekszik üvegkoporsóban a bejáratnál. Valahogy úgy tűnik, minden évben óriási hó volt, ami úgy ropogott a talpunk alatt, mint valami sütemény vastag habteteje, fenyőillat, tömjén az éjféli misén. Karácsony három napján a kék köpenyes Mária oltára alatt megnézhettem a gyermek Jézust, aki teljesen indokolatlanul pucéran feküdt bölcsőjében, rokonszenves arcú szülei (ha egyáltalán nevezhetem Szent Józsefet apának), kellő távolságtartással figyelték a Föld urát.

A huszonötödikei szagosmisére aztán eljött mindenki, aki csak lábra tudott kapni a faluban. Megjelentek a naftalinban tartott, hosszú télikabátok és a nyúllá vedlett rókagallérok, a gimnazisták felültek a karzatra, onnan lehetett hallani, a szedett-vedett kis harmónium mellől az ide-oda csapódó, mutáló hangokat. A sekrestyés komolyan vette feladatát: jó alaposan bedurrantott a kazánba, miáltal az első öt, fűtött sorban ülők idejekorán megtapasztalhatták az atya által már többször megígért gyehenna tüzét.

Az egyik karácsony reggelen azonban valami megváltozott a templomban. Mária oltára alatt ott térdepelt Gáspár, Menyhért és Boldizsár, ködmönük oltalmazó melegébe burkolózva ott állt két csordapásztor, és szemüket állhatatosan a kisded Jézusra függesztették.  Azaz… csak függesztették volna, mert a kisded bölcsője üres volt. Komoran és reálisan üres. Olyan üres, mint a mennyország, némely felnőttek számára. Az öreg atya, aki néha összekeverte a naptárt, és a karácsonyi helyett a húsvéti liturgiát követte, lassan a szentbeszéd végéhez közeledett, amikor az asszonyok észrevették a hiányt. Egy termetes hölgy megjegyzést tett a szomszédjának arról, hogy micsoda világ ez, ahol már ezt is lehet. A mellette ülő, kissé nagyothalló asszonyság rákontrázott, hogy „Ilyenek ezek a mai fiatalok!” A hátrébb ülők közül rosszallóan nézték őket, de nem pisszegett senki. A környékükön csak suttogva emlegette a párttitkárt valaki. A párttitkár természetesen nem volt ott: ő két faluval arrébb ült, kedves feleségével, biztos, ami biztos alapon, egy ugyanilyen templom ugyanilyen szagosmiséjén. Abbéli igyekezete, hogy mindezt ne tudja meg senki, természetesen abban a pillanatban kudarcba fulladt, amikor kitolatott a farmotoros, piros Skodával az utcára.

De mindez nem változtatott azon a tényen, hogy a Jézuska eltűnt, és hogy vajon hány Miatyánkot és Üdvözlégyet kell elmondania annak, aki minderről tehet.

A talány csak egy negyedórával később oldódott meg, amikor a Szűzanya oltára mellett leparkolt egy rózsaszín, makulátlan, Zajcsik márkájú pótkerekes kisbicikli, kosarában az ég urával. A papírmasé Jézus zavartalanul mosolygott, láthatólag nem érezte úgy, hogy csorba esett volna a tekintélyén. Szőke és copfos sofőrje pedig a következően nyilatkozott:

- Kértem a Jézuskától egy kisbiciklit, meg is hozta nekem tegnap este, én meg hálából elvittem egy körre!

Így aztán helyreállt a világ rendje, mindenki a neki megfelelő helyen tartózkodott, és a napjainkban a karácsonyfa alatt szundikáló sokgyermekes nőszemélyek is találhatnak maguknak valami történetet, amelyen kellően nosztalgikus hangulatban elmerenghetnek. Részemről: imádom a karácsonyt!

 


 

Szathmári Dominik


Mindig hazavárnak

 

Én már alszok az ágyon,
zsenge füvön meg a pásztorok.
Felénk szállnak szárnyasok,
ők felriadnak,
én tovább szunnyadok.

Elmennek, és elengednek
minden, s nem csak az Isten.
Hullok, mint a tűzből a hamu
a tiszta égbe.
(Mi mellettem ég régen.)

Lehunyta szemét a horizont,
szendereg a havas tájon.
Mirha hold süvít felette,
tömjén csillag,
arany nap az éneket megette.

Harmatban állnak a legelők,
csak károg a varjú, s vele szellők.
Kapirgálnak halom szemétben.
Az új fellegek,
hosszan takarnak a halott gyermeken.

Hó esik, és benne eltűnök,
nem követ nyom, sem korcs rögök.
Csak a vadak riadnak halkan,
kopott ágak
csörögnek pihe lábam alatt.

Keresem mióta csecsemőn láttam,
a szárnyas égi lényeket, hosszan vártam.
Elmondjam újra neki, hogy nem vagyok az,
kit remek bajjal,
a sors annak hív, ahogy elfogad.

Csak látom, hogy zuhanás az élet,
és minden könnyem hull velem a mélyben.
Szárnyatlan baromként, míg másokat
fékez az önismeret,
én addig csak szabadon esek.

A kopott ágak remegnek minden estén,
hol éppen szunnyadok, keresem a békét.
S eljönnek, de némán állnak, itt a messiás,
csöndben látnak,
csöndben együtt mindig hazavárnak.

 


Főoldal

2014. december 24.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png