Versek

Falusi_Mrton.jpg

 

Falusi Márton

 

EDITáfium

 

Bohn Edit síremléke

 

1.

Egy éve már, hogy eloldoztak
intenzív csövekről, erekről,
kötelmed alól perorvoslat
– akárhány fokú – se ment föl.

Mit ellágyuló, összeaszott
bőröd, gyertyacsonkviaszod
föl nem oldott,
nincs oly vonás, gondot,
örömet
arcodhoz odaszíjazó –
beljebb csatolod, hisz fölövez,
kilenc lyukkal a csillagos
szemhatárt,
hová képmásod,
mit fejre állva,
újszülöttként látok,
eltalált,
az Újvilágba.

2.

Némán társalogtam, egyedül,
magyarból fogadva neki szókat
– tenyérből egzecírozókat –,
ki visszafelesel, belesül,
egykeségébe nem fogódzhat.
Hogy konyítsak hozzád,
értettem ezt-azt özvegyül,
a konyhanyelv szószt és levet összeszűrt,
szájpadlásomra kozmált,
míg külön került
sárgája és fehérje
tálkába, fémedénybe –
csak ez a fennkölt, nehézkes
nekrológ megy flottul,
ahogyan megszoktuk.

3.

Hiába sírok, úgyse vigasz,
együtt bifláztuk a derdiedast,
s hogy folyékonyan beszéljek,
kéttannyelvű napközibe iratsz:
leckém egyre bővül, csillagközökkel
együtt hány leütés, örök jel
terjedelmű, ha értelem szegi azt?

Nem kérdeztem, életedben hányszor
voltál boldog – özvegy, ki folyton gyászol?
S míg bőrödet a halál nővérke
friss lélekké húzta át föltépve,
szépen elsimítva fejtől, lábtól,
végiggondoltad-e visszasírván,
mint nagyapám a morfiumtól rákig
elpattanó sóhajai hídján,
hogy fontosnak számit-e, mi számit?

Házasságomról se faggatóztam,
póri lagzimtól eltanácsolt a reflux:
nyelőcsöved ne görcsöljön tósztban,
koccintani sem tudsz.
Kontódra nem csendül bálterem,
csak kong a cinterem,
és tűröd hangtalan,
hogy formabontóperem
tárgyalójában polgárilag tagadjam,
mit barokk szentély kihirdetett
égből ficamított haranggal,
földbe rándult vállal istentisztelet.

Templomba te vittél vasárnaponként,
gyónás nélkül nem áldozhattam,
intettél: alázatos légy,
ne szégyenkezz miattam.
Hittem pedig, hogy jó költővé érek,
különb leszek, mint némely kislegények,
most gyémánt-hivatalt viselek,
hiszek egy
sokszögű Kristálypalotában,
Tiltott Városban, Pagodában,
zárványként munkaidőbe zártan,
akárcsak te az ásványi
sókristályrácsban:
rajtad, mint a tökéletes szépen
s az irodai nyikhajon,
átlátni.
Lepereg rólad kérdésem,
esőcsepp üvegszemcséken,
ablakot sem nyithatok
a Vörösmarty térre,
kapcsolva tyúkperpatvarok,
mint kamrába nem nyíló pitvarok,
lélegeztetőgépre.

4.

Immár mennyi kor-, élet-, pálya-
társsal
összerúgtam a port!
Nem munkál bennem hála,
mégse tárgyal
rólam bíróság, nem vár raport.
És él velem, Nagyi, csinos lány,
ki, amíg írok, kimos rám!
Hogy hol lakom?
Még mindig nálad.
Nagyobb lakásra nem futja,
ágyneműm a körfolyosón
szárad,
s a Budaörsi út szutyka,
moraja besurran, föloson,
lépcső foka, galamb szárnya csattog,
ruháimat lopják gyáva latrok,
a közbiztonság
sokat romlott, hiába titkolnám,
kipofozták a kintornást.
Hová egyszer a tűzforró serpenyőt
leraktad, ama fekete folt,
megvan hajópadlónkon – hogy’ letolt
érte vőd, édesapám! –, rendbe jött
viszont kazánunk, mi folyvást vacakolt,
s nyugodj meg, a lepattogzott kádzománc
sem elhanyagolt,
nem indult be a rozsdásodás.

5.

Innen hívtam ki először a mentőt
összezsugorító epekövekhez
– udvarlód, a görcs szorongat, ölelget –,
fal felé fordultál, szemtől
szemben bélpoklos, renyhe csövekkel,
a ténnyel, hogy megöregszel,
és költözöl, végképp eldőlt.
Itt feküdtél, ahol én
új szerelmet karolok hátulról,
legédesebb álmából a halogént
költögetem, hirtelen rágyújtom –
ha bemutatnám, biztosan kedvelnéd
„közvetlenségét” – így mondanád –,
s hogy nem játszik úrnőt, hercegnét
unokád újra illusztrált,
páros oldalán.
Elújságolnám, örökifjú, félszeg,
milyen, amikor ritmust vált
kerek ülepének ügetése,
mert nő is lettél, nemcsak felmenő,
kivel ügyet, bajt, gondot kivesézne
egy magamfajta ábránd-kergető!
Időtlenebb vagy szokásnál, illemnél:
bárcsak, ki szoknyád mögül kibújt,
az maradhattam volna, s mit tiszteltél,
megfoganna mai, gyors érlelésű
riherongy-palántákban! Tévedésül
a piától kívánatos szivét
tiporván
– „hány sört ér a spiné,
mennyi vodkát”? –,
bízván, hogy szép, ha fényre szépül.

6.

Tegnap cseréltem le
vasalódeszkádat,
viledáját össze-vissza égette
sok gyakorlásom, mivel a közigben
tartanom kell a dress-kódot.
E héten se
úsztam meg az öt inget:
hogy ujja ne ráncolódjon,
miként hajtogassam, s miért törik meg
a gyapjú szála, mondd el még egyszer
a halálban, az életben!
Ne aggódj, nem csábít határ
és nem kerít be aknazár,
csöpp lábacska bár
ölünkben nem harangoz,
s nincs nagycsalád, csupán magunk,
nem törleszkednek
börleszk kendek,
vasárnap unt
rokonok hímzett szegélyű
damaszthoz,
csak hogy őket zsíros örökséggel,
esküvői apanázzsal elhalmozd,
annyink van, miből megéljünk.
Hiányzik törődésed,
a hagyatékból csalárd, tukmált
hűségszerződés hárult ránk,
és bontatlanul karácsonyra kapott
Schwarzkopf-illatszercsomagod:
ebben áll, mi nyolcvannégy
évből neked jutott,
és belőlem, mit folytatnék,
új testamentumod.

 

Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.


 Főoldal

2014. december 12.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png