Biró Krisztián
Nevek maradnak
Tán számomra sem volt több négy egyenesnél
két lassan égő domboldal között,
mégis innen nőtt belém a remegésem.
Azt még tudnod kell, hogy errefelé
szinte minden házban van egy hidegszoba,
és hiába fűtenek már ott is
telente, hiába az a legmelegebb
szoba nyáron, a nevek maradnak
meg legtovább. Tisztán csak a viharokra
emlékszem. Egyformán végzetesnek
tűnt mindegyik, amíg ide nem ért, aztán
kopogás a dörömbölés helyett.
Már nincs semmi közöm ehhez a faluhoz,
de a hidegszobákban még mindig
csak fázni bírok. És nézd ezt a négy utcát,
én ezekből tudom, hogy mi az egyenes.
Máshol nőttem
A templomóra szerint pár perc múlva
hazaérek. Az utcákat ilyenkor
tekintetek tartják ébren, és ahogy
egy nő a fojtogatás nyomait, én
úgy rejtegetem, hogy máshol nőttem fel.
Pedig most leülnék közétek, nincs sok
dolgom, csak valahogy mindig ekkor hagy
cserben ez a kénporral teli gyomor.
Ti nem piszkáljátok a varratokat,
ti megelégszetek a gyógyulással –
ezt nem akarom ellesni tőletek.
És a karórám szerint már sietnem
kellene. Tán csak így lehet élni egy
várost: egyik késésről a másikra.
Időben mérni
Kibonthatod a hajad. Mintha ezt
az egész várost a szélcsenden kívül
nem tartaná össze semmi sem.
Amit most csinálunk, azt keleten
kintsuginak hívják, nekünk nincs rá
szavunk. Ha jobban körülnézünk,
errefelé minden tekintet, minden
érintés, még talán az égbolt is
ugyanilyen vonalakból áll össze,
mi mégsem tudjuk megnevezni.
Ha most néznél a szemembe, látnád,
hogy gyerekkorom óta búvóhelyet
kerestem két szemlehunyás között.
És nem attól féltem, hogy egyszer
számon kéred rajtam az évszakokat,
amik a markunkban roppantak szét,
hanem attól, hogy előbb-utóbb
engem is csak időben fogsz mérni.
De ha most néznék a szemedbe,
megnyugodnék. Mi bizonyítaná
jobban az összetartozást ezeknél a
törésvonalaknál?
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
