Balázs Tibor
Madár-rekon
A szárnyakkal kezdjük a
munkálatokat.
Összesöpörjük, begyüjtjük a
hozzávaló tollakat a mezőkről,
járdaszegélyekről, vizes árkokból,
a levegőégből, ahol
istenesen megforgatta őket a Fennvaló.
Egybehordjuk, kirakjuk a tollakat
kapunk elé, majd lisztet és sót gyúrunk
össze hargitai forrásvízzel.
Ez lesz a csiriz, mellyel lassan,
figyelmesen összeragasztjuk a szárnyakat.
Ezután kitesszük a napra, száradni,
no meg hogy szokják ismét a levegőt.
A szétmászott lábakkal még akkurátusabban
bánunk, ide kellenek a finomra csiszolt
facsavarok, minden milliméterre
figyelve dolgozunk, mint Csoszogi, az öreg
suszter, vagy mint az úri cipészek.
Fehér, hajszálvékony damillal kötjük vissza
a szárnyakat a testhez, ezüst tűkészlettel
varrjuk vissza a varrólábakat,
mint egy keleti gyógyítási rituáléban,
ezoterikus átszellemültséggel,
posztmodern ökoprogram nyitó aktusaként,
ámuló gyermekeink szeme láttára,
a vének tanácsa, a tudományos akadémiák,
a művészeti testületek prominensei előtt,
kamerák kereszttüzében, facebook-szentélyben,
de mindenképpen egyenes adásban
helyezzük vissza a szárnyakat, a lábakat
a fejetlen, esetlen, szomorú madártestre.
És ekkor jön egy igen kényes, szofisztikus, franciás
eleganciájú művelet:
a nyaktilóra révedő
madárfejet
kell visszaaplikálnunk
a helyére:
a madártestre,
és lám, kész a rekonstrukció,
lassan a virágágyások közt kuporgó mezítlábas
kiskamasz dán királyfi kezeibe helyezhetjük a madarat,
vagy a pásztorlányéba, az Énekek Énekébe,
hisz elvégeztetett,
minden OK,
semmi sem maradt hátra,
minthogy egy
légies mozdulattal
visszahelyezzük
a madárba
a repülést.
Senkiege
Egy röpke percre megáll a levegőben
a szekerce, a jatagán, a bárd.
Megáll, mert erős a kéz, amely fölemelte,
megáll, mert erős az emberi akarat.
És látni kell, és nézni kell, és hallgatni kell,
hogyan röpköd, hogyan szállong, hogyan trillázik a madár,
mennyi könnyedség, mennyi riadalom, mennyi
gyönyörűség, mennyi halál és mennyi mennyei lét
e lebegésben,
a két
hirtelen, erős mozdulat közötti
résben,
míg emelkedik
és lecsap
a szekerce, a jatagán, a bárd,
e két mozdulat közötti feszült csendben,
e két mozdulat közötti riadt megtorpanásban
csupa röpködés, csupa szárnyalás, csupa semmi,
csupa rebbenés, csupa trillázás, csupa félelem és reszketés,
csupa lebegés, csupa áldozati vér
az emberér’, az istenér’,
vagy mint aki csak anatómia órára vár,
a szekerce, a jatagán és a bárd,
meg a mészárszéki áldozati asztal
közötti senkiegében
trillázik, szálldos, suhan önfeledten
a széttrancsírozott madár.
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
