Fecske Csaba
Kert
szép karcsú fa a kert közepén
császárkörte
csillogó koronával
királyi tartással
ameddig elhallatszik
a kert aljában kacarászó patak hangja
gyümölcse színarany
illata frissen fürdött hamvas
szögligeti lányoké
és mindig nyár van körötte
sárgarigó csőrével
cirógatott hajnalok
és valóban a hangokat
más homlokok is őrzik
egyik nap a másik nyomába lép
tovább cipelvén a tudástól
terhes tapasztalatot
Maradjon valami
nem lett jó vége
pedig el se kezdődött
csak volt valami kimondatlan
megnevezhetetlen bizonyára
félreértett ígéret
egy nyitva felejtett mosoly
amely üres volt mint
a leolvasztott hűtő
érintés nélkül odalett hímpora
a nyárnak azt hiszem
végérvényesen a legszebb szó
ami valaha is eszembe jutott
mire kimondhattam volna
elpattant mint a szappanbuborék
hallgatok hát azóta is
hogy maradjon azért mégis valami
használható védhető
Hűtlenek
konspirációnk hűlt helyén avar zörög
mély ráncok az őszi vizen
szélvédőre tapadt falevélként
arcodat magammal viszem
szikkadt szívemen bánat szendereg
egyik érv elnyeli a másikat
igazolást vajon melyik ad
magamba nézni nem merek
ennek a történetnek is
mint minden másnak vége van
egymás salakja lettünk kedvesem
magad vagy én is magam
Téged keres majd
már visszatértek hű virágaink
a tetszhalálból ébrednek megint
megannyi lenge szoknya tarka ing
megjött a tavasz menetrend szerint
a feldúlt testbe élet költözik
mint gazdátlan házba új lakó
örömében hosszú lesz mi rövid
volt, s nagyobb hullámot vet a jó
kidugja szép fejét egy pillanat
a szürke időből életöröm
itatja át s te élvezője vagy
szemedből ha kikukucskál a könny
nagyítóján át meglátod magad –
téged keres majd minden ami jön
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
