Nagy Gábor
Közel van a Zúgó
Közel van a Zúgó, mondtad, már hallani
a zsilip zenéjét, fenntartásaim ellenére
követtelek, mindig a part mellett vezet
az út, tanítottál, ki van taposva,
tizenéves szerelmesek lendületével
vágtunk neki a csalitnak, a folyó
medre mellett, embernyi csalán-szálfák
közé keveredve, ez nem út, akadékoskodtam,
tudod, mi az út?, a monte carlói forma 1-es
aszfalt, amin helyi vagányok robognak
meg tipegnek tűsarkas, ékszer-flitteres
női csukák, ez legfeljebb ösvény, annak is járhatatlan,
ne aggódj, néztél hátra, ez itt Körmend,
ez itt a Rába-part, mindig akad, aki
kitapossa a járhatatlant, horgász vagy kalandor,
aki megroppantja a csalánok kihúzott derekát,
s csak úgy szállt lábunk nyomán
a virágpor, mintha mi is a burjánzó
teremtés részesei volnánk, s nem betolakodók,
csörtettem elszántan utánad, mintha
nem szoknyás ördög után, rövid gatyában tűrve
delíriumos szúnyogok, alattomos böglyök
rohamát, gázolva a csalánrengeteg
hínaras mocsarában, férfias nyafogással leplezve
a kételyt: valaha célhoz érünk, de te
tántoríthatatlan törtél előre,
lobogó szoknyádat összefogva a hivatkozott
ösvényt, bocsánat: a Zúgóhoz vezető utat
te tapostad ki előttem, te vittél a kísértésbe,
a múltkori vihar miatt van, mentegetőztél,
hogy kidőlt fák megrogyott emlékművein
egyensúlyozva keressük az utat, amelyben a körmendiek
mindig oly biztosak, mintha a Rába medrét is
ők taposták volna ki, mindent maguk alá
gyűrő évszázadok örökösei, helytartói
a sárga hordalékot hömpölygető folyó
törvényen kívüli közönyének,
amellyel mindenkit uralma alá hajt,
halak ékszer-pikkelyét és műanyag szemetet
egyaránt elnyel a semmiből
előgyűrűző örvény-tölcséreiben,
mint te is engem ebben a csöppet sem
egyenes vonalú kalandban, morogtam amazon
lelkesedésed láttán, egyre csüggedtebben,
korhadt farönkökön csúszkálva
hősiesen, bár az ág, amibe kapaszkodtam,
kettétörött, s visszanyeltem, miattad talán,
egy cifra káromkodást, újult elszánással
botladoztam utánad, visszafordulni úgyse
lett volna értelme, s elragadott a vetélkedés
hím ösztöne is, legyen hát a Zúgó
feladás helyett beavatás, a zsilipen átzúduló
folyó kitartott oboa-hangja
örvénylő sodrásból unott hömpölygéssé
szelídül, mégis olyan rejtelmes,
mint a cipőnkkel szétrúgott
virágpor-kottajegyek szimfóniája,
mint maga a teremtés, amelynek
úgy lettünk kivételezettjei, mint az első
emberpár, ki elcsodálkozik a tényen,
hogy otthonná kezesedik a vadon.
Csalántól hólyagosra csípett testünk
akkor is bizsergett még, amikor
a közös takaróba gabalyodott az álmunk.
Csak úgy
Csak úgy eszembe jutottál,
mint egy virág.
Függönyöm selymén átdereng
a szomszéd ház ablakszemében –
nem is egy nő: egy női mozdulat íve.
Félig leengedett redőny,
kettészelt látvány.
Mit enged napvilágra az emlékezet
redőnye? Mennyi tiszta fényt,
és mennyi szűrt derengést, csak sejthetőt?
Nem gondoltam semmi valósra,
úgy értem, nem láttam a tested, arcod
(az illat is ócska kibúvó volna),
néma rezzenő sejtelem voltál csupán,
a függöny selyem sóhaja csak,
csukott virágsziromban
a kiterjesztett pillanat.
Kiégett fényképen az árnyék.
Csak úgy eszembe jutottál,
mielőtt elfújtam a gyertyát.
Ugyanaz
Csikorognak a csillagok.
Vagy csak a mennybolt metszéspontja,
ami képzelt hangokra bontja,
hogy az ég oltalma alatt vagyok.
Fölötted ugyanaz az égbolt
forgatja fogaskerekét,
a múlás nem szűnő örökét –
csak nekem rögeszmém a régvolt.
Hallucináció a létezésed
nélkülem, egyszerű önámítás.
Törődj hát bele: úgy jártunk, mint más,
ki rész helyett akar egészet.
Ugyanazon ég alatt két folyó
tart kétfelé – és ugyanoda torkoll.
Van, aki eget, van, aki földet kóstol –
mondd, hogy a különbség elhanyagolható.
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.
