Papp-Für János
nehéz
apa! úgy fénylik az arcod, akár egy tükör.
csak úgy merek veled szembenézni,
ha messze a hátad mögé állok.
mélyen megvágtad magad a borotvával.
anya a kert végén épp gyűlöli elvágni a csirke nyakát,
a szentekből is kegyetlen gyilkosok lesznek.
súlyosan kopaszodok a tükör előtt,
pedig még gyereknek kellene lennem.
egy lábaskába gyűjti össze a vért.
csorog a könnyem, megállíthatatlanul zokogok.
hagymát pucolok az utolsó vacsorához.
a legnagyobb csönd
apám azt ígérte, hogy megtanít olyan csöndben lenni,
mint az angyalok, csak várjam meg, amíg megissza a sört.
azóta is suttogva beszélek, és lábujjhegyen állok,
de az üveget nem bírta a szájától elemelni.
így egyetlen árva szót sem tudott nekem mondani.
olyan csöndben volt, akár az angyalok.
akkora csöndet tanultam meg, amit továbbadni nem tudok,
de megmutathatom az efféle aktuális angyaloknak.
készen van a fejecske
pont pont vesszőcske
itt kezdődik minden
összeérnek a pálcika kezek
anyán szoknya haja túl ér a rajzpapíron
piros mosolya a nyári Napnál ragyogóbb
apán nadrág és bajusz
széles váll mindenkinél magasabb
köztük én mindkét kezemet fogják
rövidnadrág gödör haj
egyik lábam egy pirospöttyös labdán
pont pont vesszőcske
itt végződik minden
lógó pálcika kezek
anyán nadrág haja a mellkasára lóg
szürke mosolya lecsorog a földre
apán atléta kezében sörösüveg
mindenkinél alacsonyabb
én egy másik rajzlapon még mindig középen
ülök magam elé nézve kopaszon befejezetlenül
és a labda legurul a rajzpapírról
Megjelent a Bárka 2014/5-ös számában.