Zalán Tibor
Keleti szőttes
Egyik a bolondok házában
Másik a lángnyelvek kertjében
Pókháló vékonyságú fonál
tartotta rég ilyen estéken
És most eljött az ideje – elszakadt
Zuhan már s oda követned nem szabad
Oda nem szabad követned – zuhan már
eljött az idő nappalok éjszakák
mindegye fojtogat Üres az ég
Lengedez róla egy szakadt fonál
Ő – pasa a lángnyelvek kertjében
Ez – koldus bolondok rongyainál
Ismeretlen Pünkösdi Udvarló Versezet,
mely írattatott Nagy-Abony határában
az ezerötszázas éveknek legvégén
Dudorász Pünkösdnek gyönyerű ideje,
Elbocsájtó szelek hűvös lehelete,
Lyányoknak szoknyáját meglebbentő heve,
Iszákosoknak is boros vihedere.
Ó, ne nézd, drága nő, hitványult voltomat,
és ne vond el vállad, s tőlem így boltodat,
Melyben az fínomság akár a boltozat
apolgatná árva, jobbra szánt sorsomat.
Üzennném ez végett ezerszer bókomat,
Küldöm szégyellősen valamint csókomat,
Érintse szád szélét, kövesse lángolat,
Rám ne gondolj rosszul, mert keblem bészakad!
Íratta rád mindezt szolgai hódolat…
Szieszta
Szomorkás délután Nincs mire
gondolnom Amire gondolhat
nék az vagy megtörtént már vagy nem
fog megtörténni soha Nyitva
az ég de se hó se angyalok
se fény Grafit és ólom perme
tez Legalább ha az évszakot
tudnám Olyankor az ember sí
sapkát vesz vagy gatyára vetke
zik Lehúzott redőnyök mögött
élek jó ideje Csak a te
tőablakok felől szivá
rog némi fénység be hozzám a
mi elég ahhoz hogy a papírt
lássam a ceruza már nem is
olyan fontos Áramomat ki
kapcsolták a zörgő öreg lap
topot befedte a por szétszar
ták a legyek meg hibbant pókok
Mostanában ritkán sem fordul
elő velem semmi Leginkább
a kertbe megyek le képzelet
ben bogarakat rovarokat
bámulok és hasalok a fű
ben és megpróbálok szemezni
a türelmesebbekkel vagy a
lustábbakkal Könyörgőn nézek
rájuk hogy most hanyatt fordultan
az éghez könnyeden lépjenek
nyitott szemembe Ebben a bo
gárlétben arcomba tört már a
fű és a szél rendre virágpo
rokkal szór be amit a méhek
szorgalmasan lenyalogatnak
rólam Szám sarkából víg darázs
iszik éppen Eső után be
ledagad húsom a ruhámba
könnyebben harapnak ki egy-egy
darabot combomból a kutyák
De még túl kemény Odébbállnak
Reszketve leskelődöm a fal
hasadékára tapadva ho
gyan araszol a szarvasbogár
nyakamról ruhám alá a mell
kasomhoz hogy talán a szíve
mig beássa magát s megtalál
ja a vér még hűlő melegét
Elszundikálgat mígnem kiro
had onnan a szívvel együtt Még
pár nap és a hőségtől elkezd
duzzadni a test hatalmas lesz
a hasam de csak a halál nö
veszti fel benne mérges növé
nyeit Égre meredő keze
im már csak száradó botokká
asznak egy idő után és ne
vetgélek is rajtuk mert túl mu
latságosak Néha hegyükre
száll egy lepke vagy szitakötő
billeg szelíden Tehát nyár van
Innen nem látszanak a szorgos
hangyák se amelyek bemásznak
a számba és békén falatoz
nak kiszőrösödött nyelvemen
Viszketnem kéne de nem én vagy
ok már ott a szememet persze
féltem ha egy-egy rigó eresz
kedik mellém Pereg az idő
mert a hasam jól láthatóan
felpuffadt már az arcom színe
is átváltozott kékes-zöldre
ruházatom foszlani kezd va
lamitől talán már azt is
birtokba vették az élet fér
gei Nem látom őket a föld
alól kecmeregtek elő a
nyűvek hogy nekilássanak a
hátamnak Nagy már a nyüzsgés ben
nem és körülöttem messze vagy
ok lent mégis hallom a zsizse
gésüket Eltömködöm a fal
rését Hallgatom zenéjüket
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában, közülük az első a szerző kézírásában.