Versek

 

 sopotnik

 

Sopotnik Zoltán

 

Kolónia

 

részletek egy készülő verses regényből

 

 

Úgy beterítette a várost a véres hamu,

akár a jótékony hóesés, sűrűn, lágyan

bizalmasan. Egy pillanatra Szentpétervárt

látott egy hajléktalan. Egyik pillanatra

Satie mester ütötte a hideg zongorát.

Tört a lélek, de nevetett közben.

A szobrokon idegálló porcukor.

Sárcsótány, mintha normális nevető

város lett volna, az acél helyett

selyemmel körbetekerve,

csillék helyett mámoros omnibuszok

vittek volna a bányászokhoz fel,

a hegy belsejébe – be. Esett a hamu-hó

piros patakocskák a házakon,

mintha agyvérzés lepte volna meg

őket, agyvérzés mely nem

betegség, nem fájdalom, hanem

épp ellenkezőleg, valami jó.

 

Az emberek kiszaladtak, mint

hóeséskor – táncoltak a téren,

vékonyka létpadon. Fejüket égnek

tartva várták, hogy lepje be őket

a majdnem-fehér. A tizennyolc emeletes

Garzon oldalán Krisztus-arccá állt össze

a hamu, este úgy világított,

akárha cseppnyi kristálylámpácskák

ezreit gyújtották volna meg.

 

 

Először csak egy ember vette észre,

az egy ember szó nélkül megállt

  egy köztes. Pár óra múlva ezrek

térdepeltek ott, bányászok, köztesek

együtt, törték fel térdükkel a vékonyka

betont, a történelmet, hamis hitet,

leheletnyi miegyebet.

 

Reggel már az egész megyéből

jöttek, buszokkal, kocsival,

gyalog, ennyi ember még nem

gyűlt össze Sárcsótány

belsejében soha. Vagyis,

nem, egyszer már voltak

ennyien: mikor Kádár-elvtárs

jött látogatóba, a hentes, akire

a fél ország mégis jó szívvel

emlékezik – a gondolkodni

lustán akarók.

 

Felépült tízemeleteseket jött

úgymond ellenőrizni akkor,

ki is zavarták a gyárak legénységét

szépen: Acélgyár, Bányagépgyár,

Öblös-és Síküveggyár és a Tűzhelygyár

emberei mind kényszeredetten lobogtattak

valami zászlót, akár a vidám

óvodások, csak a megaláztatás forgott

bennük gyémánttengelyen.

 

A vezér jött, lelőtt egy-két önálló

gondolatot vadászpuskájával: pontosan

és remény nélkül, mindenhatón.

Élvezte, hogy Kis Moszkvában

az emberek félnek, félszegek, és

haloványak. Büszkén nézett

szocialista zombie- seregére, lassan

beszélt, hogy mindenki megértse,

lassan, hogy az emberek vérébe

kerüljenek szavai.

 

 

 

Nógrád megye büszkesége lett

a hamu Krisztus-arc, egy két

kereskedő elkezdett fotót, pólót,

bögrét gyártani, meg is verték érte

őket, el is törték a kezüket, be is zúzták

a fejüket, táncoltak a mellkasukon

viperával. „Ebből nem lesz üzlet, te

szemét, ezen meg nem gazdagodsz.”

 

Ennek ellenére, vagy épp ezért

a hír a megyéből nem jutott ki,

mért jönne ide a tévé, ha erre a

vidékre még az InterCity se jár,

milyen megyeszékhely ez?, mondták

az emberek mind: az üvegfúvók,

bányászok, köztesek.

 

 

Twin Peaks ehhez

képest kutyafasza, itt még szól

a kommunista rata-tata. A szívedig

ér, ha nem vigyázol, halott leszel,

akit senki se gyászol, ringat-ringat

a régi bútordarab, a Kádár-jászol.

 

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.

 


 

Főoldal

 

2014. augusztus 25.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png