Fekete Vince
FAL
(1)
Csak a patak monoton zúgása lent, a kövek, az ázott levelek
és a korhadt, vízben ázó faágak között. Itt-ott fatuskó
állja el az ösvényt. Jobbról és balról a fák hallgatása. Ágaik
szinte a fehér, rohanó felhőket érintik a könnyű és
szikrázó levegőben. Szitakötő villan, madár riad a bokrok,
a hatalmas bükkök és a sudaras fenyők közül.
Odébb, a tisztás körül csak néhány nyírfa áll. Nagy, barnás
kalapú gombák, kék áfonyák virítanak innen is, onnan
is. Porzik, lebeg a levegőben, úgy árad szét a nap pora,
mint szitáló, meleg kukoricaliszt. Egy picinyke forrásból
egy vékony erecske kúszik elő csendesen a levélsüppetegek,
a zöldellő páfrányok meg a méregzöld fűszálak alól.
(2)
Mennek, ballagnak, nézik az oldalt, a fákat, egy-egy
nyiladékon bevágnak a sűrűbe, a bokrok közé, bele-
szagolnak az áttetsző levegőbe. Szemlélődnek. Lent puha
ködfelhők a völgy fölött. Az öreg fákon vastagon
áll a moha. Harkály rebben előttük, odébb mintha mókus
futna fel a fán. Ág reccsen valahol fent, a gerinceken,
és a fények borongva bújnak vissza a lombok távoli leplei alá.
(3)
Arra gondol éppen, hogy miért olyan kétségbeejtően
reménytelen, amikor visszafelé, a barlang előtt, egy
pillanatra megszusszanni megállnak. Friss légáramlat
csap az arcukba a völgy felől, s átvág a Hegy irányába.
Aztán hirtelen vastag szürkeség árad szét a fák között, kékes-
szürkébe csomagolva mellettük mindkét oldal fenyveseit.
Hűvösebb szaga lesz a levegőnek, távolról felbúg egy láncfűrész, s mintha csak este volna, egyszerre tele lesz csillagokkal az ég.
(4)
Jobbról és balról, az út mentén fák strázsálnak, mint valami
mozdulatlan, fekete fal. Talán a fákra gondolnak mind a
ketten. Vagy a falra. Talán a falra mind a ketten. Hogy ott
van. Hogy ott van köztük. És hogy fekete, fekete, fekete.
HARMATOS FŰ
(1)
Mint az arc, ami a patak tükrére ráhull. Mint az arc,
ami a levelek súlyával együtt lassan elmerül. Aztán
a végtelenül hosszú percek, s a víz néma tükre csak.
Rajta a moccanatlan szem, ami nézi. Meg se rezdül a
homlokon a ránc, a száj körül a két vékony, keskeny árok.
(2)
Ha nincs az az esős, szomorkás őszi délután. Ha nincs
az a lehetőség, ami szárnyakat adott, szárnyakat adott
és le is kötözött, és le is bilincselt, le is szíjazott talán.
Ha nem lettek volna akkor a kötöttségeik. Ha nem
fordult volna akkor vissza minden út. S ha nem hagytak
volna maguknak mégis mindig-mindig egy-egy kiskaput.
(3)
Ott álltak aztán, az olyannyira ismerős vidéktől távol.
A hold volt fölöttük csak. A hold csupán, és valami
furcsa félkörben, felhők mögött, a csillagok. Fáradtan,
hosszú út után, az autó mellett álltak. Mintha csak
mezítláb a harmatos füvön. És fújta, tépte, cibálta
volna hajukat a szél, s lábukat nyaldosták volna
a füvek meg-megújuló hullámai.
(4)
Elmenni milyen, kérdezte akkor. Elmenni milyen?
S aki elmegy, az a patakzúgáson át még visszatalál-e?
Keblükre ölelik-e még a hegyek, a fák? Átkarolják-e,
magukhoz édesgetik-e még a frissítő reggeli harmatok?
Inni adnak-e neki a források? Hűsítik-e majd a vizek?
És az állatok, az erdők vadjai, az ég madarai vajon
még felismerik-e?
(5)
Mint aki nem akarja tudni, hogy végképp el fognak
menni tőle. Mint aki nem akarja hallani. Ám a távolból,
mintha víz alól, pince mélyéről, hallja már a hangot,
a morajlást, ami lassan, visszafordíthatatlanul
közeledik feléje.
(6)
Mezítláb a harmatos füvön áll.
Hogy ne legyen már úgy soha otthon.
Hogy ne legyen már ugyanúgy soha otthon többet.
Arra vár.
Megjelent a Bárka 2014/3-as számában.
