Versek

 

 

 

 

 

 

 

Vári Fábián László

 

 

Pasztorál

 

Kátai Mihály műtermében

 

 

Mintha álomeső permetezne,

s csitulnának a fényharsonák…

Kit érdekel már a dús Velence,

kit a szennyvízzé tett lagúnák.

 

Éj anyjából kibukik a hajnal,

a hegyen át szép lábát emeli,

lelke háza megrakodva jajjal,

tengerszeme fénnyel van teli.

 

Kőasztalnál kővendégek ülnek,

kőkupákban kövidinka ring.

Koccintásuk fájdalom a fülnek,

kővállamról lezuhan az ing.

 

Kőlegény, te bronzszobrászok fattya,

tudd meg, ma az átok véget ér.

Hús-vér menyasszony blúzát bontogatja,

s a kőerekben megindul a vér.

 

Három tündér sikongott az éjjel,

hat kis cici egymáshoz feszült.

Kilenc hete nem háltak legénnyel,

ölükben az ínség hegedült.

 

Ráleltem a kecskelábú lányra,

s ím, nyitva szép hátulja ajtaja.

Én Istenem, hogy foghatnám hámba,

rossz vére, hogy elpusztítana!

 

Ne nézz rám, kis kudrihajú kurva,

delejedtől védve már szívem,

de lelkem, akár hátsód, szét van dúlva,

lebukok, mint nap, túl a vízen.

 

Ó pásztorále, drága pásztorále,

nem vagyok már tehozzád való.

Az én bánat-búzám sose jár le,

azt a kertet beverte a hó.

 

 

Az angyal és a hold

 

 

Oly bizonytalanul kel a hold.

Szinte feloldódik a szürkületben.

Épp átgyűrődik a lombokon,

az ügyelő angyal máris rebben,

holott a hírt rég nem ő hozza.

Kedvemet mégis aranyozza,

mert szép, ahogy szép a szenvedés.

Jaj, dehogy szép! Sokkal inkább

fájó, mint indulatból mereven álló

kés a móresre tanított testben,

ha gyökeret vert az elevenben.

 

Az idegen éjre tapadó fülnek

fáj így a vadlúdjajgatás.

 

*

 

Én érzékelem, senki más,

hogy az idő merre tart éppen,

és aki sorsát rábízza, annak

mit tartogat a bal fülében.

 

*

 

Oly bizonytalanul jár a hold.

Meg-megdöccen a dombokon,

méláz egy sort, kerülgeti

az elbitangolt felhőcsordát,

s a hátára kívánt tergenyében

az ébredező friss égtájra

régvolt szerelmeket hord át.

 

*

 

Pont ilyen balek az én fejem.

Hajnalig verődik bő csatakban,

majd bukfencet vetvén, kosfej-alakban

a párnát s a falat döngöli.

A központ azonnal észleli,

s bár ily zavart még nem tapasztalt,

küldi a rotorszárnyú angyalt,

míg az éj leple fekete.

De válságkezelő nincs vele, és nincs

az angyalnak szablyája, íja,

a sztratoszférát csak telesírja,

hogy Istenem, mi lesz vele?

 

S mi lenne? Szegény bús bolondja

a világhálóba gabalyodva,

lesipuskás bloggerek által

blokkoltan, ficamodott szárnnyal

nyeli a kommentek tucatjait.

S mert mit sem sejt még a pusztulásból,

csak néz, mint béka a kocsonyából,

feladva állásait.

 

*

 

Itt a vég, ó, itt a vég,

nincs hát mentségem, elbukom.

Innen-onnan már üzenik:

nyiszálják nyakam a fészbukon.

 

*

 

Tojásalakú ma a hold.

Vagy csak rossz szemem látja annak?

Van, aki véli vadvérű kannak,

kit bárányfelhőkért tör a frász.

Pusztaság.

Nincs annak semmi sorja:

a szerelmet rég nem gyakorolja,

csak emlékeit dajkálgatja,

nevelgeti a vén gigász. 

 

Megjelent a Bárka2012/5-ös számában

 

 


 

Főoldal

 

2012. október 08.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png