Vári Fábián László
Pasztorál
Kátai Mihály műtermében
Mintha álomeső permetezne,
s csitulnának a fényharsonák…
Kit érdekel már a dús Velence,
kit a szennyvízzé tett lagúnák.
Éj anyjából kibukik a hajnal,
a hegyen át szép lábát emeli,
lelke háza megrakodva jajjal,
tengerszeme fénnyel van teli.
Kőasztalnál kővendégek ülnek,
kőkupákban kövidinka ring.
Koccintásuk fájdalom a fülnek,
kővállamról lezuhan az ing.
Kőlegény, te bronzszobrászok fattya,
tudd meg, ma az átok véget ér.
Hús-vér menyasszony blúzát bontogatja,
s a kőerekben megindul a vér.
Három tündér sikongott az éjjel,
hat kis cici egymáshoz feszült.
Kilenc hete nem háltak legénnyel,
ölükben az ínség hegedült.
Ráleltem a kecskelábú lányra,
s ím, nyitva szép hátulja ajtaja.
Én Istenem, hogy foghatnám hámba,
rossz vére, hogy elpusztítana!
Ne nézz rám, kis kudrihajú kurva,
delejedtől védve már szívem,
de lelkem, akár hátsód, szét van dúlva,
lebukok, mint nap, túl a vízen.
Ó pásztorále, drága pásztorále,
nem vagyok már tehozzád való.
Az én bánat-búzám sose jár le,
azt a kertet beverte a hó.
Az angyal és a hold
Oly bizonytalanul kel a hold.
Szinte feloldódik a szürkületben.
Épp átgyűrődik a lombokon,
az ügyelő angyal máris rebben,
holott a hírt rég nem ő hozza.
Kedvemet mégis aranyozza,
mert szép, ahogy szép a szenvedés.
Jaj, dehogy szép! Sokkal inkább
fájó, mint indulatból mereven álló
kés a móresre tanított testben,
ha gyökeret vert az elevenben.
Az idegen éjre tapadó fülnek
fáj így a vadlúdjajgatás.
*
Én érzékelem, senki más,
hogy az idő merre tart éppen,
és aki sorsát rábízza, annak
mit tartogat a bal fülében.
*
Oly bizonytalanul jár a hold.
Meg-megdöccen a dombokon,
méláz egy sort, kerülgeti
az elbitangolt felhőcsordát,
s a hátára kívánt tergenyében
az ébredező friss égtájra
régvolt szerelmeket hord át.
*
Pont ilyen balek az én fejem.
Hajnalig verődik bő csatakban,
majd bukfencet vetvén, kosfej-alakban
a párnát s a falat döngöli.
A központ azonnal észleli,
s bár ily zavart még nem tapasztalt,
küldi a rotorszárnyú angyalt,
míg az éj leple fekete.
De válságkezelő nincs vele, és nincs
az angyalnak szablyája, íja,
a sztratoszférát csak telesírja,
hogy Istenem, mi lesz vele?
S mi lenne? Szegény bús bolondja
a világhálóba gabalyodva,
lesipuskás bloggerek által
blokkoltan, ficamodott szárnnyal
nyeli a kommentek tucatjait.
S mert mit sem sejt még a pusztulásból,
csak néz, mint béka a kocsonyából,
feladva állásait.
*
Itt a vég, ó, itt a vég,
nincs hát mentségem, elbukom.
Innen-onnan már üzenik:
nyiszálják nyakam a fészbukon.
*
Tojásalakú ma a hold.
Vagy csak rossz szemem látja annak?
Van, aki véli vadvérű kannak,
kit bárányfelhőkért tör a frász.
Pusztaság.
Nincs annak semmi sorja:
a szerelmet rég nem gyakorolja,
csak emlékeit dajkálgatja,
nevelgeti a vén gigász.
Megjelent a Bárka2012/5-ös számában
