Iancu Laura

 

Határok

A sápadt, Stabat Mater ölében

feléd nyújtom, kifordított kezem,

nem ütsz rá többé? Már nem szúr szíven?

Térképet írsz. Hátad oltárképem.

Hogyan mondjam neked, ó, hitetlen:

utolsó út nincs is. Nincs végtelen.

Tüzet rakok. Reggel beáll a fagy.

Máriáról hullik a vakolat.

Magam leszek a holnapi falat.

 

 

Téboly

Kiégett szemem jönni lát,

akár a tékozló fiút,

ki már a mindenen ment át,

és, aki tudja: nincs több út.

Új halott nem lesz már idén.

Nem támad fel, nem születik.

A szíved nincs már a helyén.

Árnyékod sem földre hullik.

 

Remény

Talán majd holnap magamra lelek.

Kitettek. Bezártak vesztőhelyek.

Tavalyi nő, épphogy felismerlek...

Ma este végül, nem megyek haza.

Megtehetem - hazája másnak van.

Szanaszét gyalult utak. Köd. Moha.

Leálló sáv, aztán kapaszkodás.

Szakadékból, másik szakadékba.

Fátyol

11 körül már nem tudok aludni.

Eszembe jutsz, és újra indul a nap.

Telihold van. Valahol szivárog a gáz.

Nem tudom, mi végre kelek fel,

aludni kéne inkább. Aludni kell! -

rám szólt anyám,

ki most is alszik, nem ébred fel.

A felhő hasa egész az ablakig leér -

havazni készül, megjön a tél,

fehér fagyot hoz, olyat,

mint szemed volt, kiengedni már nem tudó:

és ez a hideg lesz az utolsó. Messze túl

a szón. Túl minden lúgozott hiten,

s a makulátlan párnán átaludt,

fejünk alá bujtatott reggelen.

Megjelent a 2011/1-es Bárkában.

 

---