Csillag Tamás
Reggel, ha dolgozni indulok
Reggel, ha dolgozni indulok,
szeretőm megcsókolja számat.
Olyankor a gyufák mérge nem
keserű és nincs bennem bánat.
Pedig mosolyunk egyre nehezül,
nagy buszokkal indulunk fájni.
Forintok alatt keressük, mit
csak otthon lehet megtalálni.
Az este szül csupán nyugalmat:
este nem feszít úgy a kényszer.
- Bűneid alatt csak magad vagy -
Kedvesed fáradt szemében égsz el,
szeme tünde tükre önmagadnak...
És nem tudsz belenézni elégszer.
Pocsolyák fenekén
Koszos pocsolyák fenekén ragyog
magyarságunk, felesleges a szó.
Így haza nélkül hiábavaló
megkérdezni: tényleg magyar vagyok?
Ha van istenünk: talán megbocsát.
Az évek lusta mérge lassan öl,
ha éhezel, kurva mindegy, kitől
kapod meg az utolsó vacsorád.
Inged talán fehér, de besároz
a gondolat, odakint már dörög.
Batyudat odacsapod a mához.
A sok hülye hiába röhög,
amit írsz, az magadból kihámoz:
fénylenek feletted a göncölök.
Tócsák közt kanyargó
Tócsák közt kanyargó
az út, felcsapom magam.
Átgázolok mindenen,
istenen is, ha van.
Nyikorog a szó...
Lyukas lélek beázik.
Ha elszakad az ingem,
nincs helyette másik.
Tócsák tükrét nézve
fáj a világ... A kinti.
Szegény, ha fázik: isten
maga mellé inti.
Áldás a távozónak
Áldás a távozónak:
a szívemen megül a szó.
Kopik alattam az út,
pedig maradni volna jó.
Bent éveim fénylenek:
villanykarók, több, mint húsz.
Újságpapír vackára
a viharsarok visszahúz.
Lyukas zsebemből hitet
lop, a lét bennem deprivál.
Egyszerű vagyok, mint a szik,
ami írni tanít: hazavár.
Vasízű szélbe kortyolok
A férfiak magánya mély,
vasízű szélbe kortyolok...
Ujjaim közül elfolynak éveim,
víztükörre rótt sorok.
A viharsarki égre fénylő
szegeket szór az alkony...
Jólesik a pénzre váltott gyermekkor
kirakatüvegén felejteni arcom...
És felborítják a kukákat
beleszagolnak a csendbe
érzik az utcaszagot
villanyfényben fürdő
magányos krisztusok
zsebeik mélyek, beesett
szemükbe fészket rak a bánat
valamiért élni kell
és felborítják a kukákat
Folyószámlán lekötött álmaim...
folyószámlán lekötött álmaim
újságpapír-kabát rajtam a magány
nyitott tenyeremben tartom a szerelmet
és maréknyi csörgő egzisztenciám
dühöm letört gyufaméreg
talán nem is akarom, hogy égjen
végignézem, ahogy világom visszafelé
araszol tolató vasúti szerelvényen
Éjszaka
a szegények álma olcsó
kiseprik a hold udvarát
nyelik a port a hullámos
tükrű fényes pocsolyák
lépteim elnyeli az út
a fák hazáig követnek
csillognak fénylő fejei
az égbe vert vasszögeknek
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
