Király Levente
Büntetés
Durva falat érzek mindenütt, tenyerem csupa hólyag. Mécsesemből kifogyott a láng, a fonalat elvesztettem. Hideg falakat érzek, sokszor lépcsőfokokba botlom, árokba esek. Alig tudok már kimászni, csak a szerencsén múlt, hogy nem szúródtam fel a nyársra. Még élek, kész csoda - de a kijáratot aligha találom meg.
Ordítottam ezerszer, „gyere, te rohadt szemét, na mire vársz, nem is mersz előjönni, egy gyáva kis féreg vagy! Itt hősködsz ebben a kibaszott labirintusban, na hol vagy, te köcsög, szétverem a pofádat, gyere elő, bazdmeg!", de soha nem történt semmi. Még könyörögtem is, hogy jöjjön elő. Nem jött ő sehonnan, dehogy jött, hiába füleltem lépteit: hiszen végig ott állt mellettem, lélegzetvisszafojtva, egy pisszenés nélkül - így itta szenvedésemet.
Mikor elájultam a szomjúságtól, nem is tudom, mennyi: fél, egy, vagy talán két-három nap [14 óra 19 perc] után összekötözött bőrszíjakkal, moccanni sem bírtam, és egy hatalmas terembe vitt. Megitatott, megetetett, hagyta, hogy kialudjam magam, majd mikor magamhoz tértem, iszonyatosan megvert: órákig [32 perc] ütött, rúgott, ahol csak ért. Két napig feküdtem nyöszörögve, ezalatt etetett, itatott, förtelmesen büdös, ám nyugtató kenőcsökkel kente be sebeim. Mikor úgy-ahogy lábra álltam, bezárt egy vaksötét odúba. Azután nyugodtan és olyan halkan, hogy azt hittem, csak magában beszél, azt mondta: rettenetesen el fog verni. Amit az elején kaptam, csak bemutató volt. Részletesen elmagyarázta: a talpamat fogja verni, míg cafatokra nem szakad, tüzes vastűket szúr a combomba, elköti a húgycsövemet, hogy ne tudjak vizelni napokig, és úgy érezzem, mindjárt felrobbanok; leégeti a mellbimbóimat, az összes fogamat kiveri egy vasdoronggal, és kinyomja a mind a két szememet. De nyugodjak meg, mindezt túl fogom élni. Ez biztos, bízzak benne, alaposan begyakorolta már. Egy hajszál választ majd csak el a haláltól. Tudnom kell: mindenképp ez lesz a sorsom, csak az a kérdés: most, azonnal túlesünk a dolgon, mert belátom, hogy mindezt nem kerülhetem el; vagy pedig húzom az időt, és akkor később kerül sor minderre, mikor már nem bírom tovább a sötétzárkában, és inkább a verést választom. "Egy percet kapsz. Hidd el, jobb minél hamarabb túlesni rajta. Nyomorék életed lesz, így is, úgy is, tele őrjítő fájdalommal, és engem kell majd szolgálnod nyomorodban is; de ha bemész abba a zárkába, értelmedből egy morzsányi sem marad, s akkor nyüszítve, nyálcsorgatva szolgálsz engem halálodig. Válassz!"
***
Azt hiszem, megvakultam. Körbetapogattam az összes falat: minden jéghideg, de már talán nem is fázom, egy idő után megszokja az ember - mint saját székletének, vizeletének bűzét is. Persze, hogy a magánzárkát választottam! Féltem, nagyon féltem a veréstől. Rájöttem, pontosan ez az ördögi ebben a tervben: annyira félsz a fájdalomtól, hogy önként besétálsz a csapdába. És mi a másik érv, ami miatt mindenképp a zárkát választod? Ezt mondogatod magadban: „majd csak meghalok odabent, és akkor legalább vége ennek a gyötrelemnek" - de ez a szadista vadállat jól kitalálta: nem az egyedüllét a pokoli ebben a zárkában, egy frászt!, hanem a hideg, amiről egy szót se szólt. Olyan hideg van, hogy állandóan reszkess, és minden gondolatod kitöltse, de azért ne fagyj meg. A fájdalom rossz tanácsadó, mindig ezt hajtogatja: "vállald csak azt a rövid, alig egy-két órás pokoli kínt, később még nehezebb lesz kibírni a verést." Mégis, azt hiszem, megtaláltam a megoldást, amivel bosszút állhatok rajta! Addig maradok itt, ameddig csak bírok. Ezalatt annyira legyengülök, hogy már a kínzás elejébe belehalok, elrontva örömét - legalábbis ezt remélem. Ha pedig addig megőrülnék, az a legjobb; ez a B-terv. Csak nagyon nehéz kibírni ebben a pokoli hidegben. Istenem, veszítsem már el az eszem!
***
Dörömböltem az ajtón órákig [49 perc], sokáig nem történt semmi. Már hallucináltam a szomjúságtól, jéggé fagytam, és megőrültem az éhségtől; mikor végül bejött a cellámba. „Jól aludtál?", kérdezte, majd megragadta a lábam, húzott maga után a vaksötétben, fejem belevertem minden egyes lépcsőfokba, szinte nem is fájt, annyira eltompultam. Fáklyákkal kivilágított terembe értünk. Leszíjazott egy székbe, majdnem megvakultam az erős fénytől, pedig alig egy-két apró fáklya világított. „Ne bőgj", mondta. Enni kezdett egy hatalmas szelet húst, ivott is, azt hiszem, bort, én remegtem az idegességtől, úgy éreztem, mindjárt éhen halok. Megkérdeztem, legalább ad-e innom egy kis vizet.
Lassan felállt, kezét beletörölte egy piszkos kendőbe, felvett egy hatalmas, ólomvégű korbácsot, és elkezdett agyba-főbe verni. A kezem leszíjazva, az arcomat se tudtam védeni. Utána visszavonszolt a cellába, magamra hagyott, nekem úgy tűnt, rengeteg ideig [12 óra 07 perc]. Aztán az előbbi jelenet megismétlődött, pedig én meg se szólaltam. Ugyanúgy felkelt evés közben, és megint megvert, csak most gumibottal - főleg a vesémet és a mellkasomat. Néhány bordám biztosan eltört, minden levegővétel pokoli kín.
Nem tudom, mennyi ideig [10 óra 15 perc] hevertem ájultan, aztán bejött és fellocsolt, majd újra bevonszolt a terembe. Azt kérdezte, „kérsz enni?". Azt feleltem, „igen", erre nevetni kezdett, leültetett egy székbe, elém tolt egy tányér gőzölgő levest. „Köszönöm", mondtam, és ránéztem. Nem tudtam, hozzálássak-e egyáltalán, de nem tudtam türtőztetni magam. Alig nyeltem le pár kortynyit a levesből, megfogta a fejem, és belenyomta a tányérba. Majdnem megfulladtam, a leves pedig szétégette az arcom. „Majd ha én engedélyt adok rá, akkor kezdesz el enni, te mocskos kis rabszolga!" üvöltötte, és lábamnál fogva visszahúzott a cellába. Ezután sokszor [8] megismétlődött a jelenet, csak mindig tovább jutottam az evésben egy-két kanálnyit. Egyszer azért nyomta bele a fejem a tálba, mert piszkosak a körmeim, máskor azért, mert hangosan szürcsöltem. Egy nap végül megehettem a levest, megfürödhettem, persze langyos és koszos vízben. Ahogy ott ültem a dézsában, már kezdtem elfelejteni, milyen rettenetes hideg volt a cellában. Épp hogy csak fölengedtem, utána máris leszíjazott a székbe. „Figyelj ide, nagyon jól figyelj! Levágom mind a két kezed, és utána szabadon engedlek. Ha szerencséd van, bár erre kevés az esély, akkor életben maradsz: elvánszoroghatsz egy közeli faluba. Javaslom, hogy ezt válaszd, ez a jobbik megoldás. A másik lehetőség: úgy élsz életed további részében, hogy én fogom a jobb kezed, és soha nem engedem el - mondta.
Habozás nélkül az utóbbit választottam. Akkor még nem tudtam, hogy halhatatlan.
***
Azt is bánom már, hogy megszülettem. Már nem is tudom, mióta [4 év, 6 hónap, 2 nap] egyfolytában fogja a kezem. A balt, mert a jobb már hiányzik. Elképzelni sem lehet, mekkora borzalom mellette élni: mindig tiszta erőből szorítja a karom. Folyton üt-ver, végig a koszos földön kell aludnom, ülepét a hajammal törli ki, belemártogat a forróvizes dézsába, és persze éheztet, alig ad enni valamit.
Az ábrándozást abbahagytam, pedig minden gondolatom akörül forgott, hogy megölöm. Mostanában már könyörgök hozzá: végezzen ki végre. Ilyenkor mindig jól megver, és ami még rosszabb: háromszor már elhitette velem, hogy megkegyelmez, és véget vet szenvedéseimnek. Egyszer eljátszotta, hogy fölakaszt, de az utolsó pillanatokban elvágta a kötelet. Másodszor elhitette, kilök a magasból - de csak alig zuhantam pár centit, akkor egy pillanatra, amíg zuhantam, tényleg azt hittem, végre eljött a megváltó halál. Jó lett volna, mindennél jobban kívántam. Nemrég [2 nap] pedig azt ígérte, megmérgez. Szörnyen érzem magam, görcsökben fetrengek, de már sejtem, hogy hosszú napokig [8] csak szenvedni fogok, és szokás szerint felépülök valamennyire.
Pedig egyszer, képzeljétek el, le tudtam vágni a kezét! Részeg volt, így el tudtam lopni egy bárdot a konyhából. Lesújtottam a kezére: arra, amelyikkel időtlen idők óta fogta az enyém. Ám azonnal, egy pillanat alatt [1 másodperc] kinőtt a keze, és mintha mi sem történt volna, újra megfogta a karom. Ezután hetekig [11 nap 22 óra] hagyott rettegni, mert a büntetés elmaradt, majd egyszer csak - épp aludtam -, szó nélkül levágta a jobb kezem, bekötözte a sebet, nehogy elvérezzek, és azt mondta: „a bal kezednek egészen más sorsa lesz". Mikor hónapokkal később megtaláltam a földön a lombfűrészt, azonnal rájöttem: a bal kezemet saját magamnak kell levágnom. És akkor talán elenged, vagy hagy végre meghalni.
Megjelent a Bárka 2009/4. számában
