Prózák

 

Oravecz_Imre1.jpg

 

Oravecz Imre

 

Alkonynapló

 

(8030 kilométer magány) 11 egy éve végzem sétám a Tarna-parton, annak egy oda-vissza minimum 4 kilométert kitevő szakaszán. Olykor M. is velem tart, de többnyire egyedül. És nem mindennap. Ha biciklizem, ha rossz az idő vagy távol vagyok, akkor ez elmarad. Ha csak az év felét veszem alapul, és ilyenformán 2007,5 nappal számolok, és megszorzom 4-gyel, akkor 8030-at kapok. Vagyis ennyi kilométert tettem meg magamban a 11 év alatt.

(J. vágya) Rendellenességet észlelt a nőgyógyász a méhnyakán, és szövettani vizsgálatra küldte. Mindjárt a legrosszabbra gondolt. Aztán kiderült, hogy nem a legrosszabb, de viszonylag rövid időközökben kontrollra kell járnia. Nem nagyon volt beteg eddig életében, és újból megijedt, mintha ez burkoltan mégis a rettegett diagnózist jelentené. Csalódottan-tréfásan így fakadt ki: Pedig én igenis 80 évig akarok élni. Biztosítottam, hogy fog, és ezt arra alapoztam, hogy én nem akartam, mégis megértem a 80.-at.

(Szökevényképek) Valahányszor hazaindulok Kaliforniából, közelebbről Santa Barbarából vagy Venturából, Los Angelesbe, a reptérre tartva, abban a tudatban, hogy utoljára, megpróbálok egy utolsó képet (óceánpart Carpinteriánál, a Santa Clara folyó völgye  a 126-os autópályaelágazásnál, a Topatopa-hegység csúcsa Santa Paula fölött, a Calabasasi-magaslatok valamelyike Agoura Hills után stb.) magammal vinni, de sosem sikerül. Hiába rögzítem magamban, olykor már a gépem felszállása előtt elveszítem, de Magyarországon aztán mindenképpen. Máshonnan más tolakszik a helyére, vagy elhalványul, és egyszerűen eltűnik. Ha az utóbbi eset áll fenn, rendszerint a reptéren túli eukaliptuszok jelennek meg lelki szemeim előtt, amelyek felé beszállás után egy pillantást vetek az ablakon át, mert északra esnek, vagyis abba az irányba, amerről jöttem.

(Június 21.) Hivatalosan kezdete a csillagászati és meteorológiai nyárnak, az igazi nyaralásnak, a felhőtlen pihenésnek, kikapcsolódásnak. Nekem az ősznek, a rosszkedvnek, a visszahúzódásnak, a lemondásnak. Ekkortól rövidülnek a nappalok, nyúlnak az éjszakák, nő a sötétség, eszi a fényt, az évet, talán az utolsómat.

(John Muir) A 90-es évek elején szert tettem The Mountains of California című könyvére. Tetszett, de inkább beleolvastam, mint olvastam. És annak és egyéb forrásnak alapján csupán természetistának – de furcsa ez a szó így magyarul –, tudósnak, őskörnyezetvédőnek gondoltam, akinek nem mellesleg a nemzeti park eszméje, sőt közvetve a világ második nemzeti parkja is köszönhető, hiszen Theodore Roosevelt elnök az ő működése és a vele való barátság hatására iktatta annak idején törvénybe a Yosemite Nemzeti Park létesítését a kaliforniai Sierra Nevadában. Most azonban, hogy újabb szerzeményemet, esszéinek Nature Writings című gyűjteményét olvasom, revideálnom kell nézetemet. A természetnek e szerelmese író, valódi író, aki a tudományosságot megtartva, de hitelesen és érzékletesen jeleníti meg tárgyát, mialatt ezenközben beavat hegyhez, fához, földhöz, kőzethez, vízhez, állathoz, rovarhoz, mindenhez fűződő spirituális viszonyába. A My first summer in the Sierra alfejezetben, amely tulajdonképpen egy juhnyáj kísérésének naplója, például ilyen csodálatos mondatokat olvasok: Here I find a water ouzel as much at home as any linnet in a leafy grove, seeming to take the grater delight the more boisterous the stream. The dizzy precipices, the swift dashing energy displayed, and the thunder tones of the sheer falls are awe-inspiring, but there is nothing awful about the little bird. Its song is sweet and low, and all its gestures, as it flits about amid the loud uproar, bespeak strength and peace and joy.

(Ajándék) Megkérdeztem J.-ot, mit szeretne Karácsonyra. – Valami szerény ékszert, egy bizsut például – felelte. – Lehet gyűrű – tudakoltam –, egy jegygyűrű? – Jegygyűrű, egy igazi jegygyűrű? – álmélkodott. – Az – erősítettem meg. – És párja is lenne? – firtatta. – Lenne – válaszoltam. – Igen, igen – lelkendezett az örömtől repesve. Aztán elmentünk egy ékszerboltba kiválasztani, méretet felvetetni, megrendelni. Mikor elkészült a két karika, nem volt eljegyzés, és egybekelést se tervezünk, de viseljük öntudatosan, komolyan véve, amit jelképeznek.

(Kérés egy halotthoz) B.I., tudós irodalmár és atyai jó barátom, aki rendületlenül hittél bennem, a rendszerváltozás kezdetén így próbáltad lehűteni optimizmusomat: – Ez még nem a te időd, Imruska! – Több mint húsz éve nem vagy már, odaátról mondd meg hát: mikor lesz végre az én időm? Van-e egyáltalán olyan idő, kor, amelyet magáénak mondhat az író?

(Szembesítés) Akarod J.-ot. Egészen és csak magadnak, holott nem szabad. Munkája van, megannyi teendője. Gyerekei és mindenféle kötöttségei, kedvtelései vannak. Ez nem helyes. Már többször elkövetted ezt a hibát, mégsem tartasz mértéket. Telhetetlen vagy, és megint fejjel mégy a falnak. Miért nem tanulsz az életedből? Miért erőlteted még mindig a teljes azonosulást, a lehetetlent? Szeress értelmesen! Bár azzal sincs minden rendben. Az is elég a nevetségességhez. Mert az vagy, nevetséges. Visszatetsző, de elmegy, amíg viszonzásra talál. De mi lesz, ha nem? Földhöz vág, összetör. Kell ez neked? Hiányzik? Nem elég az öregség? A hanyatlás, a romlás, a hátrálás, a készülődés a Nagy Lelépésre? Netán unatkozol közben? Nem ad elég teendőt?

(5 év) J. elárulta, hogy barátnője, K. figyelmeztette, jól gondoljon meg engem, mert például mi lesz 5 év múlva, amivel arra utalt, hogy maximum még ennyi időm lehet hátra. Hm, 5 év! Nem is olyan rossz! Én sokkal kevesebbre taksálom magam.

(Elnémult Covid-19) Az egészségügyi hatóság deklarálta, hogy levonult a járvány 5. hulláma, de a pandémia még nem ért véget, tovább szedi áldozatát, csak kisebb mértékben. Ajánlatos tehát tovább védekezni. Jómagam ehhez igazodom. Még mindig maszkot hordok, és rendszeresen fertőtlenítem a kezem. De döbbenten észlelem, hogy embertársaim feleslegesnek tartják mindkét praktikát, és úgy néznek rám, mint holmi marslakóra, ha utcán, üzletben, bárhol látnak. Inkább a médiumoknak hisznek, ahonnan eltűntek a vészről szóló hírek, tudósítások, elemzések, és átadták helyüket az orosz-ukrán háborúnak és a nyomán kibontakozó gazdasági válságnak. Feltehetően úgy gondolják, hogy amiről nem olvasni, hallani, amiről nem írnak, nem beszélnek, az nincsen.

(Láb) Megvolt az újabb kaliforniai út. J.-nak, aki elkísért, az első, nekem az utolsó, most már valóban az. Majdnem kútba esett, majdnem el kellett halasztani, mint a 2020-ast, de ezúttal nem a Covid, hanem a lábam miatt. Indulás előtt pár nappal elestem, és eltörtem. Pontosabban a lábfejem, még pontosabban: a jobb lábfejem kislábujj-középcsontját. De botor módon a kórházban nem hagytam begipszeltetni, és ez volt a szerencsénk, mert éppen ennek köszönhetően valósult meg mégis. Igaz, másnap meginogtam, gipszeltettem volna, és töröltettünk minden foglalást. Hogy mégsem adtam meg magam, és töröltettük a töröltetéseinket, azt sebész unokaöcsémnek, P.-nek köszönhettük, aki úgy vélekedett, hogy nem kell feltétlenül gipszelni, elég, ha fáslizom, és kíméletesen terhelem a lábam. És igaza lett. Ezt tettem azontúl a duzzadás következtében szandált viselve, súlypontomat megváltoztatandó görbebotra támaszkodva, útközben is és Kaliforniában is. És persze J. segítségét igénybe véve, aki türelmesen gyámolított. Leglátványosabban Amszterdamban, a repülőtéren, ahol nem értük volna el a Los Angeles-i gépet, ha ő nem szerez kerekesszéket, nem pakol rá engem kézipoggyászostul, és nem tol hol futólépésben, hol vágtázva a legalább 2 kilométer távolságra lévő beszállókapuhoz. Első állomáshelyünkön, a sivatagi Borrego Springsben, ahol szállást béreltünk, az első napon bicegve és óvatosan még csak rövid sétára vállalkoztam a ház körül, másnap viszont már legalább 200 métert tettem meg kedvenc kanyonomban, a Palmban, amely mellesleg olyan közel volt, hogy szinte beleláttunk az udvarról. A második hét végén meg bottal a sziklákat is megmászva már majdnem bevettem, a 2 mérföld hosszú fenékösvény teljesítését kb. 150 méterrel a végpontot képező pálmaliget előtt adtam fel. A szépséghiba csak annyi volt, hogy kísérletem a sűrű pihenők következtében nem a szokásos 2, hanem 4 óráig tartott. Az ügyeletes ranger, mint utólag megtudtuk, már helikoptert akart küldeni értünk, a gyakorlat ugyanis az, hogy aki nem tér vissza 2 órán belül, azt menteni kell, mert feltehetően sztrókot kapott a nagy forróságban, vagy más baja esett. A lábam ezt követően olyan gyorsan meggyógyult, hogy a törés és minden belőle származó hátrány második állomáshelyünkön, a Santa Barbara melletti Carpinteriában a harmadik héten már a múlté volt. Nem állítom, hogy futkároztam, de elhagytam a botot, a rugalmas pólyát, lábfejemről eltűnt a véraláfutás, és ismét jól gyalogoltam. Még a városnéző séták során is, igaz, csak úgy tudtam J.-tal lépést tartani, hogy a szokásosnál lassabban ment. Ennek azonban semmi köze nem volt a lábamhoz, azelőtt is így tett. Ha egyedül van, gyorsabban jár, mint én, de ha velem, a kedvemért kissé mindig visszafogja magát.

(Túltengés) Újabban szembeszállsz J.-tal, viaskodsz vele, néha csip-csup ügyben is. Konfliktust generálsz, viszályt szítasz. Nem azt gondolja, amit te, nem azt cselekszi, amit te helyesnek, kívánatosnak tartasz. Mi ez? Mit akarsz? Megváltoztatni őt, a képedre formálni? Lehetséges, kell ez? Egy életen át próbálkoztál vele más nőknél! Mit értél el? Semmit. Inkább ártottál. Okulj végre! Ne folytasd, állj le! Különben is elég egy, sőt sok is belőled.

(Buszoztatás) M.-t újabban nem viszem vissza a láthatásból, hanem felteszem a Bükkszék–Budapest-buszra, és önállóan utazik vissza az anyjához. 12 éven át hoztam-vittem őt. Szakítottam e gyakorlattal, mert nagyon fárasztott már a hozás-vivés, kivált a vivés, amely azt is jelentette, hogy miután teljesítettem, rögvest megfordultam, és ha világos volt, ha sötét (ősszel, télen többnyire az utóbbi), ha esett, ha fújt (ősszel, télen rendesen mindkettő), pihenés nélkül hazaindultam. Nagy könnyebbség tehát, hogy nekem a retúr most már csak a Széki-patak megállóig tart, de új nehézség, hogy nehéz a szívem. Éspedig azért, mert egyfelől a buszoztatás nyomatékosan jelzi, hogy M. már nem az az 5 éves kisfiú, akinek kezdetben a kocsipadlóig sem ért le a lába, hanem egy 17 éves nagykamasz, sőt fiatalember, akinek mondott végtagja már a sebességváltóba ütközik, ha a hátsó ülésen ülve előrenyújtja a kardánboxra. Másfelől ez a változtatás nekem egyúttal veszteség is, így kevesebbet vagyunk együtt, hiszen az addig kocsiban töltött és számomra szintén értékes plusz 3 óra elesik. Mintegy nyitányaként a jövőnek, amikor, rendszeresen legalábbis, nem látom többé, mert felnőtt lesz, aki a maga életét éli, amelyben, ha megérem, nekem már nem vagy alig lesz helyem.

(Egy helyszín halála)  J.-t Kaliforniában elvittem Wheeler-kanyonba is. Azzal szembesültem, hogy a területet, ahol A rög gyermekeiben az Árvai család végül megtelepszik, megvehette valaki. Vagy gazdálkodni akar rajta, vagy hatalmas rezidenciát építtetni. Mindenesetre nagy volt a sürgés-forgás, markolók, földgyaluk dolgoztak, teherautók jöttek-mentek. Nemcsak a laposán, hanem a hegyoldalakon is, ahol a munkagépek szemlátomást teraszokat alakítottak ki. Ez rosszulesett, szinte fájt. Olyan volt, mint elveszne, megsemmisülne valami, holott egy rozsdás lemeztetős marhadelelőtől és egy nyitott vízgyűjtő ciszternától eltekintve semmi nem volt ott előtte. Az Árvai-ranchot csak odaképzeltem.

(Tanácstalanság) Veszekedtünk J.-tal. Szintén bántuk volna, de legalább értjük, ha olyasmin kapunk össze, amiből az derül ki, hogy az adott körülmények közt túl sokat várunk egymástól. Bagatell, szóra sem érdemes, csip-csup volt az ok, és hozzánk méltatlan a viselkedésünk, láttuk be utána. Ijedten, tanácstalanul néztünk egymásra, és zátonyra futott kapcsolatainkra gondoltunk, amelyekben egy idő után az ilyesmi mindennapossá vált.

(Josie) Egyetlen embert ismertem Wheeler-kanyonban, őt. Szaknyelven szólva adatközlőm volt, de róla mintáztam az egyik Árvai gyerek, Steve kinti, ifjúkori szerelmét is, még a nevet is tőle véve kölcsön. J.-vel felautóztunk a birtokáig, ahol a lányával élt egy nagy házban. Csengő nem volt a kapun, de olyan sokáig ácsorogtunk előtte, hogy bizonyára észlel, és előjön, ha otthon van valaki. Nem jött, nem jöhetett, mert mialatt lejjebb sétálva az úton J. levideózott a patak partján egy bobcatet, én egy járókelőtől megtudtam, hogy üres a ház, Josie már nem él, meghalt 4 éve, a lánya pedig elköltözött. Elment a kedves, segítőkész, jóságos matróna nem sokkal azután, hogy másodszor meglátogattam. Ha jól emlékszem, akkor 95 volt. Majd 100 évesen távozott tehát, utolsóként, vagy az utolsók egyikeként, magával víve majd 100 év Wheeler-történelmet.

(Új kiadás) Megjelent Halászóemberem, immár harmadszor, az úgynevezett életműkiadás keretében. Az éjjeliszekrényemre helyeztem belőle egy példányt, és lefekvés után a kezembe veszem, nézegetem, tapogatom, ismerkedem vele. Új a borító, egy 19. századi szajlai kataszteri térképrészlet színes másolata. A tartalom a régi, de azzal nem foglalkozom. Vagyis nem olvasgatom a könyvet, bele sem lapozok. Mintha félnék tőle, vagy idegen lenne, amit nem én követtem el. Ezt már a korrektúra-szakban is éreztem, de nem ennyire, a gyengébb darabokat átfutva még fel is szisszentem. Mitől van ez? Attól a 24 évtől, amely első megjelenése óta eltelt? Vagy ez a dolgok rendje? Elidegenedtem tőle? Mint múlt levált rólam. Mint az életem.

(Érv) Mikor J. miattam szakított G.-ral, akivel halódó kapcsolata volt, az rám értve döbbenten azt mondta: de hisz az egy bácsi.

(Vereség) J. posztházasélete nem zárja ki, hogy exével együtt ünnepli a gyerekei születésnapját. Nemtetszésemet azzal hárítja el, hogy ennek ránk nézve nincs jelentősége. Féltékeny vagyok, hiú és nevetséges vagy mindhárom egyszerre. Hol van itt az életet maga mögött tudó férfi bölcsessége, akivel minden megtörtént már, és okult belőle?

(Születésnap) A 79. Betöltöttem. Ha betöltöttem, az azt jelenti, hogy a 80.-ba léptem. A 80.-ba! Én, aki kamaszkoromban tüdőbajjal viaskodván azt hittem, hogy a 18.-at sem érem meg! Mit kezdjek ezzel? Örüljek vagy bosszankodjam? Jutalom ez, vagy büntetés? Ha jutalom, mivel érdemeltem ki? Ha büntetés, mit vétettem? Tanácstalan vagyok. Hogy kell, lehet 79 után élni?

 

Köszöntjük a nyolcvanéves szerzőt, és kívánunk neki további alkotókedvet és egészséget. (A szerk.) 


Főoldal

2023. február 15.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png