Prózák

 

 10._Megyeri_Edit_T__nde.jpg

 

Megyeri Edit Tünde

 

Halottunk van!

 

A világutazók előszeretettel hiszik azt, hogy ha gyalog bejárnak egy vidéket, esznek-isznak a helyiekkel, ne adj’ Isten még meg is alszanak egy-egy falusi szállásadónál, akkor attól ők már autentikus ismerői a bolygó azon kis szegletének. Legközelebb, ha arra járnak – és miért ne járnának – nagy mellénnyel kalauzolják útitársaikat, ajánlgatják a helyi kocsmát, úgy, mint akik otthon vannak. Joggal mesélik meghitt estéken, mennyire fenségesen friss a levegő az alpesi falvakban, milyen sok elhagyott, romantikus udvarház árválkodik az olasz vidéken és hogy a magyaroknál is annyi a gólya a villanyoszlopokon, mint máshol a pelikán…

Ezzel szemben a falvak lakói nagyon is jól tudják, hogy az ég megadta világon semmi, de semmi hasonlóság nincs két falu között, és aki egyikbe születik, úgy néz a másikra, mintha az legalábbis egy idegen bolygó lenne, ahová átjárás még Armstrongnak se igen van, legfeljebb Lajka kutyát lövik oda át, de azt is a beleegyezése nélkül. Ha valakit megkérdeznek, hogy mit gondol a szomszéd faluról, alighanem azt mondja, hogy jó ott minden, csak éppen ő a világ összes kincséért nem költözne oda. És ugyanígy fordítva. A felületes szemlélő számára sztereotipikusnak tűnő vidék igazából mikrovilágokból összerakott, elnagyolt mozaik. Mint ahogy a fehér is a színek összessége, csak éppen az emberi szem nem képes azt felbontani.

Minden falunak van valami furcsasága. Egyikben keresztben viszik a létrát, másikban bicskásak laknak, harmadikban Majom-szigetnek hívják a központot.

A mi falunknak ez a furcsasága abban rejlik, hogy nyakra-főre halnak az emberek. Nem tudom, hogy ez másutt is így van-e, de az biztos, hogy minálunk ez olyan gyakori esemény, hogy az okozott bonyodalmakon túl lassan semmiféle emberi érzést nem vált ki, legfeljebb a közvetlen hozzátartozókból. Mifelénk nem lehet kitűnni egy halálesettel. A pár ezres településen olyan válogatott halálnemekkel halnak meg emberek, hogy nagyon nehéz szenzációt kelteni. Betegséggel, hajlott korral ne is próbálkozzon senki, azt olyan természetesnek veszik, mint a levegővételt. Szinte restelkedhetnek a hozzátartozók, hogy ilyen profán halállal zaklatják a falu hétköznapjait. Balesetek tömkelege jut egy évre, mivel a falu egy főútvonal mentén fekszik. Autó, motor, traktor, vonat, de akár még kombájn is lehet az okozója. A második világháborúban még egy repülőgép is lezuhant. És ne feledkezzünk meg a kerékpárosokról, továbbá a részeg vagy józan gyalogosokról. Öngyilkosok, vízbefulladtak, villámcsapott emberek falva ez. Az utóbbi időben még minősített gyilkosság is történt, igaz, hogy egy odaköltözött család portáján. Ami még rosszabb, hogy idősek és fiatalok egyaránt halnak meg, a középkorúakról nem is beszélve. Olyan gyakoriak a halálesetek, hogy mikor megszólal a harang, senki nem csapja össze a kezét sóhajtozva: Teremtő Isten, mi történt már megint?! Legfeljebb kiáll a kapuba, és odakiabál valamelyik járókelőnek, hogy „te, Maris, ki halt meg?” Az meg bemondja a választ, és megy mindenki a dolgára.

Apámmal, ha telefonon beszélek, okvetlen elsorolja az aktuális halottakat. Teljes természetességgel mindig azt mondja, hogy eltemettük.

– Hát, a héten eltemettük János bátyádat, tudod, amék ott lakott a hátsó utcában, meg még XY-t, de azt alighanem nem ismerted, mert hajdan ide nősült, de te már nem laktál itthon. Ja, meg máma hallottam, hogy a Vasút utcában is meghalt egy asszony, de azt még nem tudom, hogy ki.

Ez az eltemettük olyan, mintha a falu közösen ravatalozná fel minden egyes halottját, aztán úgy temetné el kalákában, mint akik jól végezték dolgukat. És ez nincs is messze az igazságtól.

A halálesetek alapjában véve bonyodalmakkal járnak, de nálunk még inkább. Először is: a falunak nincs ravatalozója. Vagyis minden halottat odahaza terítenek ki. Erre általában a legszebb szobát szokták beáldozni, lehetőleg a nagy ebédlőasztallal egyetemben. A szabály az, hogy háromszor kell harangozni, mire a halottat eltemethetik. Na mármost ez azt jelenti, hogy minimum egy éjszakát ott kell virrasztani a szegény holttest körül, hogy aztán kikísérhessek a két temető egyikébe. Ha nagyon szerencsétlen az időzítés, és este méltóztatik elhunyni a delikvensnek, akkor már csak másnap jut neki ki a három harangozásból, vagyis harmadnapra kerül örök nyughelyére. Addig a többiek a szomszéd szobában alusznak, ahogy tudnak. De ezek a kisebb bajok.

Vannak bonyolultabb esetek, például mikor valakit kórházban ér a vég. Ilyenkor haza kell szállítani az illetőt. Normális országokban erre léteznek szakosodott temetkezési vállalkozók, de nem nálunk! A mi falunkban valami oknál fogva a nagybátyám kapta meg ezt a megtisztelő szerepet. Hiábavaló a tiltakozása, hogy ő agrármérnök, nem sírásó, nem is polgármester, de még csak nem is a pap, ez senkit nem érdekel.

– Na, de Feri bácsi, hát annak is megtette, most csak velem akar ilyen csusságot véghez vinni?

Mit lehet erre válaszolni? A visszautasítás lehetetlenné válik.

Némely reggel eleve így kezdődik:

– Feri bácsi! Jöjjön ki, nagy baj van!

Ilyenkor a nagybátyám kiugrik a meleg ágyból, pantallót ránt magára, és úgy, ahogy van, még állomittas gőzölgő testtel kidöcög a kapuba, hogy felvegye az újabb szállítási megbízást.

 – Feri bácsi, meghalt az éccaka édesanyám, az Istenre kérem, hozza haza Szőlősrűl! Tudja, nem kérem ingyen.

– Jó van, na! Tudod, hogy hazahozom, habár menni kellett vóna Ungvárra, na de mindegy. Eriggy fel a faluba, csináltasd meg a papírokat a bírónál, oszt egy óra múlva itt legyél.

– De koporsó…

– Mi van a koporsóval? Ne törődj te avval, útközben elrendezzük azt is. Nem gondolod tán, hogy egy lepedőbe hozom haza anyádat?! Na, eriggy, ha mondom, mert gondol egyet a bíró, oszt bemegy a városba, akkor meg ki írja alá a papírodat? Igyekezz!

Ez még mindig az egyszerű eset. Ha minden jól megy, a holttest délelőtt megérkezik annak rendje-módja szerint. A nagybátyám elköszön, és fél óra múlva már mást pakolnak a kisbuszba. Olykor a kérést még megfejelik ezzel-azzal.

– Feri bácsi, nem adná kőccsön azt a nagy asztalt, amit a legutóbb Juliskáék is elkértek?

– Halljátok, hát csak nekem van ebben a faluban ilyen asztalom? Hát hányan dógoztatok az asztalosműhelyben, nem vót eszetek összeütni egy ilyen asztalt? Tudod, hogy odaadom, de ez a mi disznóvágó asztalunk, nem a falunak lett ravatalozónak csinálva.

De az asztal végül mégis utazik a másik utcába, vagy éppen ahová kell. Télen aztán lesuvickolják, fóliával borítják, és kiterítik rajta ezúttal a disznót. Ha nagyon szorul a hurok, mármint nem a legújabb halott nyaka körül, hanem a vendégek elhelyezésénél, akkor bizony nyaranta megesik, hogy az asztal viaszosvászon terítőt kap, és a lugas alatt megterítenek rajta. A lakomázók jó esetben semmit nem sejtenek a multifunkció mibenlétéről, minket meg már nem zavar, észre sem vesszük. Reménykedünk, hogy senki nem bontja meg a mulatságot azzal, hogy bekiabál, és elkéri az asztalt ravatalozási célzattal.

Vannak azonban ennél extrémebb esetek. Egyik alkalommal például meghalt falunk messzire szakadt szülöttje, akinek családja egykoron származása révén nagy tiszteletnek örvendett a környéken. Végakarata szerint a faluba óhajtotta eltemettetni magát. Igen ám, de a faluban már egyetlen élő rokona, barátja nem maradt, sőt utódok és vagyon nélkül sikerült neki jobblétre szenderülni valahol Szibériában. Szaladt hát a futár a községházáról a nagybátyámhoz, hogy ez és ez a helyzet, a halottat haza kell hozni, de csak a vasútállomásról, mert odáig leszállítják, és valahol fel kell ravatalozni. A busz már adott, az asztal se kérdés, csak egy megfelelő helyszínt kellene gyorsan találni. A megfelelő helyszín meg is van, ezt a polgármester úr rögtön kitalálta.

– Na és hol lesz? Tán haza viszi magához?

– Nem magához, hanem Feri bácsiékhoz.

– Hogy micsoda? Hozzánk? Na, azt már biztosan nem.

– Nem úgy értette, hogy magukhoz a házba, hanem a gyárba.

– A gyárba?

– Oda hát!

– És mégis ezt hogy képzelte? Ott most gyártás zajlik. Állítsuk le a gépeket, hajtsam szét a népet, ne adjak fizetést két napra, mert a falunak nincs egy ravatalozója? Végtére is mi közöm nekem ehhez? Az ember a kisujját adja, és a karját is levágják. A halottat hazahozom, az asztalt is adom, még koporsót is veszek, de a gyárat nem, és kész!

– Aszonta a bíró, hogy magának kötelessége helyet szorítani, mert aki meghalt, annak a bácsinak a vót régen a háza, ahol most a maga gyárja van, és csak ott illenék kiteríteni.

– Meg a radai rossebb! Azt a házat a kommunisták elvették ennek a szerencsétlennek a családjától, elűzték őket Szibériába, én akkor még a világon se vótam, jó ember. Azér vettem meg a saját pénzemen, hogy össze ne roskadjon itt a falu közepin, gyárat tettem bele, munkát adtam a népnek, és most még én temettessem el a halottat is?! Hát, meg egy jó nagy verbunkos lófaszt!

Végül délutánra kipakolták a raktárszobát, aminek volt egy szép kis, külön bejáratú ajtaja az oszlopos tornácra, becipelték az asztalt, meghozták a halottat és felravatalozták. Sápadt volt és beesett arcú, mint akit megviselt ez a hosszú út a Kárpátoktól Szibériáig és vissza. Húzták a harangot úgy, ahogy illik, az éjszakai műszak még virrasztott is a test mellett, minden a legnagyobb rendben ment. A másnapi temetésre elég sokan eljöttek, látni akarták az Úrfit, koszorú is akadt, meg pap is, aki eltemesse. A halott mintha összeszedte volna magát a nagy napra, arca kikerekedett, szép, nyílt homloka emelkedett jellemre utalt. Jól dolgoztak a gyári munkások. A feje alá került ezer darab nejlonzacskó egyenesen a gyártósorról, a beesett arcon sokat segített, hogy granulátummal kicsit kitömték. Végül is egész rendes kis halott lett belőle, kívánni se lehet különbet. Szülőföldje szeretettel befogadta.

A falu annyira belefásult az állandó halálozásba, hogy gyakorta azoknak is halálhírét kelti, akik még meg sem haltak. Van, akiét többször is. Az ilyen esetek nem kevésbé kellemetlenek. Én óvatos vagyok a halálhírekkel, amik otthonról érkeznek. Többször körbejárom őket, meghányom-vetem magamban, figyelem a jeleket. Az óvatosságom nem alaptalan.

Jó pár éve például mi történt? Anyámék azt a hírt kapták, hogy távolabb élő egyik kedves rokonunk váratlanul elhalálozott, másnap már temetik is. Csodálkoztak, hogy a család részéről nem jött se telefon, se üzenet, de a bánatra, kapkodásra fogták az esetet. Kisírták a szemüket, vettek egy csomagtartóra való koszorú, és sötétedéskor nekivágtak a járhatatlan útnak, hogy az esti virrasztóra odaérjenek. Nem tudom, melyiküknek volt annyi esze, de miután meglátták a csendbe burkolózott halottas házat, jobbnak látták a koszorúkat az autóban hagyni, és milyen jól tették! A ház lakói békésen vacsoráztak, megörültek a váratlan rokonlátogatásnak. Az este pompásan sikerült, kedélyesen elbeszélgettek, hosszasan adomáztak, felidézték az elfutott régmúltat. A koszorúkat másnap soron kívül megkapták a nagyszüleink a temetőben.

Régebben úgy tartották, hogy akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni. Újabban ezt statisztikailag nem tudnám alátámasztani. Például nem egyszer korholom apámat, hogy „Apu, megint hülyeségeket beszéltél, hiszen az illető él és virul, még szerencse, hogy a gyerekeinek nem nyilvánítottam részvétet, te meg már két hét alatt kétszer is azt mondtad, hogy meghalt.” Mit felel erre az én apám?

– Hát, tudod, hogy van ez mifelénk. Az Isten tudja már, hogy mikor ki hal meg. Igazad vót, tényleg nem halt meg. Csak majdnem.

S aztán fél óra múlva felhív anyám, hogy most aztán harmadjára csak meghalt…

Ennyit a hiedelmekről.

A legcifrább esetet azért még elmesélem, mert az még a környék sokat tapasztalt koporsókészítőjét is meglepte.

Történt egy verőfényes vagy lehet, hogy kevésbé verőfényes napon, hogy a falu ismert testvérpárjának egyikét baj érte. A középkorú agglegények közel sem voltak józan életűek, egyszerű hétköznapjaikat alkalmi munkákkal töltötték meg. Ha sikerült őket tiszta pillanatban érni, akkor hadra foghatóak voltak metszésre, ásásra, betonozásra, vagy bármely más, komolyabb gondolkodást nem igénylő tevékenységre. Más napokon csak heverésztek, iszogattak, egyik mámorból a másikba bukdácsolva. Az alkohol rabságában már mindenen túladtak, ami csak mozdítható és nélkülözhető volt. Az elbeszélések szerint utolsó éveikben a padláson aludtak, mert a szobákból a padlót és bútorokat eltüzelték, hogy a nagy alkoholizálásban meg ne fagyjanak, de dolgozni se kelljen sokkal többet a szükségesnél.

Történt aztán egyszer, hogy a két testvér közül az egyik felkerült a messzi Ungvárra. Ott lakott ugyanis egyik rokonuk, aki tőlük eltérően teljesen normális életet élt, és valamilyen oknál fogva meginvitálta egyik unokaöccsét. A történet innen elég szövevényes. Nem lehet pontosan tudni, hogy a megyeszékhelyen élő rokon vagy a meghívott testvér került-e elsőnek kórházba. Mindenesetre megbetegedtek. Érdekes módon a mi vidékünkön még a modern technikai eszközök se sokat segítenek az események rekonstruálásában, mert sem telefon, sem más eszköz nem tette ebben az esetben sem egyértelművé a helyzetet. Ki a beteg, mennyire beteg, meggyógyult-e, vagy van-e rá remény? Mindenki mást hallott és mást tudott.

Az idő csak pergett, az otthon maradt fiú nap mint nap egyedül ténfergett delírium és józanság között. Aztán, ahogy mondtam is, egy szép, verőfényes vagy kevésbé verőfényes reggelen betoppant a nagybátyámhoz azzal, hogy:

– Feri bácsi, jöjjön ki, meghalt az öcsém!

– Hát, hogy halt meg? Aszontad, a rokonotoknál van dógozni, azér nem jön kaszálni.

– Úgy is vót! De most telefonáltak a bírónak, hogy meghalt a kórházba, menni kell érte, mert a halottasházért fizetni kell, és tudja jól, hogy nekem nincs mibűl. Azt se tudom, hogy honnan lesz a temetésre. Nem bánom, a falu temettesse el, mert nekem arra nem telik.

– Az Isten szentelje meg a hülye fejeteket! Mondtam, hogy ne igyatok annyit! Na, most már mindegy, ha igy van, hát fogadd részvétem, Isten nyugosztalja. Eriggy, szóljál a harangozónak, hogy húzza a harangot, még időben vagyunk, akkor hónap eltemetik. Én meg betelefonálok a papnak. Egy óra múlva indulunk, legyél készen, de ne igyál addig egy kortyot se.

– Hogy innék, mikor meghalt az öcsém, Feri bácsi? Hát ilyennek ismer?!

– Ilyennek hát, azért mondom.

Tőlünk Ungvár száz kilométerre fekszik, ami egy civilizált világban nem nagy távolság. De nem így mifelénk! A faluból a célpont egy távoli galaxisnak tűnik. Az út Odüsszeusz reménytelen bolyongására vagy Mózes negyvenévnyi vándorlására emlékezteti a szerencsétlen utazni kényszerülőt.

Ferenc Jóska macskakövein, árkon-bokron, dimben-dombon és a világ összes tájáról odasereglett gödörtengeren kell átkelni, hogy elérjük az Ung-parti várost. A kimerítő, hosszú zötykölődés alatt van idő mindenre, főleg afeletti merengésre, hogy az itt átvonuló nagyhatalmak az elmúlt száz évben ugyan miért nem érezték szükségét az utak karbantartásának.

De még mielőtt útra kelnek a szereplők, nagybátyám buszba pattan, és már rutinos körrel felkeresi Szőllősön a koporsóst, akitől beszerzi a legolcsóbb faládát abban a reményben, hogy ha a gyászoló család nem is, de legalább a falu majd csak kifizeti az általa megelőlegezett összeget ezért a nélkülözhetetlen szállító és hantoló eszközért.

És végül Ungvár a maga kaotikus közlekedésével, dudákkal, szekerekkel és luxuskocsikkal. A kórházi osztályt meg is találták, a halott már természetesen nem volt ott. Hullaház, nevek, dátumok, betegségek. A tetem meglesz, meglesz, csak még egy kis türelmet. Kis idő, több óra ide-oda szaladgálás – minden eredménytelen. Talán már valaki elvitte. Aha, megeshet, hogy a kedves rokon. Rögtön oda kell menni és személyesen megtudakolni. Nagy nehezen összeáll a cím, az útvonalterv, szerencse, hogy nyár van, és még nem sötétedik. Megtalálják a házat, megtörten felcaflatnak az emeletre, becsengetnek a megadott lakás ajtaján, és reménykedve várnak. Mozgás hallatszik, na, hála Isten, legalább már van itt valaki, nem hiába jöttünk. Nyílik az ajtó, és kilép rajta… a halott.

– Hát, te meg élsz, jóember?!

– Na, már hogyne élnék, Feri bácsi? Minek mond ilyet?

– Hogyhogy minek mondok? Egész nap a bolondját járassátok velem, ide-oda lótok-futok, még koporsót is vettem. Te meg élsz!

– Most már mindegy, jöjjenek be, legfeljebb hazamegyek magokkal, ha már itt vannak.

– Az Isten se látott ilyet, mint ami ebben a faluban van. Na, akkor szedjed magad, igyekezzünk, mert még el kell érni a koporsóst.

Este, mikor a koporsós épp a pultra tette a visszajárót, csak annyit mondott:

– Tudja, én sok mindent megéltem már, de hogy valaki egy koporsót hozzon visszaváltani, na, olyat még soha!

De a falu már semmin nem csodálkozik. Vasárnap, mikor a templomban eljön a hirdetések ideje, egykedvűen konstatálják a lelkész szokványos mondatát:

– Halottunk van.

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal

2022. november 30.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png