Prózák

 

 borond.jpg

 

Rimóczi László

 

Kiss Judit Ágnes: Angyalcsinálás

 

A történet azzal kezdődött, hogy szegény Zoli anyukája elhagyta a harmadik ikszet. Ráadásul Csongrádon. Kereste az egész falu, de nem lelték nyomát. Szerencsére maradt még a zsebében öt-hat iksz, majd beosztja. Zoli anyja tudta, hogy már nem sokat ér nőként a női munkaerőpiacon. Felköltöztek hát Pest mellé, Erdélytől pár száz kilométerre, peremkerületbe. Életkorával ellentétben gondolkodott a nő „vajon itten több esélyegyenlőségem lesz?”  Egyszer egy állásinterjún megkérdezték tőle, akar-e még gyereket, és ő többet látott a kérdés mögött egy bárdolatlan randira hívásnál. Sírt, mint a záporeső.

Amikor tavaly májusban megállt a kapunk előtt, tudtuk, hogy gyereket vár. A sajátját. Azt, amelyik a másodikon volt zongoraleckén, a Zolikát, ha vége az órának, viszi haza. Amikor szóba elegyedtem vele, elmondta, hogy ő is, meg a férje is rendesen össze vannak házasodva, ő pedig meggyőződéses feleség. Ekkor már úton volt a gyerek, a lépcsőfordulóban járt, kezében kotta.

Zoltán apja csak románul tudott, a felesége pedig csak magyarul, így folyamatosan elbeszéltek egymás mellett. A férfi arcfelismerőként dolgozott a csepeli reptéren. Közepesen jól keresett. Aztán egyik nyáron a kifosztott poggyászokból összekuporgatott pénzén vett egy járművet, egy kertre néző családi autót. Sose használták.
Zoltán állítólag szívesen élt szüleivel, legalábbis, amikor átjött áprilisban, akkor még ezt mondta. „Már egészen megszoktam őket” – így mondta.

„Vasárnap is szabad hoppon maradni” – mondta ez a férjét egyedül nevelő nő, vak arcán kigombolva összes visszeres érzelmét, majd csuklott egyet. Nem érdemes olyan peremkerületben élni, ami arról szól, hogy szomorú nők próbálják elhitetni szomorú férfiakkal, hogy boldogok. A föld mérgezte meg a levegőt, mesélte Zoli anyja, kinek notórius semmitmondása furtonfurt felverte a csendet.

Az egyik nyáron Zoli anyja kettesben jött hazafelé a kisfiával. Férje nélkül. Többen is kérdezték tőlük, hogy hova lett a családfő. Az asszony nem titkolta, hogy elvesztette. Ruletten. Felrakta az egész embert a piros 32-esre és huss, a bank vitt mindent. Akkor látta őt utoljára. „Ha csak úgy kirakom, hazatalál” – mondta.

Biztosan minden út Rómába vezet, még ha jó szándékkal vannak is kikövezve, bőven akad rajtuk leállósáv. Zoli anyukája fél évet búslakodott, nem találta helyét, a szomszédai kinézték. Egy biztosító cégnél helyezkedett el, ami más biztosítókat biztosított. Balsorsa jobbra fordult, amikor a véletlen, és egy taszári tűzeset összehozta egy afroamerikai ex-katonával. Hogy a férfi szándékai tisztességesek-e, csak sejthette. Nem érdekelte a peremkerület véleménye, két héten belül már az oltár előtt álltak.

„Bekövetkeztem!” – mondogatta a nő.

Zoli anyja utána is váltig állította, hogy ő magyar a magyarok közt, hiába van idegen nyelvű, színes bőrű férje. Elégedett volt, és még elégedettebb lesz, ha már ki tudja helyesen mondani az ura nevét. Nagyon zavarta, hogy egy idő után már senki nem nézte ki többé a peremkerületben, hát visszaköltözött új férjével Csongrádra. Hiányzott neki a múlt, ami most valahogy jövőnek hatott. Hiányzott neki a falu apraja-nagyja, a régi iskolája, a szeszélyes kisközért, a benzinkút csalfa fényei, a horgásztó hemzsegő hullámai, a temető vidám dallamai.

Még ki se léptek a menetrend szerinti vonatból, amikor új férje magához húzta Zoli anyját, és forrón, érzékien, de lassacskán a fülébe súgta:

– Gyereket hagyni ott főváros...

Zoli anyja postafordultával utazott vissza sürgősen, hogy magához vegye lemaradt ivadékát, aki a Déli Pályaudvar északi oldalán állt a fagyizótól balra, és a telefonjával játszott. Két keze közé szorította fia fejét és fátyolos hangon egyenesen belemondta abba a szempárba, hogy ő nem olyan anya, sose hagyná el, nem és nem „ez baleset volt, angyalom”, senki se hibás, ne csavarogjon hát feltűnően, mit szólnak a rendőr bácsik?

Régi házuk még érintetlenül állt. Betértek a Piros Puska csárdába is, ám Csernák Janó bácsi, a mindig virgonc főpincér nem dolgozott aznap, öccse szerint felvállalta végre a másságát, és hétvégére felutazott a fővárosba jogaiért tiltakozni.

Az új közös élet a régi helyen eleinte gördülékenyen ment, majd Zoli anyját előbb környékezte meg a valóság érzése, csak utána lopakodott be a bizonytalanság, meg a józan félelem. Idegennek érezte magát a saját utcájában.

„Kiss me...” – így a nyughatatlan férj, naponta akár többször is. Urával az ágyban egészen egymás mellé bújtak, mégis távolságtartóan, hisz még mindig a különbség volt az egyetlen közös bennük. Az asszony túlságosan elveszett abban az ölelésben, és ahogy férje nyakába szagolt, új illatokat érzett: a szabadságét, ami közel van, vagy közel volt, és már a kérdésfeltevésen is túl van. Az a rezes reményillat...

Az asszonyt sprőd álmok kínozták, gyakran saját sóhajára ébredt, miközben fénysebességgel vánszorogtak a percek. Rájött, hogy vissza kell költöznie Pestre. 

„Nem mindegy, hogy jó lapokkal rosszul játszunk, vagy rossz lapokkal jól.” – mondta Zoltán, aki ezalatt szépen cseperedett.

 

 


Főoldal

2022. június 30.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Makk Flóra: Öt ok a hallgatásraReke Balázs: Híd
Nagy-Laczkó Balázs: Dologtalan augusztusSzentképek fakeretben
Melankólia IVXLCDM – Halmai Tamás Báthori Csaba-paródiájaSzupervízió – Regős Mátyás Bék Timur-paródiájaHartay Csaba verseiBorsodi L. László versei
Grecsó Krisztián: Két karakter Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágon
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png