Prózák

 

 8.NagyKoppanyZsolt_2022.JPG

 

Nagy Koppány Zsolt

 

Nincs már balzsam Gileádban

 

– A művész úr megérkezett! – súgtak össze vidáman a recepción, miközben átnyújtották neki a 27-es szoba kulcsát.

B. Lajos igen elégedett volt. Tetszett a szobaszám is, épp feleannyi, mint amennyi idős, ez bizony jót jelent. Talán sikerülni fog festeni is végre valamit, igaz, nem ezért jött, de sosem árt a fedősztori, önmaga előtt sem.

B. Lajos valójában azért érkezett Szigligetre, az alkotóházba, mert a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja volt, és a Magyar Mecénás Program keretében az Akadémia évente tizenöt napnyi alkotói pihenőidőszakot biztosított számára (és mindenki számára, aki regisztrált!), teljes ellátással a nagy múltú és hangulatos épületben. Tényleg nem kellett érte tenni semmit, elég volt köztestületi tagnak lenni: B. Lajos élete egyik nagy sikereként értékelte mindezt. (Mindenki irigyel engem, de irigyeljen is csak nyugodtan, gondolta sokszor.)

Nagyon készült már Szigligetre, sőt pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk: egész évben erre a tizenöt napra készült. Ott járt az esze folyton, és mivel csak novemberben tudott megérkezni, teljesen felajzották az évből már eltelt hónapok. Úgy gondolta, végre igazán különleges napokat tölt majd a faluban, erről kulcsörömpöl ím, a szobaszám is.

Bár pontosan ismerte az épületet, és benne a szobákat, amelyekben egymást követő turnusokban írók, költők, zenészek, zeneszerzők, szobrászok, textilművészek és festők pihentek és alkottak békés zavartalanságban, a 27-es szoba elhelyezkedésére nem emlékezett. Így aztán kicsit meglepődött, mikor megmutatták neki: a földszinten volt, tulajdonképpen leghátul. Ablakán rács, és oké, hogy látszik a park, de B. Lajos az emeleten szeretett volna tartózkodni, a legnagyobb szobában, a fejedelemi lakosztálynak számító 20-asban. Úgy látszik, gondolta kissé megsavanyodva, oda nagyobb művészeket raknak.

Miközben kicsomagolt, automatikusan lepergett előtte az év: hát… nem volt valami jó év. Az asszony végleg elment, a gyerekek nem látogatták, a betegnyugdíj is kevés volt. B. Lajos tulajdonképpen vízen és kenyéren élt, hogy a számláit ki tudja fizetni. Pedig nagy híve volt a meleg ételnek. Amúgy sem túl jó árfolyamú képei rég elfogytak, újakat nem tudott festeni. Amint a vászon elé ült, olyan idegesség lett úrrá rajta, hogy pillanatok alatt elrontotta a legegyszerűbb vonalat is, ettől aztán még idegesebb lett, dührohamot kapott, széttépte a felszerelést, és egyre kevésbé tudott pénzt kiszorítani újra.

Végtelenül magányosnak érezte magát, hetekig nem beszélt senkivel, ezért is kívánkozott Szigligetre, mert itt mindig akadt valaki, többnyire egy köztestületitagtárs, akivel tét nélkül, tehát nyugodtan, mégis értelmesen lehetett diskurálni a teraszon, a kertben sétálva, esetleg leballagva a helyre kis strandra, vagy fel a várba. Meg persze a meleg étel miatt, Szigligeten ugyanis naponta kétszer van meleg étel: egyszer ebédkor (ilyenkor még harmadik fogást, desszertet is adnak!), egyszer meg este.

B. Lajos ilyet máshol nem is tapasztalt, de kihúrolt gyomra és belei hónapok óta készültek a dőzsölésre és fenséges lakomákra. Nem győzött betelni Szigligettel, azzal, hogy itt eléje teszik az ételt a csinos felszolgálók (ebédre és vacsorára harang hív, reggel viszont nem kongatják meg, mert a művész hölgyek és urak tudvalevőleg nagytermészetűek, és ha éjjel dorbézoltak, reggel bizonyára pihennek, ah, micsoda tapintat!), egy hét után lehúzzák az ágyneműjét és újat raknak fel, minden második nap kiviszik a szemetét (mindig jól meggondolta, mit dob bele, nem szeretett volna szégyenkezni, ezért az alkotóházban nem is ivott) (csak kicsit, de azokat a palackokat magával vitte, és elszórta a falu kukáiban), és még arról is gondoskodnak, hogy elegendő vécépapír legyen bekészítve.

Csodálatos!

(Tavaly hallotta, amint a szakácsnők az egyik helybéli érdeklődésére nagy komolyan elmagyarázzák, hogy „Itt művészek vannak és alkotnak!” Igazán jólesett neki ez a laikus és kissé fontoskodó, de szeretetteli hang, mert bár már évek óta nem tudott festeni, azért fölötte gőgös volt, és még az asszonytól is megkövetelte, hogy kedvesen-évődve, de mégis komolyan művész úrnak szólítsa. Művész úr, kérsz még egy kis levest?, meg ilyenek, már amíg el nem ment, tudniillik az asszony.)

Tényleg repesve várta már, hogy megérkezzen, és egy kicsit kényeztessék, ráfér, zakatolt benne. Még a tizenötezer forint spórolt pénzét is elhozta, egész évben rakosgatta élére a garast.

Ebédnél azonban újabb kellemetlen meglepetés érte: feltűnően kevesen voltak a házban, jóllehet ez a remek hely mindig élettől lüktetett és zsongott. Egy szótlan, szemüveges fickó – bizonyára író, mert nem ismerte –, aki folyton a telefonját babrálta, néha csóválta a fejét, kézzel kalimpált, és magában motyogott, olykor feljegyzett valamit, meg egy zeneszerző, aki mindegyre számolt – alighanem a ritmust, vagy mit szoktak ezek – az ujjain. Egyik sem tűnt beszédesnek, nem is álltak vele szóba.

Azért a leves (májgaluska) isteni volt, a második (natúr sertésborda krumplipürével) fenséges, és desszert gyanánt valami gezemicével megpakolt édességet kaptak, de jó volt az is erősen. B. Lajos mindent megevett, mindent udvariasan megköszönt, és ebéd után elégedetten leballagott a kertbe.

Szarvasbőgést szeretett volna hallani, mert egy évvel korábban is hallotta, igaz, akkor szeptemberben járt itt, és gyönyörű volt, vagy látni az őzeket, azok még a kertbe is beszöknek olykor, de nem hallott és nem látott semmit, ami novemberben nem is csoda, viszont a kert aljában, a kis szigetnél annyira szorongani kezdett, hogy gyorsan visszaiszkolt a szobájába.

Kicsit később arra gondolt, felmegy a várba, az mindig megnyugtatta, a magaslati levegő, az, kacarászott. El is indult, de az első lépcsősor tetején egy daruskocsit látott, amely miatt lezárták a további lépcsőket, a munkások épp villanyt szereltek. Mivel másik utat nem ismert, kissé tétován elindult a hegy oldalában tekergő girbegurba utcácskákon, de eltévedt, és mire felvergődött a várba, bezárták.

Hazakullogott.

A vacsora (zsebes karaj) isteni volt, ám a kifogástalan modorú, ugyanakkor kedvesen távolságtartó felszolgáló hölgyekkel nem sikerült szóba elegyednie. Ez, mondjuk, nem csoda, mert B. Lajosnak módjában állt évekig megfigyelnie, hogy egyik-másik idősödő és kapuzárási pánikkal küszködő vendég milyen ocsmány módon udvarol nekik: olyan is volt, aki még a kezüket is megpróbálta elkapni!

Este valaki megzörgette az ablakát, amitől B. Lajos majdnem infarktust kapott, mert éppen háttal állt, és egész éjjel nem tudott aludni. El nem tudta képzelni, ki lehet ilyen infantilis idióta. Másnap reggel, a finom reggelinél (citromos tea, feketeerdő sonka, tojáskrém, zöldpaprika) (két pohár teát is ivott, mert ingyen volt és meleg) szúrósan nézett a másik két vendégre, de azok annyira elvoltak magukkal, hogy rögtön látszott: nem ők ijesztgették. Hát akkor ki? Nem tudott rájönni, játékosan a kastély halott úrnőjére gondolt. Már ha van neki ilyen egyáltalán.

Lement a Balatonhoz, megszemlélte kedvenc strandját (a szigligeti strand kicsi és bensőséges, családias hangulatú) kicsit kolbászolt Oszi bácsi keszegsütödéje előtt, és reménykedett, hátha nyitva van még a kocsma, ahol olcsón mérik a jó fröccsöt, de persze nem volt. Jó, nem olyan olcsón, tékápé négyszázötven forint a rozé hosszúlépés, de akkor sem hatszázhetven (ötötven a bor, százhúsz a két deci szóda), mint az Aranypatkóban, ahol végül hármat ivott, a 2010-es számlára még 190 forint borravalót is adott, és még csak meg sem részegedett tőle, szédült bele a felismerésbe.

Este egy kicsit sírt, aztán viszonylag pihentető, mély álomba merült.

Harmadik nap megpróbált festeni, de jött a személyzet, pontosabban jöttek a lányok, hogy elvigyék a szemetet, amitől megzavarodott, és hagyta a fenébe az egészet. Különben is okádott magától, a stílusjegyeitől, mindentől, amit eddig festett, ráadásul meggyőződése volt, hogy ő már mindent megalkotott, ami benne volt, és mégsem változott meg semmi a világon, akkor meg mi a büdösistenfaszának.

Úgyhogy estig az ágyon hevert, és végtelenítve hallgatta Terry Oldfield Shadow Dancer című számát. A zenelejátszás sajnos mindegyre megakadt, mert a 27-es szobában nem volt elég erős a wifi, a mobilnetjét pedig novemberre már mind elhasználta. A fuvola rendben van, de pánsíp egy kicsit giccses benne, állapította meg szakértő szakállvakarással, ugyanakkor a picsa zengő hangja azért rendesen oda van téve.

Aznap este végiggondolta, hogy egyetlen másik településhez sincs köze ebben a rohadt országban, csak Szigligethez, tehát milyen jó lenne ideköltözni végleg. Persze, erre esély sem volt, Budapesten is albérletben lakott, mióta az asszonyt ki kellett fizetnie.

Negyedik nap kezdett szédülni, és úgy tűnt, mindenhol járt már, többször is, arra meg, hogy elmenjen a tapolcai Tescóba vagy Aldiba, esetleg a Hévízi Tófürdőhöz vagy más ilyen vagány helyre, nem volt pénze, kocsija meg végképp nem volt. Ette tehát a finomabbnál finomabb ételeket (bár úgy érezte, kétszer ennyit is meg tudna enni), aztán beült a könyvtárba, de elég hamar megunta azt is.

Újra elindult a várba, ezúttal fel tudott menni, a daruskocsi már nem volt ott, de a munkások elég szar melót végeztek, mert egy vezeték szinte a földet súrolta. B. Lajos megvonta a vállát, felment a várba, a fogát szívta, miközben kipengette az ezer forintos belépőt, cserébe aztán órákig nézelődött, hogy ne vesszen kárba a pénz. Legnagyobb meglepetésére a szemüveges, fejét rázó és magában motyogó írócskát is ott találta, végig figyelnie kellett, hogy elég nagy ívben kerülje.

Volt még egy idős házaspár a kissé fogyatékos férfiember-gyermekükkel, és sziszegve keresték a vécét; B. Lajos boldogan és részletesen igazította útba őket. Meg sem köszönték, csak bólintottak, és magára hagyták, pedig szívesen beszélgetett volna velük.

Az egyik lőrésen keresztül alaposan megnézte a mohával borított várfalat, amit még a repkény is befutott, megcsodálta a nyitott illemhelyet meg a kis bumfordi öntöttvas ágyúkat, nyugi, már egyik sem működik, a hajdani őrszobában sok érdekes és tanulságos dolgot olvasott a Balaton melletti végvárakról, szám szerint ötről, majd belenézett a ciszternába is, de azt a föld szintjénél lezárták, így sok minden nem látszott, bár remélte, hogy egy mély kút vagy valami vagy bármi van ott.

Egy kisfilmen megtekintette, hogyan robbant föl a vártorony a felhalmozott puskaporba belecsapó villám miatt, a fejét csóválta. Mikor valamivel arrébb a kőfalak közé berendezett szobában szemmel lemérte az ágy és a kemence távolságát, megállapította, hogy itt aztán nagy meleg nem lehetett annak idején. Örült, hogy a 27-esben jó a fűtés, mindig felwattolta 5-ös fokozatra, aztán kitárta az ablakot, hogy azért jöjjön be friss levegő is, jó, hogy nem kell fizetni érte.

Megtekintett egy fegyverkiállítást, szablya, kelevéz, buzogány, csákányfokos és pallos nevű férfiínycsiklandozó tárgyakkal, de sajnos nem lehetett kihúzni őket a helyükről, csak megfogni, mert a kiállítás tervezői alulról furmányosan megfogatták a fegyvereket. Pedig melyik férfi ne játszana szívesen ezekkel, dohogott B. Lajos.

Amikor felért a legmagasabb várfokra, körülnézett, és igen tetszett neki, amit látott, amúgy tényleg kurva szép. De jó is lenne ideköltözni, mégiscsak, gondolta, még anyukáékat is elhozhatnám, ha nem haltak volna meg. Többször is körbenézett, letaglózta a Balaton, a hegyek és a dombok látványa, mintha nem is Magyarországon lennék, bazmeg, gondolta, olyan szép.

Ahogy ott állt, eszébe jutott, hogy esetleg leugorhatna, biztosan nem fáj olyan nagyon, de udvarias ember volt, és nem szerette volna felverni ezt a szép és csendes falut (ezt külön táblán köszönte meg a Szigligeti fagylaltozó – meglehet – a polgármesteri hivatal megbízásából, mármint hogy a látogatók segítenek megőrizni a település tisztaságát, nyugalmát és csendességét).

A várfokról csak sokára szállt le, aztán elindult visszafelé a várudvaron, de a Szent Mártonról elnevezett kápolnánál megállt, belépett, megilletődötten levette a sapkáját és sokáig hallgatta a magasztos egyházi énekszót, kicsit meg is tisztult a lelke. (Este próbált festeni egy Szűz Mária-képet, de nem sikerült.) Belekukkantott a vár történetét kedélyes hangnemben feldolgozó animációs filmbe is, de túl hosszúnak találta, nem volt türelme végignézni, valami hajtotta tovább.

Sokáig bámulta a száraz víztározó aljába bedobált fémpénzeket, majd aprólékosan elolvasott minden feliratot a bátor és dicső múltról és a végvári védelmi rendszerről, melynek Szigliget is része volt, és megnézte a kis legófiguraszerű viaszszobrocskákból készült életképeket a tárlókban, A mindennapi élet a késő középkorban és a végvári harcok időszakában elnevezésű kiállítótérben.

Különösen a kocsmai verekedés tetszett neki, de csiklandósan kuncogott, mikor megtudta, hogy „a borokat ebben az időszakban még nem tudták megfelelően kezelni, így nem tudták hosszú időre eltárolni. Arra törekedtek, hogy mire kiforr az újbor, az előző évit megigyák. Az óbort általában a szolgák és a katonák kapták”, vagy hogy mennyi sört jutott egy évre a várvédő katonáknak (öt hordó, körülbelül 280 liter), ami azt jelenti, hogy „mintegy 0,8 liter sört fogyasztottak naponta”. B. Lajosnak összefutott a nyál a szájában.

Megütközve olvasta, hogy „a privát fürdőt egy nagy, fából készült fürdődézsa jelentette, amelyet lepedőkkel béleltek ki a szálkák miatt. Ezt általában a lakószoba egyik elkülönített szegletébe helyezték el. A szolgálók a konyhában melegítették fel a vizet és nagy korsókban hordták fel a lakószobához. A vár ura vagy úrnője a dézsában ülve fürdött, miközben a szolgálók rájuk locsolták a vizet. Ilyen fürdőzésre évente mindössze néhány alkalommal került sor, főleg nagy ünnepek, illetve rendkívüli események (például menyegző) esetén. Az alacsonyabb rangú emberek még ennél is ritkábban fürödtek.” Ennek az volt az oka, mint egy másik tablóról megtudta B. Lajos, hogy „a kor közgondolkodása szerint a víz terjesztette a betegségeket, a bőrnek a meleg vízben kitágult pórusain keresztül szivárogtatta be a kórt a testbe. A teória alapján a kitágult pórusokon keresztül aztán a levegőben terjedő fertőzések is bejutottak a szervezetbe. Ezért sem tanácsolták a gyakori fürdőzést.”

B. Lajos helytelenítően és kissé lenézően csóválta a fejét, ám aztán eszébe jutott, hogy otthon, az albérletben ő is elég ritkán fürdik, de mivel Szigligeten nem sajnálta magától a jót, és tizenöt napon keresztül naponta kétszer pacsálta magára hosszan a finom forró vizet, simán hozta a várurak és várúrnők éves átlagát. Ezt is szerette itt, hogy korlátlan mennyiségben áll a köztestületi tagok rendelkezésére a melegvíz. Ha nem lenne – tudniillik a melegvíz –, ki kellene találni, így okoskodott. Sőt, fel kéne találni!, tette hozzá göcögve, ami nem csoda.

Kényszerűségből ezen a napon is az Aranypatkóban ivott fröccsöt, de a másodiknál elkezdett fájni a gyomra, ezért, bár nem volt éhes, hiszen bőségesen bevacsorált, mint egy Devecseri, megkérdezte a kedves felszolgálót, nincs-e valami borkorcsolya. Az nincs, így a helyes lány, de tudok hozni hideg kacsamájat zöldségekkel. B. Lajos szégyellte megkérdezni mennyi, és visszautasítani is szégyellte, így hát kért.

Hagymával, pirítóssal, paprikával és félbevágott paradicsommal szervírozták az ételt, és isteni volt. B. Lajos az utolsó morzsáig megette, és még három fröccsöt ivott. Amikor a számlát meglátta – 5950 forint –, szinte megállt benne az ütő, így aztán zavarában hatezerötszázat adott (az utolsó előtti ötezresét is feláldozta), ami miatt egész éjjel nem tudott aludni idegességében.

Másnap megint lement a partra, milyen jó kis part, állapította meg, de elég hamar elunta. Visszafelé azon gondolkodott, hogy vajon kik laknak itt ilyenkor, tehát életvitelszerűen. Tetszett neki ez, hogy életvitelszerűen.

Úgy gondolta, ismét felmegy a várba, de félt, hogy a sok mozgástól túlságosan megéhezik, és nem lesz elég a mégoly meleg vacsora sem, aztán megint zabálhat kacsamájat, ezért inkább egész délután a szobájában üldögélt. Gondolta, hogy maszturbál egyet, de már olyan rég volt bármi, ami ezzel kapcsolatos, hogy inkább hagyta a fenébe az egészet.

Este sokáig sírt, miután megvágta magát borotvával, és csak nehezen tudta elállítani a vérzést, de ettől legalább egészen megkönnyebbült. Megszámolta a pénzét, bár tudta, hogy még tíz napig semmi gond, utána meg majd lesz valahogy. Tervei voltak, nem nagyok, de legalább tervek.

Megrajzolta a vár körvonalait alulnézetből, tetszett neki, érezte, hogy ez jó lesz. Szigliget novemberben, mélázott, azt hiszem, ez lesz a címe. Milyen pontos, milyen kifejező, milyen… igaz. Új festmény, teee, baszomakurvaanyádat, hahotázott hangosan a szobájában.

Másnap mégiscsak ismét felment a várba, hogy elteljen vele, és a vásznon majd hitelesen fessen. Most már nem ült annyit, mint első alkalommal, a kalodába se dugta be a fejét, pedig azt mindig meg szokta csinálni. Nézelődött kicsit, nagyokat lélegzett a harapnivalóan friss levegőből. Azért szép, a kurva életbe már, motyogta, és elindult az alkotóház felé.

Lefelé menet észrevette, hogy a munkások valóban trehány munkája miatt a lépcsők fölötti egyik erősáramú kábel valósággal a földet éri. Még megráz valakit, gondolta B. Lajos, mikor odaért, és megfogta, hogy félretegye.

Azon nyomban agyonbaszta az áram. Nem megrázta, nem megütötte, nem földelést csinált a testén keresztül, hanem agyonbaszta. Persze nem elég gyorsan, mert B. Lajos még tudott annyit gondolni, hogy hál’ Istennek.

 

Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.


Főoldal

 

2022. május 06.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Nádasdy Ádám verseiCsillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva versei
Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtárs
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png