Prózák

 

 Pataki_uj.jpg

 

Pataki Tamás

 

Hungarooptimizmus

 

Részlet a

Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt

című regényből

 

Egy nagy sírás volt a város, esett, esett szakadatlanul, s az ólmosult cseppek, mint kis puskagolyók robbantak szét az utcákon futkározó népség fejebúbján. Mindent eláztatott a bolhacombszínű szürkeség; a lányok lázas orcái most olyannak tűntek, mintha hamvat szórtak volna rájuk, egymásba kapaszkodva ugrottak át a pocsolyákon; a fontoskodó, siető urak vizes füstöt eregettek a pipájukból, s káromkodtak a bajszuk alatt, szidták a vízözönt, mint a bokrot.

Én akkoriban álmosan üldögéltem az Elázott Pipafüst nevű kávéházban, s rá-ráleheltem az ablaküvegre, amire képzelt japáni betűket rajzoltam az ujjammal, mert rettenetesen unatkoztam, mintha a legvégeláthatatlanabb alföldi panoráma kellős közepére lennék száműzve egy esőszagú napon. Még a bibliai remeték sem érezték ilyen szörnyen unalmasnak a sivatagot, mert homokvárakba vonultak, s a termeket délibábokkal rendezte be hőgutától kótyagos képzeletük. Az eső verte a bádogcsatornákat, s a rosszlányok arcáról leázott a szajhafesték, láthatóvá téve vízbefúlt, nyomorú életüket, amint összekuporodtak az ereszek alatt.

Töhötömmel ültem és Csontossyval: haltekintetükkel úgy bámultak ki a kávéházból, mintha vízkalitkába zárt, hideg angolnák lennének, s csupán várnák azt a nagy csalit, amit örömest bekapnak, csak húzzák már ki őket ebből a búskomor állóvízből. Az unalom az asztalunk alatt dorombolt, néha belerúgtunk, erre felmászott és elterpeszkedett rajtunk.

Holdkóros bénultságunkból felriasztott a becsapódó ajtó, és felszisszenve méregettük az iromba ruhákba öltözött, kifogástalan mosolyú idegent. Szakasztott úgy nézett ki, mint egy ősbemutatóból megszökött színész, aki a két felvonás között megérezte a mímelt tapsból áradó bukás bűzös levegőjét, és meglépett. Óvatos duhajként körbenézett, s amint meglátott minket, nagyszájúan, akár egy misszionárius lelkész, már röpítette felénk szórepeszeit:

– Nohát! Mit búslakodtok itten, honfivéreim? Mi ez a begubózás? Így kedvetek szegi egy kis eső?

És se szó, se beszéd áthúzott az asztalunkhoz egy széket, leült, hátrasimította koromfekete haját, amely úgy csillogott, mintha cipőfényesítőbe mártotta volna, szeme körbe-körbe járt rajtunk, majd, még mielőtt megszólalhattunk volna, ránk rivallt:

– Titeket, barátaim, megfertőzött egy aljas féreg, a honfibú, amit apáitok nagypéntekszalagos meséi tápláltak bennetek! Az elvesztett szabadságharc s elnyomás, miegymás rontja lelketek, s rossz fát tesz tüzére! Sejtjeitekre mikroszkopikus, fekete piócák tapadtak, a kishitűség, a borúlátás mérgének kórokozói!

Csak néztük a huszárnadrágos idegent, aki babos Lavallière-nyakkendőt viselt, mint a régi, bárónőket is meghódító gavallérok, bőréből jácintos illatok párállottak, s mintha egy kis résen át fény is pásztázta volna arcát, amint beszélt.

– Barátaim! Elhoztam néktek a megoldást! – s benyúlt felöltőjének vörös bársonnyal bélelt belsejébe, előhúzva egy jókora, piros cserzett bőr fedelű könyvet, amin aranybetűkkel ez állt:

 

HUNGAROOPTIMIZMUS

 

Majd sorban farkasszemet nézett velünk, mint aki azt vizsgálja, miként hat világmegváltó tana új híveire.

– Na… mi ez? – kétkedett Töhötöm.

– Maga kuruzsló? – fintorgott gyanakodva Csontossy.

– Badarság – vetettem oda félvállról.

– Látjátok, úgy beszéltek, mintha temetésről jönnétek éppen, és oda is tartanátok! Hát megelégedtek ti a halotti torok savanyú borával? Nem részegülnétek inkább jó aszúktól? Vénuszi nők ormait nem hágnátok meg? Itt a tanom, neve optimismus, s ez lelkesítheti újra nagyhatalommá a nyiszlett mellű nemzetet, hogy újra dagadjon a derűtől!

– Hát… voltaképpen nem – s be sem fejezte Töhötöm az ellenvetését, az idegen ércesen és öblösen dörögte:

– Hát és voltaképpen! Sem, nem, nincs! Így beszéltek ti, honfitársaim, hiányzik belőletek az akarat, a wille zur macht, keseregtek, búslakodtok, a múlton merengtek, mint kivénhedt örömlányok régi, lottyadt tökű bikáikon, akik már jórészt a föld alól böködik az ibolyát!

Most már lekászálódott rólam ez a dörzsölt macska, amit unalomnak becéztünk, és kíváncsi voltam e fess széltoló doktrínájára. Belelapoztam a könyvébe, majd a tartalomjegyzéknél ezt a röpke listát láttam:

 

Magyar lélekanatómia: mely szervünk felelős a bú-taryn (népnyelven bú-baj) termeléséért, és hogyan kell amputálni

Az öngyilkosság mint nemzeti specifikum; a gentrydáridó és káros hatásai

Pató Pál-syndroma és nyelvi tünetei, avagy a kóros „Hejj, ráérünk arra még!”

A turáni átok mint spirituális schizofrénia – ott jelentkezik, ahol ketten-hárman összehajolnak a haza nevében

A kishitűség kiskátéja – hogyan igeneljük az igent

Ökonomiai alapismeretek nagykorúvá váló gentryfiúknak, avagy hogyan ne lődd főbe magad

Reklám: Könnytelenítő készülék kezdő honfiaknak – Vigadás, sírás nélkül

 

Ingerülten becsuktam a könyvet és ingattam a fejem, mint egy törökvészt hirdető harangnyelv, s ócsárolni kezdtem, hogy ez a könyv sem tesz mást, csak tépegeti a forradó sebeket, s nem ajánl megoldást, skandallum; és már kész voltam párbajra hívni a fickót, hogy végre történjen valami ezen az esős délutánon, de leintett, és elővette a második kötetet is, s már harsogta is a tartalmát:

 

Preambulum: Ha győz az optimismus, a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán. Magyar királyságunk teljesen kiválik a birodalomból, a császár elhagyja Ausztriát a magyarokért cserébe, s menyecskéink piros kis ruhájáért él-hal Páris! A nép meg oly szapora lesz, hogy a magyar honfiak nem férnek el az anyaországban, s mert erőst vágynak a békére, nem hadakoznak, nem foglalnak szomszédos területeket, hanem inkább a Holdat gyarmatosítják.

Hungarooptimismus mint életforma: jókedv, progresszió, vigadás – a lélek szárnyalása

A hungarooptimismus politikai elvei: hogyan lehet magyarrá tenni a világot, s mi jöhet utána?

A magyar szellem holdudvara: az űr gyarmatosításának gazdasági-oeconomikus vonatkozásai

 

– Magának nincs sütnivalója: félcsizmás! – csaptam le eléje a könyvét.

– Mindent a maga idejében! Én elhoztam önöknek a hungarooptimizmust, távozzon belőletek a kishitűség, barátaim, már a csillagos ég sem határ. Ha elfogadjátok doktrínáimat, akkor meglátjátok, hogy a Mónt Evereszt csúcsán rak fészket a turulmadár, nevünket újból imáikba foglalják a föld népei, de nem úgy, mint réges-régen, csupa barbár rettegésből, hanem hálából, hogy a magyarok kalauzolták végig őket az optimizmus útján, s hirdették a hazát a haladással együtt.

Egy kis időre elragadta képzeletünket s gondolatainkat a rejtélyes idegen szózata, amit úgy intézett hozzánk, mint egy új vallást alapító négyszakállú próféta, s amely egy szinte elképzelhetetlen világról szólt, ahol honfitársaink derűlátók! Ki hallott ilyet? Őrültség és hagymáz, lehet, hogy tébolydaszökevénnyel ülünk szemben, aki a feje lágyára esett! Az idegen türelmesen hallgatta méltatlankodásomat, mint akinek szoborszerűvé véste vonásait egy titokzatos erő. De meglátszott egyre erősebben pumpáló erein, hogy nem sokáig bírja szó nélkül, hiszen neki küldetése van, s a becsukott szája mögött, fogainak kapuján zörömbölt az újabb beszédsereg.

– Záptojások! Úgy elzápultatok, mint nemzeti gyászukon borongó apáitok! Hát hol a tettvágy? Nem kell néktek dicsőség és lángoló honkebel? Ti mindig a sohát választjátok a most helyett!

Ekkor benyúlt felöltőjének másik oldalzsebébe, és előszedett egy csomó papirost, amit az asztalra vágott, s mondta:

– Íme! Most egyedülálló lehetőség kaparja ajtótokat, hiszen kedvezményesen megvásárolhatjátok a Hungaroluna Részvénytársaság részvényeit, és becsületszavamra mondom, már nagyon kevés maradt, de én osztozni szeretnék eme kincseken véletek.

– Az mi fán terem? – érdeklődtem kissé ingerülten, mert láttam, házaló széltolóval van dolgunk, aki fűt-fát megígér, majd elnyeli valahol Ceylonban a tenger, s már csak kísértetként tér vissza mámoros éjszakáinkon, hogy őrülten belenevessen a fülünkbe, s egy hímzett erszényben elorzott pénzünket csörgesse.

– Honfitársaim! Elég volt, hogy a gyarmati versenyfutásban hátul kullogunk, s kis ádriai flottánk nem győzi az iramot; bár iparkodik, az óriás nemzetek tengeri hatalmával nem kelhet birokra… ezért mi eldöntöttük, hogy gyarmatosítjuk a Holdat!

S kibontott egy hatalmas, holdfelszínt ábrázoló térképet, ami hatvannégy vármegyére volt felosztva, a mellékelt listán pedig már csupán néhány üres főispáni hely tátongott.

– Nézzétek csak Új-Kecskemét, ahogyan az ánglusoknak van Új-Yorkjuk Amerikában, meg Kassa szabad holdbéli városa. Ez itt a Kárpát-vonulat, amott meg a tátrafüredi rezort… Ha megragadjátok az alkalmat, főispánok is lehettek akkora területeken, mint az egész királyságunk! Itt kell aláírni, és ennyit kérek.

No, hát úgy röhögtünk s röfögtünk, mint a disznók, akik elé gyöngyöt szórnak.

– S mivel jutunk fel a Holdra? Tán turulmadarak nyakába kapaszkodva? Hát mit lélegzünk? Holdleget? És ha korog a gyomrunk, majd énekeljük a Himnuszt? Vagy holdrizset termesztünk? – élcelődtünk, és már szántuk is az idegent.

 Szurkáltuk, nyúztuk, csíptük kérdéseinkkel, mint egy máglyajelölt eretneket a hajdani inkvizítorok. De tántoríthatatlanul állta, meg sem rezzent viaszfehér arca, s szemében kis szellemekként kavarogtak látomásai egy holdbéli Magyarországról, amely figyeli a földi népek állását és őrt áll a magasban, a legsötétebb éjszakában is sugározva a hungarooptimizmust a dolgos férfiak, az anyák és kisdedek álomban pihegő arcára, s azt is elregélte utána, hogy Stendli Heinrich már megtervezte a holdbéli fővárost is:

 

LUNAPESTET

 

– Eleinte még búváröltönyben járunk, barátaim! S oxygénpalackokból lélegzünk, de már nemsokára elkészül az atmoszféraindukciós gép, amivel földi levegőt termelünk a Holdon… – majd hamiskásan meglebegtette, hogy a holdbéli rakétajáratok üzemeltetése is nagy üzlet, amihez szintén vannak eladó részvényei.

– No, elég volt! – ellenkeztem. – Nem kérünk a mézes-mázas maszlagból s a furcsa terveiből, házaljon velük másutt; menjen Lipótmezőre, ott talál elég vevőt. Viszontlátásra – dörmögtem, és hátat fordítottam.

– Au revoir – ejtette ki mélán Töhötöm, majd cigarettára gyújtott, és elnézett az idegen feje fölött.

– Ostoba fráter! – szúrta skorpiószájával Csontossy, s egy fröccsöt rendelt a pincértől.

Az idegen feje ekkor úgy világított a felháborodástól, mint egy töklámpás, orcáját megcsípte a vöröskakas, és szeme egészen a koponyájába süllyedt, mintha egy kút mélyéről méregetne minket. Mi ennek láttán önfeledt hahotázásba törtünk ki, és hol az asztalt csapkodtuk, hol az idegen vállát veregettük, hogy: „Na, jó, te vándorkomédiás vagy színészszökevény, az alakításért vastaps jár, de már unjuk, inkább visszasüppednénk a boldog semmittevés borúlátásába, mint hogy a badarságaidat hallgassuk.”

Ekkor az idegen felállt, s csak most vettük észre herkulesi termetét, mert amikor bejött, még az álom teje száradt a szánkon, és egyszer csak az asztalnál termett, mint egy hirtelenjében betoppant hordárlegény. Hatalmas karját felemelte, a mennyezetre mutatott, de azon túl egy halovány égitestre célzott, majd hosszan mennydörögte:

– Megbánjátok még, hogy ellenálltatok az optimizmus tanának! Elhoztam nektek a szőlővesszős, nektáros jövendőt, de nektek nem kellett, csak ültök itt önnön búslakodásotok büdös pocsolyájában… átkozottak! Mikor Széchenyi felkiáltott, hogy „Tengerre, magyar!”, apáitok a Balatonra rándultak le csónakázni. A viszontlátásra!

Majd megfordult, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy félrecsúszott az ajtókeret fölötti festmény, mely egy lilás ruhába öltözött hölgyet ábrázolt, amint tragikus pózban harapdálja vérszínű ajkát.

Aztán telt-múlt az idő, s a borongós, bús ég közepébe felkapaszkodott a nap, mint a nagy annabáli csillár, és kiűzte testünkből azt az ólmos tétlenséget, melyet az esővíz opálos párájából szippantottunk heteken át. Mikor Katinkát, ezt a kaméliás leánykát szorongattam fenn, a János-hegyi erdőben, s fogammal téptem le velencei selyemből szőtt bugyiját, akkor jutott eszembe a különös kávéházi találkozás, amire azóta nem sokat gondoltam.

Amint visszatértünk a városba, Töhötöm várt az ideiglenes legénylakásomon bőséges farkasvacsorával és egy kisebb halomnyi hírlappal. Ettől megijedtem, mert Töhötöm költőembernek vallja magát, és egy betűnyit sem olvas, akkor mégis felkapta az egyik esti újságot, és felolvasta a címet, az első bekezdéssel együtt, minden egyes szavát hangsúlyozva, mint egy olvasni tanuló, óceániai vadember:

 

HOLDRA SZÁLLT ARANYOS-LÓNYAI ERNŐ GÉZA

SZENZÁCIÓ – Magyarok a Holdon!

 

Holdra szállt az első magyar rakétahajtásos légimasina, amit Aranyos-Lónyai Ernő Géza erdélyi gróf vezetett sikeresen át a Földet ölelő szférákon. Fedélzetén hatvannégy próbatelepesével rögtön megalapították a fővárosukat, Lunapestet, felvették a kapcsolatot a magyar királyi kormánnyal, és a Szent Korona birtokának nyilvánították a Föld kistestvérének egész felszínét és felszín alatti ásványkincseit. A világ kormányai táviratokban gratuláltak a magyar királyi minisztériumnak a rendkívüli teljesítményért, úgy hírlik, Londonban és New Yorkban már bajszot növesztenek és pödörnek a férfiak, és bevezették a kötelező magyar nyelvoktatást. Az Amerikai Heraldikusok Társasága kinyilvánította, hogy az amerikai sas voltaképpen kerecsensólyom, azaz a magyarok turulmadara, zászlójuk piros-fehér sávjai pedig önmagukért beszélnek. Chicagóban Kossuth-szobrot avattak, a heroikus alkotáson a magyar nép Mózese Diána istennőt csókolja szájon, és új frigyet hirdet a Föld és a Hold között. Aranyos-Lónyai Ernő Géza első Földre küldött táviratában a következőt írta: „Megérkeztünk! Stop. Termeljük a levegőt. Stop. Budapestről csak a lipótmezői intézetből tartottak velem. Stop. Éljen a hungarooptimismus! Stop.”

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. február 20.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Bárka tanulmány- és esszépályázata FISZ-tábor Királyréten - Olvasni szabad! Nagygalambfalván eltemették Kányádi SándortNemzetközi Shakespeare Fesztivál Gyulán
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Somorjai Réka verseiDebreczeny György verseiPéter Erika verseiCsontos Márta: Arcok a múzsák kertjéből
Prózák
Márton László: Vagy inkább miatta...Lehetne rosszabbAbafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjai
Kritikák
A mittelszolipszizmus erőtereibenHalmai Tamás négy líraolvasmányaSötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”
Esszék, tanulmányok
Millenniumi ódák Nagy Gáspár költészetébenEgy vonzó költői alkatArany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódja
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA