Béres Tamás
Amnézia
„Adni kellene az állatoknak valamit!” – mondta az öreg, majd komótosan felkelt az ágyból. Még alig pirkadt, hajnali öt lehetett. Felöltözött. A felesége addigra már konyhában készülődött. A kávét is elkészítette, letette a férjének az asztalra. „Miért nem alszol még?” – simogatta meg a felesége arcát, s közben leült az asztalhoz. Minden reggel ezt kérdezte. Nem is érkezett válasz, csak egy mosoly az asszony részéről. Csak magának, a férje nem is láthatta, háttal állt neki és az edényeket pakolta a stelázsin. A férfi megitta a feketét. Erős volt, két cukorral, ahogy szerette. Felhúzta a csizmáját, kabátot vett, kucsmát. „Majd Ilust ébreszd, bejön velem a faluba, segítség kell az elszámoláshoz, szólj neki.” – tette le a férfi az üres csészét a kredencre. „Ébresztem, ébresztem, ahogy kel a nap. Viheted.” – válaszolt az asszony, s a kávéscsészéért nyúlt, betette a mosogatásra szánt lavórba. – „Szármát főzünk ebédre, igyekezzetek, ne kelljen rátok várni.” – folytatta az asszony. „Ó, hol van az még. Jövünk, ahogy végzünk!” – válaszolt a férfi, s közben kilépett az ajtón. A góré felé ment, kukoricát szedett, majd lemorzsolt egy vödörrel, elkészítette a darát és a csirkék elé szórta. Szénát adott a lónak, meg inni, lecsutakolta. Az éjszaka készített moslékot beadagolta a disznóknak. „Egyetek ne, oszt hízzatok, had legyen sonka tavaszra… Koca, ne!” – csapott oda az egyik állat farára, hogy engedje oda a többit is a vájúhoz.
Felkelt a nap. A férfi bement a házba, megmosakodott, megmosta az arcát, a felsőtestét. A lányok közben felébredtek. „Mért nem alszotok még? Kivágta a csipátokat a napsugár?” – viccelődött a három lánnyal. Ilus odaszaladt az apjához és hátulról megölelte a csupasz felsőtestét. „Jó reggel ídösapám!” – suttogta. „De jó illata van, ettől a szappantól!” – huncutkodott. „Eriggy inkább készülődni, befogok a kocsiba, aztán indulunk az intézőhöz, dolog lesz.” – sürgette a lányt.
Befogta a lovat a szekér elé, az nyugodtan tűrte, szinte még segített is neki. Felült a bakra, megigazította maga mellett a pokrócot, mintha a lányának készítené elő. Várt. „Ezek a lányok mindig órákig készülődnek, mintha bálba mennének.” – morgott. A lány ekkor lépett ki a házból, a kúthoz szaladt a kék kantával a kezében, vizet mert bele, s bevitte a házba. Majd megigazgatta a haját, kontyot fogott rajta, s az apja elé szaladt, felpattant az öreg mellé és megsimogatta a szoknyája fodrait, hogy szépen álljanak. „Mehetünk?” – nézett rá a férfi. „Miért, kire várunk még ídösapám?” – pislogott az apjára a lány, aki nagyot sóhajtott, s a lóra csapott.
Elindultak. Magának se mondta ki a férfi, de talán ezt a lányát, a középsőt szerette a legjobban, a többieknek nem hagyta, hogy így ízeskedjenek vele, de tőle még ez is jól esett. Erre gondolt, miközben magában morogva a fejét rázta, s közben megcsodálta a lányát, amilyen csinos volt. A másik kettő ott kukucskált az ablakban, egymáshoz bújva nézték, ahogy távolodik a kocsi.
Lassan haladtak, nem szóltak egymáshoz csak a tájat figyelték. Ilus néha-néha az apjára nézett, rámosolygott, majd a tájat figyelte, meg a lovat, ahogy szalad előttük, s óvatos lépteivel fel-felcsapja
a port a kocsira. Beértek a falu központjába. Megálltak a nagy malom mellett, ahol állt a régi magtárépület, abban volt az intéző irodája. Orosz katonai kocsik sorakoztak a malom mellett, ott volt a hadiszállásuk, ott állomásoztak. „Egyre több az orosz a faluban” – morgolódott az apa. „Háború van.” – szorította meg apja kezét Ilus. „Ezt is túléljük, lányom, meglásd.” – biztatta. – „Gyere velem!” „De a kocsi, meg a ló!” – fogta vissza az apját a lány. „Megvár, megvár bennünket, nyugodtan légy!” Beléptek a magtár épületébe. Két orosz katona jött le a lépcsőn velük szemben, az apa megállt, félreállt a falhoz, a lányát maga mögé húzta. Lehajtotta fejét. „добрый день!” – mondta a két katona egyszere, miközben megnézték maguknak a két helybélit. „Dobrigyen!” – mondta az apa.
A két katona kilépett az ajtón, de visszanéztek a lányra, röhögve mondtak még valamit. „Gyere!” – fogta meg a lány kezét az apa és felmentek a lépcsőn. Az első emeleten, pont szemben volt az iroda, az ajtaja nyitva volt. Az apa kopogott a nagy, tömörfa ajtón, közben beléptek a helyiségbe. Porszag és dohos levegő áradt körbe a helyiségben. A terem papírokkal és dobozokkal teli, nagy ablakán vakítóan sütött be a délelőtti nap. A szoba jobb sarkában ült az intéző az asztalánál és nagyon vakarta a fejét. A haját teljesen összekuszálta, mérges volt, felborította a tintatartót is. Káromkodott. Felnézett a két alakra, akik most léptek be a helyiségbe. Kikerekedett a szeme. „Feri, Ilonka! Gyertek beljebb!” – mondta és eléjük lépett. A két férfi kezet fogott, az intéző megsimogatta Ilus vállát. „Ej, de szép lyány lettél! Jó dógod van Ferikém, ennyi lyány mellett! A hétszázát!” „Nem panaszkodom!” – válaszolta rá az apa. „Elviszi az ördög már ezt a háborút!” – kiáltotta el magát az intéző, majd körülnézett és halkan folytatta. – „…régen a bárónak, aztán a kormánynak, aztán a németeknek, most az oroszoknak, vagy ki tudja, melyik királynak folyik el az összes pénzünk, Ferkó! Amink van, azt is szétosztják, most még csoda, hogy van valaki, aki túlélte ezt a háborút! Annyian nem jöttek vissza! Annyian!” „Sokan, Jánosom. Sokan!” – vette le a kalapját. „De hát, mi járatban, Ferikém?” – kérdezte az intéző. A férfi rögtön válaszolt. „A beszolgáltatás után ígérted, hogy kifizeted, amit a kvótán felül itt kellett hagyni.” Az intéző megdörzsölte a szakállát és a lányra nézett, majd közelebb hajolt a férfihoz. „Nem tudom az egészet kifizetni, az oroszok elvisznek mindent. Ma este egy újabb raj érkezik, azokat is etetni kell majd. Isten áldja a felszabadítókat” – nézett az égre a férfi, majd suttogva folytatta. – „A felét tudom adni, de úgysincs értéke a pengőnek. Ne, haragudj! De, készítettem nektek egy csomagot, amit az István majori magtárnál átvehettek, ha Csukós Jancsit keresitek, ma délután is ott lesz. Búza, krumpli meg egy kis kávé az asszonynak. A ruszkiktól menekítettem ki. Ennyit tudok tenni, lehet, hogy holnap ennyit se.” – megsimogatta a lány fejét. „Jó ember vagy, Jancsi!” – fogott kezet vele az apa. – „Megyünk most, mert az asszonyok egyedül vannak otthon.” „Menjetek! Csókoltatom a többit is!” – mondta az intéző. Az apa és a lánya sietve mentek le a lépcsőn, Ilus még hátranézett. Az intéző komoran bámult maga elé, majd hátat fordított és az asztala felé ment. Kiléptek a házból, a kocsi felé tartottak. Nagy robajjal tízegynéhány katonai dzsip és egy teherautó fékezett és állt meg a téren. Néhány katona egyenesen a magtár felé ment, a többi katona leszállt a teherautóról. Az apa felült a bakra, felsegítette a lányát is. „Egyre többen lesznek ezek is. Elviszik az életünket is.” – morgolódott az apa. „Lehet, hogy már elmenni készülnek ezek is…” – mondta a lány. „Hogy mennének! Most jöttek! Megszállnak bennünket ezek is, mint a vírusok! De erre nincs gyógyszerünk, veszélyes kór a háború! Veszélyes! – ismételte meg az apa.
Elindultak a szekérrel a tanyájuk felé. A katonák oszlopba rendeződve sorakoztak fel a kis téren, közben a magtár első emeletéről kiabálást lehetett hallani, csörömpölést. Puskazajt. Kiabálást.
Az apa nagyot sóhajtott és nagyot csapott a ló felé az ostorral, az gyorsabban húzta a kocsit a tanya felé.
1944 őszén, azon a napon, hogy az öreg és lánya az intézőhöz ment a jussukért az orosz csapatok elérték Szentes térségét és felszabadították a környező településeket, egy közepes hadosztállyal a környező falvaknál is állomásokat alakítottak ki. Derekegyházára is jutott egy csapat, akik aztán folyamatosan járőröztek a tanyákon és házaknál. Élelmet és vizet kaptak, vagy elvették maguknak. Betörtek a házakhoz, mindenhová benyitottak. A jobb családoknál még el is kellett szállásolni némelyiküket, amelyik nem a központi szállásukon kapott helyet.
Varga Ferenc tanyájánál két orosz tisztet szállásoltak el, akik inkább enni jártak oda, aludni inkább a központi állomáshelyen aludtak, volt, hogy napokig nem is látták őket. A család már azt hitte vissza se jöttek, a lányoknak már-már hiányoztak is. Aztán megjelentek, az asszony szó nélkül ebédet főzött nekik, addig az öreg szóval tartotta őket, a szüleitől még tudott tótul, majdhogynem mindent megértettek, az öreg tótul mondta a magáét, a két katona oroszul. Nagyokat bólogattak, nagyokat nevettek, nagyokat káromkodtak, szidták a háborút, meg azt, aki éppen eszükbe jutott. Az öreg mindig megkínálta a két tisztet a guggolós borából, meg a félretett pálinkájából. Az oroszok elfogadták. Minden alkalomra kellett maradjon egy kis félretett pálinka. Iván és Szergej barátok is voltak. A maguk nyersességével együtt jókedvűek voltak, meggyötörtek, de jókedvűek. Nem bántották a családot. Egy alkalommal összevitatkoztak a házigazdával a háborúról, akkor Iván úgy megütötte az öreget, hogy az ájultan esett össze, pár pillanat után feltápászkodott és úgy tett, mint akivel semmi nem történt. Folytatták tovább a beszélgetést. Aznap este a két tiszt ott aludt a tiszta szobában, másnap kikerekedett szemmel nézték, hogy mi az a nagy folt a házigazda szeme alatt. „Sto eta?” – kérdezte Iván. „Szvinnyá (a malac)!” – mondta legyintve az öreg és kifelé mutatott az ól felé. „Á!” – bólogatott a két orosz. Nem emlékeztek semmire. Vagy nem akartak. Senki sem akart emlékezni.
Aztán Iván és Szergej elmentek. Három nap telt el, amikor Iván megjött egy csapat katona élén. Beállítottak, hogy étel kell nekik. Nagyon meggyötörtek voltak. A háziasszony összeszedte, amit a kamrában talált és nekilátott krumpliból, répából és egy kis szalonnából valami egytálételfélét főzni egy tucat katonának. Addig a házigazda szóval tartotta a csapatot, a kocsiszínben ültette le őket, borral, pálinkával kínálta őket, kikapták a kezéből és üvegből ittak, úgy adták körbe az üveget. Iván és egy idősebb tiszt bement a házba az öreggel, úgy mentek, mintha már itthon lennének, ők mentek előre, tudták a járást, az öreg meg utánuk. Leültek, a házigazda pálinkát töltött a vendégeknek. „Názdárovje!” – mondta az öreg. „Názdárovje!” – mondták egyszerre. Ittak még. „Ggye, Szergej?” – kérdezte az öreg Ivántól? „Она умерла. танк раздавил.” (Ona umerla. tank razdavil.) „Konyec!” „Vége!” – mutatta Iván, és közben az ujját a saját torkához tette, minta azt mutatná, hogy elvágták a nyakát. Szergejt egy német tank gázolta el, miközben be akart mászni a tank belsejébe, hogy lelője, akik bent maradtak egy támadás után, de közben a tank megindult és berántotta a bakancsánál fogva. Rögtön szörnyethalt. „Na Szergej!” – emelték a poharukat egyszerre. „Szergejre!” – mondta az öreg is. „Да здравствует Россия!” (Da zdravstvuyet Rossiya!) „Éljen Oroszország!” – kiáltotta egyszerre a két tiszt. Ekkor Iván felpattant, az öreg megijedt. Majd a másik tiszt is felállt. Vigyázzba vágták magukat, Iván elkezdte énekelni az orosz himnuszt. A házigazda is felállt, a felesége is odalépett a tűzhely mellől végighallgatta, ahogy a két orosz férfi mély, erős férfihangon elénekli az orosz himnuszt.
Az udvarról hangos kiabálás hallatszott. A három férfi kilépett az udvarra, mögöttük az ajtóból leskelődött az asszony. A katona férfiak körbeálltak az udvaron és hangosan kiabáltak valakivel. Iván elkiáltotta magát. A katonák megfordultak a hang felé. Ahogy szétnyílt a tömeg, ott állt Feri legnagyobb lánya, Mária. „Ehh!” – kiáltotta el magát Iván, majd a házigazda felé fordult. – „A lányaid?” – kérdezte „A szomszéd tanyán vannak, segítenek.” – válaszolta. „Ez?” – mutatott a lányra. „Hazajött, egyedül.” – mondta egykedvűen az apa. „Ehh!” – kiáltotta el magát Iván a katonákra, majd a kezével legyintett, hogy hagyják a lányt. Margit az ismerős katonára nézett, majd lesütötte a szemét. Ekkor Ivánt arrébb lökte az idősebb tiszt. Ordított valamit neki, aztán a lány közelébe lépett, egész elébe állt, megsimogatta a lány haját, aki összehúzta magát. Az idős tiszt pofonnal válaszolt. „красивый!” (Krasivyy!) „Szép!” – kiáltotta oroszul. A katonák röhögtek. Az apa a lányhoz szaladt volna, de Iván megállította, lefogta. Az asszony lerogyott az ajtóban és sírni kezdett. Az idős tiszt elővette a fegyverét és a házigazdára fogta. Iván az apa tarkóját markolta és nem engedte, hogy mozduljon. „Nem!” – suttogta erősen. „Megölöm!” – nyögte az apa. Az idős tiszt lőtt egyet a levegőbe. „Szórakozzatok!” – kiáltotta el magát oroszul és legyintett a katonáknak, hogy vihetik a lányt. Megfogták és nagy röhögések közepette bevitték a csűrbe, az idős tiszt utánuk ment. Hallani lehetett, ahogy a katonák nagyokat röhögnek, kiáltoznak, a lány ellenállt, sikoltozott, kiabált, a szüleit szólította. A ruháját szaggatták. Tárgyak borultak fel a csűrben, hallani lehetett, ahogy dulakodtak. Mint valami kakasharc közben, a katonák körbeállták az idős tisztet, aki lefogta a lányt és többször megpofozta, szaggatta a ruháját, a mellét fogdosta. A lány kapálózott, kiabált. A katonák lefogták ketten a karját, ketten a lábát, a többi éljenzett, kiabált. Aztán elcsöndesedtek. A katonák elengedték a lányt, aki mozdulatlan maradt, szétszaggatott ruhában feküdt a földön, koszosan, porosan. Az idős tiszt a földön térdelt, szemben a lánnyal, elengedte, hátranézett. Iván állt a csűr ajtajánál, a tisztre szegezte a fegyverét. Ahogy meg akart fordulni, a fegyveréért nyúlt, Iván lőtt egyszer, majd megint. Pont ugyanarra a pontra, az idős tiszt szívét találta el, az kiáltás vagy nyögés nélkül, némán zuhant a lányra. Margit csak szuszogott és ijedten nézett a fiatal tisztre. Ivánnak földbe gyökerezett a lába, a többi katona mozdulni se mert. Az apa és az anya egyszerre szaladtak oda a lányukhoz, arrébb lökték a halott orosz tisztet. Minden csupa vér és por volt. Az anya és a lánya zokogva mentek be a házba. Az apa felállt a halott mellől és Ivánra nézett, Iván üveges tekintete a semmibe meredt, karjai lógtak, majd kiesett a kezéből a pisztoly. Az apa odalépett hozzá és megölelte. Sírva mondta a katonának: „Köszönöm!”. Iván nem mozdult, csak nagyokat sóhajtott. Most kezdett magához térni. Eltolta magától a házigazdát, a katonákra nézett. „Vigyétek a kocsira!” – kiáltotta oroszul. – „Hozzátok!” – mutatott a halott tisztre. A fiatal katonák megfogták az öreg tiszt holttestét és kivitték a teherautó platójára tették. „Eszünk!” – kiáltotta el magát Iván. A házigazda a döbbenettől mozdulni sem tudott. „Hozd az ételt!” – förmedt rá Iván. Ferenc a házba szaladt, pár perc után poharakkal tért vissza, kiosztotta a pálinkáspoharakat, mindenkinek pálinkát töltött. Néma csend volt az udvaron. A katonák leültek a csűr melletti szalmabálákra, a háziasszony kiosztotta a fém tányérokat. A házigazda tartotta a kondért, az asszony mindenkinek mert a sűrű ételből. A katonák egy-egy bólintással megköszönték. Egy nagy karéj kenyeret is kaptak, ma hajnalban sült, friss puha volt. Megették az ételt. Letették a földre a tányérokat, az asszony összeszedte. A házigazda poharakat hozott ki, borral kínálta meg a katonákat. Megitták. Iván intett a katonáknak, hogy menjenek. Felültek a platóra, egy fiatalabb meg Iván a fülkébe. Egy szó nélkül indultak el a falu felé. Az asszony és a gazda az udvaron állva figyelték, ahogy távolodik a teherutó és sűrű porfelhőt húz maga után. Iván nem nézett rájuk, nem nézett vissza. A katonák némán nézték az udvaron álló két alakot, ahogy eltűnnek a porfelhőben, majd a tanya is látóhatáron kívülre került, ahogy a teherautót elnyelte az őszi szórt napsütésben ragyogó vérvörös és rozsdabarna színekben vibráló sűrű erdő.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.
