Garaczi László
Onyanyi munyu, avagy bevezetés
a kútológia elméletébe
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves kollégák!
Az időbeli korlátok miatt ez alkalommal nincs mód a Bevezetés a kútológia elméletébe című hatszáz oldalas kandidátusi disszertációm teljes anyagának ismertetésére, amit önök minden bizonnyal ugyanúgy fájlalnak, mint én magam. Mindössze két téma vázlatos bemutatására kell szorítkoznom, hogy jelezzem, hol tart ma az elméleti kúttan diszciplínája. A kútba révedő ember fenomenológiájáról és az afrikai kútelefántok viselkedésének néhány aspektusáról szeretnék beszélni.
Először is tisztázzuk a kút fogalmát!
A kút: víznyerés céljából földbe mélyített gödör, magyarán: egy nedves lyuk.
A kút évezredeken keresztül jelentős szerepet játszott az ivóvízellátásban, itatásban, öntözésben, és csak mellékesen, véletlenszerűen használták az úgynevezett kútba révedésre.
A kút ontológiai státusza gyökeresen megváltozott a modern csatornázási technológiák fejlődésével, eredeti funkciói háttérbe szorultak, a kútra halálos csapást mért a csap intézménye. Ma már a kút nem annyira a benne lévő víz, mint inkább a szentimentális vagy turisztikai jellegű kútba révedés miatt tarthat számot a tudomány érdeklődésére. Hogy csak egy példát említsünk: a turisztikai kútba révedés jellegzetes esete, amikor egy mediterrán kisváros főterén a kútkávára szerelt rácson át a mélységet fürkészve egy speciális horgászkampó megszerkesztésén törjük fejünket, amellyel a kútba dobott pénzeket ki tudnánk onnan valahogy piszkálni.
Különböző elméletek próbálnak magyarázattal szolgálni a tárgyak kútba dobásának ősi szokására. Az egyik szerint a különös rítus eredetileg az idő mérésére szolgált. A tizenötödik században jegyezték fel, hogy egy Pukker Meszmodovics nevű piréz a házuk előtti kútba dobott egy követ, és amikor hetven évvel később, miután megjárta az Oszmán birodalom összes börtönét, visszatért, és utolsó jártányi erejével a kút mellé hanyatlott, hogy kilehelje lelkét, meghallotta a gyerekkorában bedobott kő koppanását a mélyben, ami ily módon mintegy kiszabta Pukker Meszmodovics életidejét.
Tudjuk, hogy az ember kútba révedéskor az idő természetén morfondírozik, próbálja megérteni a múltat, de vegyük észre, hogy ilyenkor valójában nem az emlékeket, hanem saját jelenbéli tükörképét szemléli a fodrozódó vízen. Az emlékezés csak látszólag irányul a múltra, valójában a jelen aktusa. Az emlékezés nem elfogulatlan, célja nem az igazság kiderítése, hanem az édesbús nosztalgiába zsibbadás kéjes állapotának létrehozása.
Ha a kútba, illetve múltba révedés igazi értelmét próbáljuk kihámozni, olyan fogalmak jutnak eszünkbe, mint önvigasztalás, öncsalás, öntömjénezés, öntözőberendezés.
Emlékezésbe feszülő énünk a múlt zavaros képeiből összefüggéseket konstruál, egyenes vonalú történetet hoz létre egy szerethető és sajnálható hőst (önmagát) állítva középpontba.
Itt jegyzem meg, nagyon fontos, hogy megkülönböztessük a kútológiát a kútozófiától, mely a kútra irányuló ezoterikus tanok összessége, és olyasmikkel foglalkozik, hogy a kút tulajdonképpen földbe ásott vízkémény, a kémény pedig kifordított füstkút.
Hölgyeim és uraim, kedves tudóskollégák!
Térjünk át a csak látszólag könnyebb témánkra: az afrikai kútelefántok etológiai szempontú és históriai bemutatására.
Hérodotosztól tudjuk, hogy már az ókorban ismerték a jelenséget, amint a kútba lógatott elefántormány a nedvességtől megduzzadva mintegy foglyul ejti az állatot. A kút kürtőjébe szorult elefánt ilyenkor addig álldogál ott lehorgasztott fejjel, míg ormánya vissza nem töpped eredeti méretére.
Az etológusok szerint az elefánt ezt a helyzetet egyfajta ormányválságként éli meg. A várakozás keserű óráit tovább nehezíti, ha az arra járó emberek úgy próbálják kideríteni, hogy van-e víz a kútban, hogy az elefánt farkát megtekerik. Ha a fájdalmas trombitaszóba bugyborékolás vegyül, érdemes kísérletet tenniük az elefánt kútból történő kicuppantására.
Sajnos gyakran előfordul, hogy az elefánt nem tudja épen és egészségesen kivárni ormánya lelohadását: ez lehet a magyarázata a szél seperte szavannán távolból is jól látható kísérteties alakzatoknak, melyekről közelebb érve megállapítható, hogy fejükön egyensúlyozó elefántcsontvázak. Ezek igazi eredetéről még ma is sok vita folyik. A kútológia tudományának képviselői egyelőre fenntartásokkal kezelik Érpataky Attila elméletét, miszerint az elefántok fejüket homokba dugó struccokat próbáltak utánozni, és Keskeny Gábor teóriáját is, melynek értelmében az imbolygó csontvázak valójában antigravitációs űrhajók maradványai volnának.
Megemlítendő, hogy az egyik afrikai törzs, amelynek totemállata az elefánt, a csonttornyokat onyanyi munyunak, azaz a hősi múlton merengő elefántistenségeknek nevezi, ami megmosolyogtató tévedés, hisz tudjuk (ez az elméleti kútológia alaptétele), hogy kútba révedni és a múlton merengeni kizárólag az ember tud.
Itt szeretném óva inteni önöket, hogy az elméleti kútológiát egybemossák az elméleti kutyulógiával, mely a dolgok összekeverésének tudománya, de valószínűségi ebtant is jelent.
Kandidátusi dolgozatom rezüméjeként elmondhatom, hogy a kút fölött görnyedve sóhajtozó homo sapiens alakja kétségtelenül csüggesztő látvány, mert a kútba néző maga is kútban van, az emlékezés és a remény kútjában, sőt mi, akik a kútba nézőt szemléljük, szintén egyfajta kútba ereszkedünk alá, a kútba néző embert néző ember kútjába, és ha véletlenül minket is figyel valaki, amikor a kútba nézőt nézzük, akkor ez arra utal, hogy kétségbevonhatatlanul kezdünk teljesen megőrülni.
Hogy előadásom végén valami bíztatót is mondjak: a múlt megértésére való törekvés melankóliája és költészete kárpótolhat az erőfeszítés hiábavalóságáért: valami fodrozódik a mélyben, energiamezők hullámzanak, zajlik az élet nagy színjátéka, és ilyenkor igenis jusson eszünkbe az elefántimádó bantuk ősi jelmondata: Agyaraink harcban állnak, az ormány a helyén van!
Hölgyeim és uraim, kedves tudóstársak, drága kollégák: köszönöm megtisztelő figyelmüket, további szép estét kívánok!
Videoösszeállítás a nyolcadik Irodalmi Humorfesztiválról
Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.
