Prózák

 

 szakacs_istvan_p__ter_m__ret.jpg

 

Szakács István Péter

 

A lány

 

A tükör elé áll, illegeti magát fehér ruhájában, nézi azt a másik arcot benne. Azok a nagy, szürke szemek őt figyelik. Olyanok, akár a tó kint, az erdő alatti mélyedésben. Homályos felületükön titkok zöldes fényei rezdülnek át néha. Mint amikor a fák közül kilopódzó szellő végigoson a víztükrön. Ott szokott találkozni vele. De ma kivételesen ő jött el hozzá. Amikor benyitott az ajtón, már érezte a jelenlétét. Alakja a könyves szekrény üveglapján fénylett, s amint bennebb lépett, árnyéka a parkettre vetült. S most itt van előtte, karnyújtásnyira tőle. Akár meg is érinthetné, de fél, hogy akkor örökre eltűnik, s nem lesz többé, akinek őszintén elmondhat mindent. Még azt is, amit a világ összes kincséért sem merne máskülönben szavakba foglalni. Róla azonban nem szabad beszélni. Még Andinak sem. Megígérte. Ez a kettejük titka. Andi a legjobb barátnője. Hetedikes, akárcsak ő, de az Á-ba jár, a harmadik emeleten. Az osztályukból ellátni a háztetők és templomtornyok fölött húzódó erdős domboldalig. A tó ugyan nem látszik az ablakból, ő azonban biztosan tudja, hogy ott van. Délutánonként el szokott menni Andiékhoz. Szép, nagy házuk van a Rózsa utca végében. A kertjük leér a folyóig. Andi apja orvos, sok a betege, csak estefelé szokott hazamenni. Az anyja meg naphosszat az áruházakban bolyong. Andi szobája az emeleten van. Akkora, mint az ő három szobájuk együtt a tömbházlakásban. Zenét hallgatnak, filmet néznek, órák hosszat képesek cseverészni. Valahogy mindig Márkra terelődik a szó. Olyan az a srác, mint egy csavargó angyal. Az arca borzongatóan szép, mintha valami szörnyű titok rejtőzne a finom és szabályos vonások mögött. S ahogy a homlokába hulló, fekete haját kisimítja! Az a gyors, könnyed, határozott mozdulat egyszerűen megőrjíti. Persze Andi is bele van zúgva. A fiú azonban rájuk sem néz. Öt évvel nagyobb náluk, az idén érettségizik. Már borotválkozik. Pár hónappal ezelőtt szakállat növesztett, de Bolha bá, a diri, kiakadt, s le kellett vágatnia. Meg cigizik is. Dunhillt szív. Meglesték az asztalos műhely mögött. A felsősök ott cigiznek. A fal kiszögellése miatt nem látni be oda a kamerával. Andi azt mondta, bármit megtenne, ha a srác egyszer lesmárolná. Meg azt is, hogy egyből megengedné, ha a lába közé akarna nyúlni. Már két hete ennek. Ő csak hallgatott, miközben Andi fantáziálgatott. Még képzeletben sem akar osztozni vele Márkon. A barátságnak is megvannak a határai. Azon az éjjelen Márkkal álmodott. Először, amióta róla ábrándozik. Olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy amikor fölébredt, a csalódástól sírva fakadt. Nagyszünet volt. Márk ott állt egyedül a műhely mögött, hátát a falnak támasztva cigarettázott. Sötétkék farmer és fekete bőrdzseki volt rajta, a lábán sárga Pepe Jeans cipő. Szia, Márk, mizújs, nézett föl rá. A hangja könnyed volt, természetes. Olyan magától értetődő volt, hogy a fiút csak így egyszerűen leszólítja. Márk tűnődve nézte, majd eldobta a cigit. A szeme sarkából még látta, amint a cigaretta fénylő ívet írva a földre hull. Aztán lehunyta a szemét. A szivárványosan lüktető félhomályban a fiú dohányillata lágyan körüllengte. Olyan jó lett volna örökre így maradni! Aztán a fiú anélkül, hogy a kezével hozzáért volna, megcsókolta. Neki pedig egyszeriben kiment a lábából az erő, s ha Márk nem ragadja derékon, a gyepre zuhan, a parázsló cigaretta mellé. Sokáig szipogott még az ágyban, le-lehunyta a szemét, hátha visszatérhetne az álmába, a fiú erős, védelmező karjai közé. Másnap aztán már nem bírta tovább s délután kiment a tóhoz. Napos, tavaszi idő volt. Az orrát birizgálta a virágpor, a szeme könnybe lábadt, de nem törődött vele. A szép, fiatal nő már várta. Ott állt a vízparton. Hosszú, vörös ruhája lágyan fodrozódott a fák közül kiosonó szellőben. Éjjel Márkkal álmodtam, nézett a nagy, szürke szemekbe. Tudom, mondta a másik, megcsókolt, de mielőtt visszacsókolhattad volna, felébredtél. Igen, hajtotta le a fejét. A víztükör zöldes fodrozódását nézte, s boldog volt, hogy a másik tud az álmáról. Egészen benedvesedtél tőle, nézte gyengéden a fiatal nő, ilyen nedves még sosem voltál. Látszott a lepedőn a nyoma, válaszolt tűzben égő arccal, reggel ki kellett mosnom, mielőtt iskolába mentem. Ne szégyenkezz miatta, mosolyodott el a másik, a szerelemmel jár ez is. A szerelemmel, visszhangozta repeső örömmel, s rohanni kezdett a város felé, vissza szűk és sivár tömbházlakásukba. Az anyja már biztosan ott áll az ablak előtt, csontos válla előregörbül, amint a piszkos üveglapon át kifelé bámul, mintha még mindig várna valakire. Igen, már két hete múlt ennek. Azóta nem volt kint a tónál, s attól félt, haragudni fog rá a másik, hogy így elhanyagolta, de most, hogy eljött hozzá, haragnak nyoma sincs az arcán. Gyengéden, bátorítóan mosolyog rá. Olyan a ruhád, mint az enyém, csak a színe más, szólal meg aztán. Nagyanya varrta, válaszolja alig hallhatóan, ez volt az utolsó munkája. Ugye, milyen szép? Annyira könnyű, mintha semmi sem volna rajtam. Nézd csak! Táncolni kezd a tükör előtt, s közben tágra nyílt szemmel figyeli, mint nézi őt a másik. Egyre gyorsabban mozog a vérében lüktető vad ritmusra. Meztelen talpa épp csak érinti a hűs parkettát. Könnyű ruhája szárnyként örvénylik körülötte. A tükör helyén már csak fénylő foltot lát. Villanó ürességet. Káprázó semmit. Aztán lassulni kezd a mozgása. Az örvénylő forróság elillan belőle. Még egy-két tétova lépés és inogva megáll. Ruhája újból a testéhez simul. A semmiből előbukkan a tükör. Alacsony, vékonyka kamaszlányt lát benne. Mezítláb van, fehér ruhácskáján átderengenek testének szögletes körvonalai. Lehajtja a fejét, lassan, hitetlenkedve néz végig magán. Vézna, aprócska teste kitelt, megnyúlt, megszépült. Kész nővé vált a tánc forgatagában. Egészen közel hajol a tükörhöz. Látni akarja, hogy valóban olyan szép-e az arca, mint képzeli. A fénylő felületen azonban csak a kócos kamaszlány félkész arcvonásai, szétkenődött álmai látszanak. Lázas izgalom keríti hatalmába. Ilyen szűknek még soha nem érezte a lakást. Elkapja tekintetét az üveglapba fagyott lánykáról, leszalad a lépcsőn, végigrohan a keskeny, visszhangos utcákon. A járókelők döbbenten fordulnak meg utána, bolond lány, kiabálják, hova rohansz így, de ő nem törődik velük. Zihálva lélegzik. Mire kiér a tópartra, már alig jut levegőhöz. Megáll, kifújja magát, s a zölden csillámló víztükör fölé hajol. A tó hűs, erdőillatú lehelete végigsimít a bőrén. Nézi, nézi magát benne. Lassan megnyugszik. Aztán feláll, s az alant szürkéllő város felé fordul. Várakozás közben első szerelmére gondol. Olyan volt az a srác, mint egy csavargó angyal. Elmosolyodik. Hosszú, vörös ruhája lágyan fodrozódik a tavaszi szélben. Tényleg olyan, mintha semmi sem volna rajta. 

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA