Prózák

 

 K__tter_Tam__s_m__ret.jpg

 

Kötter Tamás

 

Mindenki a napra tör

 

–  Ő pedig a fiam – mutatott be Gábor a vörös hajú nőnek. Éva, így hívták a nőt, ezt egy biccentéssel nyugtázta, miközben tökéletes mosolyt villantott rám. Időm sem volt tiltakozni a képtelen és szemenszedett hazugság ellen, mert Éva megjegyezte, milyen szép dolog, hogy apa és fia együtt szórakozik.

–  Igaz, Ervin? – fordult a jobbján ülő alakhoz.

–  Igaz – büfögte a kopasz, kissé túlsúlyos férfi, aki olyan pedánsan festett szürke öltönyében és csíkos nyakkendőjében, mint egy könyvelő. – De még milyen igaz! – tette hozzá, és egy koktélszalvétával megtörölte gyöngyöző homlokát. Már rendesen el volt ázva, de azért látszott rajta, hogy dolgozik az agya. Valamennyien türelmesen vártunk, hátha mond még valamit, de csak ennyi telt tőle: – Gratulálok.

–  Mihez? – kérdeztem meglepetten.

–  Az apjához – felelte kásás hangon, rám se pillantva, miközben üres poharát a mixer felé lóbálta. – Kitűnő ember.  

 

Amikor az apja meghalt, Gábor kitalálta, hogy menjünk el együtt az éjszakába, és igyuk le magunkat az öreg emlékére. Gábor a főnököm volt abban az ügyvédi irodában, ahol akkoriban dolgoztam. Huszonnégy éves voltam, nagyon menőnek éreztem, hogy az ember együtt iszik a főnökével.

Már órák óta bolyongtunk a városban, egyik helyről a másikra vándorolva, miközben történeteket idéztünk fel Sanci bácsiról – így hívta mindenki, aki ismerte dr. Pásztor Sándort, az egykori neves pesti ügyvédet –, míg végül egy belvárosi koktélbárban kötöttünk ki. November vége volt, s ahogy nőtt a sötétség, úgy lett egyre hidegebb az utcán. Jólesett a bár melege; éreztem, ahogy a whisky átjárja a testemet, de gyorsan a fejembe is szállt.

Tíz óra felé járt az idő, amikor Éva és Ervin mellénk telepedett a bárpultnál. Gábor hamarosan élénk beszélgetésbe merült velük. Éva a húszas éveinek végén járt, fekete, egybeszabott, térdig érő ruhát viselt, csipkegallérral. Porcelánfehér bőre még jobban kiemelte vörös haját és az apró szeplőket az arcán. Csinos derekát vastag öv fogta át, amely ugyanolyan piros volt, mint a csizmája. Látszott rajta, hogy sok időt szentel a megjelenésének. White russiant ivott, és időnként hangosan nevetett azon, amit Gábor mondott neki.

Én a főnököm balján, a sor legszélén ültem, és mivel sikertelenül próbáltam bekapcsolódni a társalgásba, amely leginkább a koktélok, autómárkák és a lehetséges közös ismerősök körül forgott, egészen addig a pillanatig, amíg Gábor ki nem jelentette, hogy a fia vagyok, unalmamban magamat bámultam a pult mögötti tükörben.

–  És az édesanyja? – szegezte nekünk a kérdést Éva, jelentőségteljesen rám nézve, mintha tőlem várná a választ. Igyekezett uralkodni magán, de miközben puszta érdeklődést mímelt, éreztem tekintetében a feszült várakozás keltette vibrálást.

–  Meghalt – felelte helyettem Gábor olyan könnyedén, mintha azt mondta volna, hétfő van.

Na, most már elég volt, ami sok, az sok, fortyantam fel magamban. Eszembe jutott szegény édesanyám, aki, mit sem sejtve korai haláláról, talán éppen lefekvéshez készülődött. De mielőtt bármit mondhattam volna, Éva szinte ráfeküdt a bárpultra, hogy egész közel hajolhasson hozzám, és megfogta a kezemet.

– Szegény fiú – mondta tettetett szomorúsággal a hangjában, de én inkább megkönnyebbülést és reményt éreztem benne. Gábor, aki kettőnk között ült, súlyos árnyékként, mint egy istenszobor tornyosult fölénk; képtelen voltam ránézni vagy akár csak megszólalni; a kezét a nő kezére tette, ezzel csapdába ejtve mindkettőnket.

– Részvétem – mondta rövid csend után Ervin.

Rápillantottam Gáborra, aki még mindig rajtunk nyugtatta a kezét. Alig észrevehetően bólintott, mire én, akár egy robot, megszólaltam: – Köszönöm. 

 

Akkoriban vidékiként, távol a szüleimtől egy albérletben laktam Pesten. Barátnőm éppen nem volt, haza ritkán jártam, így Gábor meg az apja gyakran meghívtak magukhoz ebédre vagy vasárnaponként meccset nézni. Együtt éltek egy tágas budai lakásban. Sanci bácsi özvegy volt, a főnököm megrögzött agglegény. Ha Gábornak éppen nem volt kedve bejönni az irodába, felvittem az iratokat a lakásukra. Egy idő után bejáratos lettem hozzájuk, és tagadhatatlan, hogy ilyenkor úgy viselkedtek velem, mintha családtag volnék. Messziről úgy tűnt, hogy apa és fia jól kijönnek egymással, de ahogy egyre több időt töltöttem velük, kiderült, hogy épp ellenkezőleg: mintha két ellenséget zártak volna össze. Sokat marakodtak csip-csup ügyeken, előttem sem türtőztetve magukat, s mivel már a család tagjának tekintettek, gyakran bevontak a civakodásaikba.

 

Az eset egyik nyáron történt. A vihar – amelyet semmi sem jelzett előre, sőt, a levegőt ilyenkor megtöltő feszültség sem vibrált a felek között, szóval nyugodtan mondhatom, hogy a derült égből csapott le a gyanútlanul meccset néző társaságra – egy tizenegyes megítélése körül tört ki. Igaz, Gábor és az apja addigra már sokat ittak, mert szerettek és tudtak is inni – különösen a főnököm. Sanci bácsi jobbára otthon poharazgatott a tévé előtt, és csak ritkán járt el a közeli presszókba, hogy valamelyik hozzá hasonló cimborájával múlassa az időt, Gábor azonban kitartóan járta az éjszakát, még hétköznap is. Nem egyszer egyenesen valamelyik klubból jött be dolgozni, ugyanabban a ruhában, mint amelyikben este elindult, még átöltözni sem volt ideje. Talán ezért sem házasodott meg soha, viszont könnyedén csábította el a nőket sármos megjelenésével, fesztelen, mégis arisztokratikus modorával. Számos szóbeszéd, legenda terjedt ezekről a hódításokról az irodában, amelyek miatt a férfiak irigykedtek rá, de egyben vezérüknek is tekintették, amikor elmerészkedtek vele az éjszakába. Gábor újabb és újabb barátnői nagy reményekkel vetették bele magukat a kapcsolatba. Elbővülte és merész álmokra sarkallta őket az a különös mágikus légkör, ami ebből a magas, széles vállú, választékosan öltözött férfiből áradt, akit minden portás, főpincér, étterem és bártulajdonos nem csak ismert, de rangjának és társadalmi szerepének kijáró tisztelettel is kezelt. Végül azonban minden álom véget ért. A szeretői hosszabb-rövidebb idő után kivétel nélkül elfordultak a főnökömtől, attól függően, hogy Gábor éppen mennyi ideig volt képes palástolni előttük a kicsapongó énjét. Az apja, aki minden hibája ellenére valaha jó férj lehetett, és megvolt a képessége a szeretetre (gyakran emlegette a volt feleségét, Vera nénit, és hogy mennyire hiányzik neki), sokat kesergett Gábor szétszórt élete miatt. Egyedül fog megdögleni, attól félek, hogy ez a gyerek egyedül fog megdögleni, panaszkodott boldog-boldogtalannak.

Ami a tizenegyest illeti, a főnököm szerint valóban szabálytalanság történt, ezért jogosan ítélt büntetőt a játékvezető, míg az apja éppen az ellenkezőjét gondolta az esetről. Az igazukat bizonygató, egymással tajtékozva üvöltöző és másodpercről másodpercre egy gyorsvonat sebességével a tettlegesség felé száguldó feleket a visszajátszás sem nyugtatta meg. Hiába mutatták meg az összes kameraállásból az ominózus esetet, lassították le, merevítették ki kockáról kockára, akkora volt a kavarodás a kapu előtt, hogy lehetetlen volt megállapítani, valóban történt-e szabálytalanság, vagy, ahogy Sanci bácsi váltig állította, a csatár egyszerűen csak feldobta magát. A riporter sem sietett a segítségükre. Összevissza hümmögött, az egyik pillanatban még a bírónak és így a főnökömnek, a másikban meg már az apjának adott igazat. Igyekeztem az egyelőre még csak verbális erőszakra vetemedő felek hatósugarából, amennyire lehet, kivonni magam, ám csak rövid időre sikerült. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy apa és fia döntőbíróként tekintenek rám. Sem dönteni nem tudtam, sem lecsillapítani a dühöngő feleket. Tehetetlenül álltam közöttük, ők pedig, mint a mérleg két serpenyőjébe tett súlyok, gyenge akaratomat hol a szabálytalanság, hol a műesés irányába billentették.

Nem kellett hozzá sok idő, és a vita a fociról Sanci bácsi kedvenc témájára, Gábor magánéletére terelődött. Sértések, régi és friss sérelmek röpködtek a fejem felett a levegőben. Egyedül fogsz megdögleni, a kurváid mind otthagynak, és nem lesz senki, aki egy pohár vizet is adna neked, hörögte az öreg a dohánytól rekedtes hangján.

Gábor, aki nagydarab ember volt, majdnem kétszer akkora, mint a töpszli apja, megragadta az öreg nyakát, és miközben a másik ökle ütésre emelkedve az arca előtt lebegett, ezt üvöltötte: „Mit tudsz te az életről, kisfiú!”. Azt hittem, megfojtja vagy agyonüti.

Sanci bácsit végül nem Gábor ölte meg, és nem is a rengeteg cigaretta, amitől nem csak az öreg fogai meg a bajsza, de az összes fal is sárga volt a lakásukban. Volt egy kutyája, egy skót juhász kan. Kint tartotta Leányfalun a nyaralóban. Egy nyári este, amikor szokás szerint berúgott, elvitte a kutyát sétálni a Duna-partra, megbotlott, és beleesett a vízbe. A fejét beverte egy kőbe, és elájult, majd megfulladt. Másnap horgászok találtak rá. A teste még mindig a kövek között feküdt, a kutya ott vonyított mellette.

 

A bárban hamarosan egészen más irányba kanyarodott a beszélgetés. Éva megkérdezte, mivel foglalkozunk.

–     A tőzsdén dolgozunk – felelte Gábor, mielőtt megszólalhattam volna. – Brókerek vagyunk – tette még hozzá magyarázatként, inkább nekem, mint a nőnek.

–    Ez nagyon izgalmasan hangzik – lelkendezett Éva, és még össze is csapta a tenyerét. Láttam rajta, hogy a tőzsde és bróker szó nagy hatással van rá.

–    Nagy pénz van benne – böffentette oda Ervin. Ő ázott el közülünk a legcsúnyábban. A szemét is alig tudta nyitva tartani, folyton lecsukódott. Attól féltem, hogy elalszik, és leesik a bárszékről.

–     Az, komoly pénzek – mondta Gábor, de nem folytatta, a tekintete rajtam időzött, mintha azt várná, hogy mondjak én is valamit. Olyan perzselő volt a pillantása, és olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy rövidesen meg is tettem:

–     Aha.

–    Remek – dörzsölte össze a tenyerét a főnököm. Közelebb húzta magához Évát, aztán rólam és a magában motyogó Ervinről tudomást sem véve, mindenféle kötvényekről és részvényekről kezdett el magyarázni neki, de szóba került még egy Porsche kabrió is. Éva tátott szájjal hallgatta, időnként, talán az egyetértés jeleként, aprókat biccentett, bár látszott, hogy fogalma sincs az egészről. Ervin eleinte megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Megemlítette valami ismerősét, aki szintén részvényekben utazik, „nagymenő”, mondta szomorkás hangon, de aztán gyorsan feladta. Egy idő után valami rossz dumával az egészen helyes pincérnőt fárasztotta, aki az éjszakában edződött veteránok rutinjával hümmögött és fáradt mosollyal bólogatott mindenre, amit Ervin mondott. Én rendeltem még egy italt, és azon kezdtem el töprengeni, hogy miért pont brókerek lettünk. A következők jutottak az eszembe: először is a Tőzsdecápák – Gábor néhány napja mintha említette volna, hogy megint adták a tévében; aztán néhány híradórészlet; egy cikk az egyik mértékadó újságban az árfolyamnyereségek alakulásáról (folyamatosan nőttek); egy interjú a Playboyban egy fiatal, de máris sikeres és gazdag tőzsdeguruval. Aztán néhány reményvesztett perc következett, miközben úgy éreztem, darabokra hullik körülöttem a világ. Ennyi elég is volt, hogy rájöjjek, egyszerűen csak nehezemre esik bevallani magamnak, hogy tényleg menőbb dolog brókernek lenni, mint ügyvédnek. A kilencvenes évek közepén jártunk, a gátlástalan privatizáció, a gyors és forró pénzek, az olajozás és leszámolások világában. Valami gazdasági folyóirat arról cikkezett, hogy „ebből a káoszból és szennyből egy új, szebb és termékenyebb világ születik majd”.

Mire mindez lepörgött bennem, nagy-nagy szomorúság fogott el, és a görcs csak lassan, percek múlva engedett. Ervinre pillantottam, aki éppen azt mondta a pincérnőnek, hogy: „ez igazán jól hangzik”. 

 

Éjféltájt járt az idő. Ervin kiment a vécére, mi pedig hívtunk egy taxit.

–   Ervin nem jöhet – fordult Éva felé Gábor, miközben kinyitotta neki a taxi ajtaját. – De téged szívesen látunk.

–  Jó – mondta. Úgy vettem észre, Évát egyáltalán zavarja, hogy otthagyjuk Ervint. Abból, amit ezek ketten aznap este összezagyváltak, annyit sikerült kihámoznom, hogy kollégák, valami könyvvizsgáló cégnél dolgoznak. Nyilván ebből fakadt a pénz iránt mutatott már-már vallásos tiszteletük. Aznap este az egyik kollégájuk születésnapját ünnepelték, de mire összehozott bennünket a sors, a többiek már mind felszívódtak.

Néhány pillanatig abban reménykedtem, hogy Gábor elviszi a nőt, én pedig végre hazamehetek. Másnap korán kellett kelnem, bírósági tárgyalásom volt, amit illett komolyan venni. De Gábor nem bírt magával. Kitalálta, hogy menjünk fel együtt a Szabadság-hegyre, az apja kedvenc éttermébe, ahova a többi hozzá hasonló vén szivarral járt. Ott igyuk meg a búcsúpoharat az apja egészségére.

Megrándult a taxi, és még láttam, ahogy Ervin tanácstalanul téblábol a bárpult előtt, és a mixert faggatja.

–   Milyen szomorú ez az egész – sajnálkozott Éva. A tükörből láttam, ahogy a főnököm vállára hajtja a fejét.

–    Az – felelte Gábor, és átölelte a nőt.

 

Az étterem majdnem teljesen üres volt. Pár vendég ült csak az asztaloknál. Rég túl voltunk a vacsoraidőn. A pincérek már a másnapi terítéket tették fel. Alig akartak kiszolgálni bennünket. Persze az is lehet, hogy látták, részegek vagyunk. Végül előkerült a főpincér, aki ismerte Gábort. Leültünk a pulthoz, és rendeltünk.

            Ott folytattuk, ahol a bárban abbahagytuk: Gábor a tőzsdéről hablatyolt, egyre összefüggéstelenebbül, Éva feszülten hallgatta, és ugyanolyan hülyén bólogatott, mint korábban. Én magamat bámultam a pult mögötti tükörben, és csak az alkalomra vártam, hogy végre lelépjek. Csak Ervin nem szuszogott, hortyogott, mormogott mellettem, de ő nem is hiányzott. Hamarosan észrevettem, hogy Gábor, aki egyébként gyakorlott szónok volt, így nem esett nehezére, hogy Évát szóval és egyben ébren tartsa, el-elkalandozik beszéd közben. Követtem a tekintetét. Egy vén szivart nézett, aki egyedül evett az egyik sarokban. Egyből láttam, hogy az öreg vak. Fekete szemüveget viselt, fehér botját az asztalhoz támasztotta. Néha odament hozzá egy pincér, és a húsból, amit evett, apró darabokat vágott neki.

–  Ede bácsi – mondta Gábor, és pohárral a kezében elindult az öreg asztala felé, nekünk meg odaintett, hogy kövessük.

– Csókolom, Ede bácsi – mondta Gábor az öregnek, aki a hang felé fordult.

– Gábor, te vagy az? – kérdezte, és közben nézett bele a semmibe.

– Igen, én, Ede bácsi.

– Gáborkám – mondta az öreg, és már állt is fel. A kezeivel megtapogatta Gábor arcát. Amikor végzett, megölelte.

A főnököm minket is bemutatott Ede bácsinak. Az öreg felém nyújtotta a kezét. Erős szorítása volt. Ki sem néztem volna egy vakból. Azután az én arcomat is megtapogatta. Száraz, vékony keze volt, hosszú csontos ujjai, az ujjak végén ápolatlan körmök. Attól féltem, felsérti velük az arcomat. A homlokán vágásnyom húzódott végig. A vágás széles volt, tisztán kivehető. Az öregnek harcias kinézete lett tőle. A szája szélén rizsszemek és húsdarabok lógtak. Valahonnan ismerős volt nekem. Azt tudtam, hogy nem találkoztam még vele. Egy vak embert azért megjegyeztem volna, főleg egy ekkora vágásnyommal a homlokán. Nem sok vakkal találkozik az ember – úgy értem, személyesen.

Gábor rendelt még egy üveg bort, amire Ede bácsi csak annyit mondott:

– Tisztelettel elfogadom.

Koccintottunk Sanci bácsi egészségére.

– Ugye tudod, Gábor, hogy az édesapád nagyon szeretett téged? – kérdezte Ede bácsi egy rövid, semmitmondó beszélgetés után, amely jobbára Gábor és az öreg egészségi állapotára, a közelgő ünnepekre és egy közös ismerősük korai tragikus halálára korlátozódott.

– Tudom, tudom, Ede bácsi – válaszolta Gábor, és bólintott hozzá.

– Nagyon szeretett, sokat emlegetett… és aggódott is érted – folytatta az öreg, miközben a fejét csóválta. Észrevettem, hogy Gábor arcán apró rángások futnak végig, de türtőztette magát, nem szólt egy szót sem. Töltött magának, ivott egy kortyot, azután rágyújtott egy cigarettára.

 – Gábor, tudod, hogy mindennap elmegyek a templomba, hogy imádkozzam szegény apádhoz? – szólalt meg megint az öreg.

 – Köszönöm, Ede bácsi, köszönöm – válaszolta Gábor megenyhülve, és megfogta az öreg kezét. A vékony kéz elveszett Gábor hatalmas markában. Azután Gábor megcsókolta az öreg kezét, közben meg majdnem sírva mondta: – Köszönöm Ede bácsi. Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Ede bácsi aztán Gábor fejére tette a kezét, mire Gábor tényleg elkezdett könnyezni. Így ültek vagy fél percig. Néztem őket, és arra gondoltam, mennyi szeretet van ebben a két emberben, még Gáborban is, pedig őt nem ilyennek ismertem. Végül az öreg újra megszólalt:

– Tudod, miért imádkozom apádhoz minden áldott nap a templomban?

–  Miért, Ede bácsi, miért? – kérdezte Gábor, és tekintetét várakozón az öreg arcára szegezte.

Az öreg nem válaszolt azonnal. Levette a kezét Gábor fejéről, hátradőlt a székén, és egyenesen Gáborra nézett. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy vak, azt gondoltam volna, hogy egyenesen a szemébe néz. Végül megszólalt:

– Azért, hogy a hülye fia el ne bassza el az életét. Érted?! Hogy el ne baszd az egész életedet! Hogy ne maradj egyedül, és legyen, aki legalább egy pohár vizet ad neked! Ezért imádkozom én mindennap.

Gábor úgy ugrott fel a székről, mint akit áram ütött meg, a kezével még egy poharat is lesodort az asztalról, amely nagy csörömpöléssel tört össze a padlón. Már nem sírt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Ekkor jöttem rá, hogy az egész elérzékenyülést csak megjátszotta.

 – A saját elbaszott életedben legyél okos, te vén fasz! Megértetted? A saját életedben! – üvöltötte.

Néhány vendég, aki még ott volt az étteremben, bennünket bámult. Az egyik pincér odajött hozzánk, hogy fejezzük be. De Gábor csak üvöltött az öreggel. Elmondta mindenféle vén agyalágyultnak, hülyének, és egyébként is kikérte magának ezt a hangot. Végül nagyon hangosan, hogy minden vendég jól hallja, annyit mondott:

– Mit tudsz te az életről, kisfiú!? – Aztán még ezt, de már nekem: – Távozunk!  

Már az ajtónál jártunk, amikor az öreg utánunk kiabált:

– Most aztán nagyon kibasztál velem, te kis hülye fasz! – Ezt vagy háromszor elmondta. – A kurvádat se hagyd itt! – ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle, mielőtt becsukódott mögöttünk az ajtó. Ekkor vettem észre, hogy Éva nincs velünk; még a jelenet előtt kiment a mosdóba.

 

Elmúlt éjfél. Az étterem előtt álldogáltunk. Taxira vártunk. Nyílt az ajtó, vendégek távoztak, így hallottuk, hogy az öreg még mindig kiabál. Pontosan nem értettem, mit mond, csak foszlányok szűrődtek ki az ajtónyitáskor. Amíg vártunk, Gábor és Éva összebújtak, és közösen szívtak el egy szál cigit. Szótlanul bámultuk a város sok kis fényét, az égen a foltos felhőket és a ronda kövér holdat. A szél egyenletesen mozgatta az étterem kertjében a fenyőfákat, meg-megnyikordult a törzsük.

Ahogy ott álltam, bevillant, hol hallottam Ede bácsiról. A vágásról a homlokán jutott eszembe. Valami párbajban szerezte, még a háború előtt. Egy tüzér hadnaggyal vagy főhadnaggyal kaszabolták össze egymást. Gábor apjának volt a barátja, csak ő mindig a becenevén, Eduként emlegette. Sanci bácsi a vasárnapi ebédeknél gyakran mesélt a közös egyetemi meg háborús kalandjaikról, és erről a párbajról is. Aznap este Gábor is biztosan elmondta valamelyiket, de az étteremben valahogy nem ugrott be, hogy a történetek a vak öregről szólnak. Talán azért, mert amikor ezek a dolgok történtek, Ede bácsi még nem volt vak.

A háború előtt Sanci és Ede bácsi évfolyamtársak voltak a jogi egyetemen, ott ismerkedtek meg. Miután végeztek, együtt kezdtek ügyvédkedni Budapesten. Ede bácsinak volt egy Opelje. Olyan, amilyet a második világháborús filmekben a németek használnak. Akkoriban ez nagy szám volt Budapesten, főleg ha kezdő ügyvéd volt az illető. Ezzel a kocsival járták a pesti éjszakát, és szedték fel a nőket. Edu híres vívó volt. A harminchatos olimpiai keretbe is bekerült, de akkor történt ez a párbaj a tüzértiszttel, és a botrány miatt végül kimaradt a csapatból. Aztán jött a háború, és mindkettőjüket behívták katonának. Edu, aki tartalékos főhadnagy volt, meg egyébként is egy csomó tisztet ismert az éjszakából, elintézte, hogy ugyanahhoz az egységhez kerüljenek Sanci bácsival. Ede bácsi – akit akkor már főhadnaggyá léptettek elő – kész legendává vált az orosz fronton, amit jórészt ennek az esetnek köszönhetett. Az öreg imádta a westernfilmeket, ezért, mint a filmbéli revolverhősök, két pisztolyt hordott a derékszíján, egyet a jobb, egyet a baloldali pisztolytáskában. Egyszer borotválkozás közben a tükörből észrevette, hogy három orosz partizán mászik be a házba, ahol el volt szállásolva Ukrajnában. Az öreg nem sokat totojázott, előrántotta a két pisztolyt, és mint azok a westernhősök, akiket a moziban látott, elkezdett a két fegyverrel egyszerre lövöldözni. Szerencséje volt, egy karcolás nélkül megúszta az esetet, de a három partizánt szitává lőtte. Ede bácsi lett Gábor apjának a parancsnoka. Megjárták együtt az orosz frontot. Részt vettek több ütközetben. Egy alkalommal ketten páncélöklökkel kilőttek vagy egy tucat orosz harckocsit. Volt, amikor orosz hullákról lehúzott véres egyenruhában szöktek ki a bekerítésből, aztán majdnem a magyarok lőtték le őket. Mindezt Sanci bácsitól tudom, aki gyakran mesélt a háborús élményeiről. Különösen a páncélöklös történetet szerette. Kezdetben egészen pici szerepet tulajdonított magának benne. Meg is lepődtem, hogy milyen szerény, majdnem minden dicsőséget átengedett a parancsnokának. Edu lőtte ki a T-34-eseket, Sanci bácsi csak a páncélöklöket adogatta neki. Mindez egy Korolovka (vagy valami hasonló nevű) faluban történt. Később már egy hidat védtek, és nagyjából fele-fele arányban semmisítették meg a szovjet páncélos éket. Aztán egy szép napon, vasárnapi ebéd közben, már Sanci bácsi lőtte ki mind az egy tucat tankot, és Ede adogatta neki a lőszert. Igaz, hogy újra egy Korolovka (vagy valami hasonló nevű) faluban állította meg a két hős (Sanci bácsi egy kicsit nagyobb) a harckocsikat. Ezt a változatot a halála előtt néhány héttel mesélte, de nem ez volt az utolsó eset, hogy az öreg háborús élményeiről hallottam.

Épp egy kávézóban iszogattam, oda jártam néha munka után. Aznap kevesen voltak, így meghallottam, hogy valaki a szomszéd bokszban a háborús kalandjairól mesél. Először nem is figyeltem oda, bár néhány szót – páncélököl, tank, ruszkik, lángoló harckocsik – így is ki tudtam venni a beszélgetésből. Akkor kezdtem igazán hegyezni a fülem, amikor a hang gazdája a westernhősöket a partizánokkal együtt emlegette. Óvatosan, nehogy az illető észrevegye, a pult mögötti tükör segítségével bepillantottam a bokszba. Sanci bácsi éppen akkor állt fel, és az ujjaiból pisztolyt formázva egyenesen a tükörképemre lőtt. A nő, egy jól karbantartott ötvenes, a gyönyörűségtől visítva csapta össze a tenyerét, miközben hallgatta, hogyan lőtte másodpercek alatt szitává Sanci bá a partizánokat, majd bőszen szidni kezdte a „ruszkikat”, akik negyvenötben elvitték a családi ezüstöt.        

 

Szótlanul hajtottunk Éva lakásáig. A Branyiszkó utcában lakott egy társasházban. Elbúcsúztam tőlük, és éppen bemondtam a sofőrnek a címemet, amikor Gábor kinyitotta a kocsi ajtaját.   

–  Az öregek mind meghülyülnek. Egy idő után mindenki ilyen lesz. Egy vén hülye – mondta egészen közel hajolva hozzám.

–  Hát nem tudom – feleltem bizonytalanul. Egyáltalán nem akartam erről beszélni.

–  A végén nem lesznek jók semmire. Érted? Semmire a világon. Akármit is csináltak előtte… akármit.

– Hát lehet – válaszoltam.

– Negyvenhat vagyok.  Még van négy jó évem, esetleg hét. Aztán vége. Érted? Vége.

– Dehogy van vége! Miért mondasz ilyet? – Fáradt voltam, mentem volna már haza, de azért igyekeztem nyugodt maradni.  

– Jobb lenne meghalni. Sokkal jobb lenne még az egész előtt meghalni.

– Mi előtt, Gábor?

– Még az előtt, hogy ez az egész bekövetkezik. Még az előtt, hogy ilyenek leszünk.

– Ne mondj ilyet, fiatal vagy még – nyugtatgattam, de egy szemernyi hit sem volt a hangomban.

– Pedig ez lesz. Veled is pont az történik majd, mint ezzel a vén szarral – egy pillanatra elgondolkodott –, meg velem. – Mélyen a szemembe nézett.

– Figyelj, én nem akarok erre gondolni – mondtam neki, mert már engem is kezdett nyomasztani a dolog.

– Pedig jó lenne, kisfiam, jó lenne.

Erre már nem válaszoltam.

– Fiúkák, mindjárt megfagyok! Mindenkit vár a puha meleg ágy! – törte meg Éva a kínossá váló csöndet, és a karjánál fogva a ház felé húzta Gábort.

Végigbeszélgettük az utat a sofőrrel. Előbb a közelgő futball-világbajnokságról, a magyar csapat kijutási esélyeiről, a benzin áráról – akkoriban emelték meg –, azután egy gyilkosságról, amely pár napja történt Pesten. Egy idő után elkalandoztak a gondolataim; a sofőr hangja egyenletes, monoton zúgássá tompult. Az este járt az eszemben, Gábor apja és Ede bácsi, meg az, amit Gábor mondott az öregségről. És még az is, hogy csak huszonnégy éves vagyok.

 

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

 

2017. május 04.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany 200 - pályázatNemsokára FISZ-táborMa kezdődik a Gyulai Várszínház 54. évadaA Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljának díjazottai
Versek
Csontos Márta verseiPataki Tamás verseiAntal Balázs verseiGyőri László versei
Prózák
ElmaradtGaraczi László: HasításTérey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műve
Kritikák
Az emlékezés szerkezeteAlkalmi inga„Üresnek kell lennie” - Szabó T. Anna TöréstesztjérőlKháron ladikján
Esszék, tanulmányok
Halmai Tamás: A Gangesz rabbijaArany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA