Prózák

 

 DarvasiLaszlo_meret.jpg

 

Darvasi László

 

Az úr operaénekes lesz

 

Megmondta a nevét, megismételte, aztán szótagolva ismételte újra, és neki végül eszébe jutott, kicsoda a másik. Te atya ég, a focista. Kellemes, mély férfihang, bariton, de mintha már operaénekes lenne. Lehet, hogy az is lett, Sarastrót énekel, Bánk bánt, Papagenót. De ő akkor azt nem tudná? Verni kezdett a szíve, máris hogy csapong a képzelete. Mit képzelődik ő, legyen oly szíves, hogy vénasszony létére ne fantáziáljon, és az emlékekkel is bánjon csak csínján. A legapróbb dolog is mennyire fájhat. Egy-két éve még az efféle fájdalmat tudta használni. Kisírta magát, jó lett. Most meg, ha elkezd bent, a lelkében valami facsarodni, s végül már csak ésszerűtlenül és kíméletlenül fáj, azzal nem tud mit kezdeni, az ilyen fájdalom magáért van. Nincs rá orvosság. Van. Két pohár konyak. És aztán ülve bóbiskol, orrán a szemüveggel, és arra riad, hogy puffan a szőnyegen a könyv, a fényképes mappa.

– Emlékszik már? – kérdezte a férfi

– Nem – mondta. – Nem emlékszem.

Kicsit hallgatott a másik, köhécselt. Ő meg elképzelte, hogy kifújja az orrát. Biztos nagy orra lett neki. Olyan húsos. Az öreg férfiak orra megnő, uborka lesz. Meg a fülük is megnő. Vagy nem is az, hogy nő, inkább megnyúlik. Nem papír zsebkendőt használ, hanem rendeset. Rendes szövet zsebkendője van, abba fújja bele a nagy, húsos orrát. Abba harákol.

– Szerintem meg tudja, ki vagyok – mondta a férfi.

– Nem tudom – mondta ő. – Fogalmam sincsen.

A férfi megint hallgatott egy ideig, szabálytalan volt a lélegzése, kicsit asztmás. Biztosan sokat jár orvoshoz, a bizalmas háziorvosához, biztosan a tüdőszanatóriumban feküdt Budán, a dombok között, ahol az ő apja is, negyven éve, meg tavaly az Irén barátnője, aki már nem jöhetett haza. Micsoda marhaság. Akkor a férfi újra kimondta a nevét, azt mondta, Zsuzsa, olyan nincsen, hogy ne emlékezzen rám, az nem lehet.

– Nem akarok tolakodni – mondta a férfi.

– Akkor mit akar?

– Találkozni magával.

Most meg ő bizonytalanodott el.

– És miért?

– Nem tudom, Zsuzsa, csak mert, azt hiszem, jó lenne.

– Miért lenne jó?

Ez már így elég kegyetlenség volt. Mert most már pontosan tudta, kicsoda a másik, arra is emlékezett, hogyan volt közük egymáshoz. Számolt magában. Tehát pontosan ötven éve történt. Ötven év után egy férfi fölhívja. Ilyen nincs. Ez annyira valószerűtlen, annyira abszurd, annyira, és már nem talált szavakat. Őszintén szólva, föl volt háborodva. Dühös lett, mint akit becsaptak. Mint akinek a szemébe hazudnak, nyíltan, pofátlanul. Hát mi a fenét akar? Ötven év után, mert azt hiszi a marha, hogy vissza lehet menni az időben, hogy majd a kávéház körasztalkáján megfogják egymás májfoltos kezét és azt gondolják, visszamentek oda. De hiszen még megvan a kávéház is, őrület. A neve más, de megvan, ott a Duna parton, vagy majdnem a parton, az utcája párhuzamosan kanyarodik a folyóval, gesztenyefák sorolnak a házak előtt. Megvannak a körasztalkák, mert ilyen retro hangulatot tartanak, néhány hónapja jártak ott az egyik barátnőjével, Verácskával. És akkor ez a férfi nem jutott az eszébe. Nem jutott az eszébe, hogy ötven éve krémest evett ott, és habos lett az orra. Egyszer volt dolga focistával, mert a fiú az volt. Focikapus volt, a Fradiban védett, Péter, tizennégy évesek voltak, járt a meccsekre, volt sípja is, kapott tőle, egy igazi bírósíp, fütyült vele, a fiúnak fütyült a pálya mellől, lett egy olyan hármas füttyük, ami azt jelentette, hogy szeretlek, egyszer a kapu mögé állt, de onnan elküldték, és a meccsek után mindig piszkos volt Péter körme. Pedig kesztyűben védett. Egy büdös bőrkesztyűben, az apjáé volt, kidobta, Péter meg magához vette, védeni pont jó. Magas volt, hajlékony, vékony. Néhány pattanás vöröslött a homlokán, és a szája sarkában mindig gúnyos mosoly bujkált. Néha köpött az utcán. Megállt, mintha gondolkodna, aztán kicsit hátradöntötte a fölső testét, majd gyorsan előre, és köpött. Öt méterre el tudott köpni. Meg énekelt is. Milyen szépen énekelt neki. Operákat énekelt. Igazi operákat. Úristen, mikre nem kezdett emlékezni. És már fájt nagyon. Már mindene fájt, őrülten fájt ott belül, szaggatott. Nyelte a könnyeit, ráharapott a szájára.

– Találkozzunk, Zsuzsa – kérlelte a férfi.

– Mondjam a presszó nevét? – kérdezte, pedig nem akarta. Le akarta tenni a telefont. Menjen a másik a bús fenébe.

Hát jó, abban a presszóban fognak találkozni, és már holnap. Ebben állapodtak meg. A férfi erősködött, ő engedett. Most már a férfi is tudta, hogy képben van, jóllehet nem volt ez olyan nagy történet azért, nem volt forradalom, a szüzessége, azzal a néhány kósza vércsöppel se ekkor lett oda, csakhát hogy ez a Péter kapus volt, focikapus. Milyen régen evett szotyolát. Egyenek szotyolát a bunkók. Nem is értett a focihoz, csak fütyült. Egyszer azt üvöltötték, hogy Korner, ő meg megkérdezte a mellette ugráló férfit, az kicsoda, Korner melyik játékos. Azt gondolta, hogy proli ez a ruganyos, vékony, szép arcú Péter. Hiszen köpködött is. És mennyire meglepődött, amikor egyszer meghívta hozzájuk, mert ez egy polgári család volt, régi, rozzantságában is tekintélyes bérház fogadta hatalmas, kovácsolt vas kapuval, a lakás régi bútorokkal volt tele, és mindegyik szobában sokkarú, óriás csillár lógott, a falakon festmények. Az egyik szobából, valahonnan hátulról szólt az opera. Sercegett a lemez, valaki operát hallgatott. Aztán egy vasárnap tőlük mentek meccsre, a mama, olyan igazi úriasszony sápadtan húzta félre, Zsuzsika, este mostam ki a mezt, nem száradt meg, gondoltam, a sütőben szárítom kicsit, de megégett, tönkre égett, jaj, Istenem, mi lesz most, nem merem a Péterkének megmondani, segíts, kérlek, Zsuzsika. Segített, és közben kuncogott. Pétert aznap le kellett cserélni, kölcsön mezben védett, aztán úgy mentek haza, hogy végig köpködött. Lehet, hogy akkor találkoztak utoljára? Mintha ő még kiment volna néhány meccsre, fütyülte a jelet, de a fiú oda se fordította a fejét.

Fölöltözött, kent egy kis rúzst. Taxit hívott. Bemondta az eszpresszó nevét. Bent karamellillat volt, két férfi éppen unikummal koccintott, szólt a kislemezes zenegép. Válogatott az asztalok között, az egyiknél fiatal fiú ült, laptopon írt, a számítógép zsinórja a fali konnektorban végződött a tornacipője mellett. A szomszédos asztalnál megállt, volt egy halvány, bizonytalan emlékképe, hogy itt ültek, amikor habos lett az orra a krémestől. És most is leült ide, krémes nem volt, Rigó Jancsit választott. Aztán azt mondta a pincérnek, holnap is szeretne itt ülni, pontosan itt. Lefoglalná az asztalt, csak, ha kérheti, ne írják ki. Intézze úgy a pincér, hogy nincsen kiírva, hogy foglalt, mégse ül ide senki. Akkor már sírt. Ne üljön ide, ehhez az asztalhoz senki, és gyűrögette a szalvétát. A pincér bólintott, nem kérdezett, de hátranyúlt, és a farzsebéből elővett egy zsebkendőt.

– Nem fog ideülni senki, asszonyom.

– Egy férfi talán – mondta erre ő.

– Mit kell tudni róla, asszonyom? – kérdezte a pincér, hideg volt a szeme, meleg a hangja. Lázasan gondolkodott, mit mondjon, hát mit tudja ő, végül halotta, hogy azt mondja, operaénekes. Olyan lesz az a férfi, mint egy operaénekes.

– Értem, asszonyom, az úr operaénekes lesz.

Taxival ment haza is. Úgy fájt már, hogy nem tudott aludni. Három konyak után elszunyókált, aztán még hajnalban rásimított a díszágyra három ruhát, időtlen idők óta nem hordta őket. Közben operát hallgatott, Puccinit. A fodros nyakú mellett döntött, fölpróbálta, szörnyű volt, szinte letépte magáról, aztán, nehogy mégis elkövesse az örültséget, és azt válassza, belevágott. Pontosan a nyakába, a fodrok közé. Szédülni kezdett, jó volt. Még többször belevágott a ruhába. Elővett néhány fotóalbumot, nézegette őket. Nézte, milyen volt tizennégy évesen. Fájt nagyon. Sírt. Belevágott a második ruhába is, maradt a harmadik. Mindegy milyen, ez lesz, és kész. Reggel lement a kisboltba, ahogy mindennap, megvette a zsömlét és az újságot, és most vett egy zacskó szotyolát is. Soha nem köpött még utcán. Állt a sarkon, és maghéjat köpködött. Nézték a kutyások. Úgy köpködött, mint Péter. Hegyeset sercinteni már nem mert, az tényleg túlzás lett volna. Fájt, nagyon fájt, mégis jó kedve lett.

Csak tíz percet késett. Minden olyan volt, ahogyan elképzelte, nagydarab, testes, de nem kövér ember várta, nagy volt az orra, és ő meglátta benne a fiút. Elegánsan akart öltözni, talán még rangja is lehetett egykor a zakójának, de ő azért látta, hogy viseltes. Megkopott a gallér, és az ujja vége. De tiszta volt. Nem, a férfi nem volt zavarban. Szélesen mosolygott, kávé volt előtte. Aztán intett a pincérnek, az ujjával mutatta, hogy kér két konyakot.

– Zsuzsa – fordult hozzá a férfi.

– Üdvözlöm, Péter – mondta ő visszafogottan. Még erősen lélegzett, csak el ne piruljon. Mintha érdekelné, kik vannak még bent, körbejárt a tekintete. De máris újra a férfi nézte. Akkor vette észre mellette a dobozt. A bot a szék karfájára volt akasztva, a vége hozzáért a dobozhoz. Nem tudta, hogyan kezdje. Időről nem akart beszélni. Múltról, mi hogy volt. Olyan snassz lenne.

– Fáj a lába? – kérdezte

A férfi nevetett, majd azzal a gyönyörű, mély hangján azt mondta, ideiglenes.

– Néha persze fáj a lábam, Zsuzsa – magyarázta. – Aztán elmúlik. És futok, mint a nyúl – és megint nevetett. Ő meg látta, hogy a pincér feléjük fordul, elmosolyodik. A férfi átrakta a másik karfára a botot, közben megütögette a dobozt.

– Hogy talált meg? – kérdezte ő.

– Nem kerestem. Csak a telefonkönyvet lapozgatom, mint a régiek. Maga, Zsuzsa, ugyanott lakik.

És valóban ugyanott lakott. Egyetlen házban lakott az egész életében. De arra nem emlékezett, hogy a fiú járt volna náluk.

– Sokszor elvitt az utam a házuk előtt – bólogatott a férfi. – Mindig az eszembe jutott. Emlékszik a vidámparkra?

– Persze – mondta ő, és nem emlékezett.

– Amikor eláztunk a Városligetben?

– Persze.

– A gesztenyesütőre?

– Igen, igen, hát hogyne, de… az hol is volt? – mert a gesztenyesütőre se emlékezett. Semmilyen gesztenyésre nem emlékezett, nem volt ilyen a környékükön. Lehetséges elfelejteni egy gesztenyesütőt? Hát nem. Boltot, kocsmát talán. Trafikot. Azokat se nagyon. De egy gesztenyesütőt semmiképpen.

– A sarkon – nevetett a férfi. Intett a pincérnek, kért még egy kört. Arra gondolt, meg fog szédülni. Nem baj. Szédüljön csak meg. A férfi elnézést kért, ki kell mennie, mondta, és fogta a botját. Azért egyenes derékkal ment. Fájtak a lábai nyilván, de nem tört meg. Sudár volt. Még mindig sudár volt. De jó, hogy nem mondta, a prosztatája miatt. Mert ilyenkor már úgy mondják, mintha egy jó kis pirítóst emlegetnének. A pincér hozta a két konyakot, kicsit közelebb hajolt, cinkos volt a tekintete. Ő meg ránevetett, még legyintett is, hogy ugyan, hagyja már. Nem kell rosszra gondolni. Amikor a férfi visszajött, kissé zavartnak látszott. Lett a slicce mellett egy nedves folt. Aztán széttartott ujjakkal fésülte hátra a haját többször is, mert alig kopaszodott, vagy talán egyáltalán nem hullt a haja. Fényes, fekete haja volt, mondjuk, biztosan festette. A férfiak is szokták festeni. Akkor a férfi beszélni kezdett azzal a mély baritonján.

– Szóval, Zsuzsa, ha már így egymásra találtunk, hogy így újra együtt lehetünk, ez fantasztikus. Hogy ez milyen szép. Gondolja meg, ilyen nincsen. Ennyi év után – a férfi kicsit elgondolkodott. – Ennyi év után ugyanott folytatni. Ennyi összevisszaság, ennyi bonyodalom, ennyi küszködés után! Zsuzsa, kedves, én szeretnék ajánlani magának valamit – a férfi úgy köhécselt, mint a telefonban. Mindjárt előveszi a zsebkendőjét, gondolta. És tessék, elővette, és pontosan úgy történt, ahogyan elképzelte, mert jókora kockás zsebkendőbe fújta azt szép, nagy, húsos orrát. Majd akkurátusan négybe hajtotta, és visszatette a zsebébe. Aztán lehajtotta a konyakját.

– Manapság már nem konyakoznak – mondta aztán.

– Én szoktam – csúszott ki a száján, és máris megbánta, még azt gondolja róla a férfi, hogy iszákos. – Persze, csak módjával. Milyen ajánlatra is gondol, Péter?

Hogy járt az agya. Hová akarja ez elhívni? Mert biztos utazni akar valahová, egyedül nem jó. Nem látott az ujján gyűrűt, illetve csak egy pecsétgyűrűt. Elhívja magához, mert a Balatonnál van egy kis háza, kihívja Bécsbe egy hétvégére, vagy Szentendre.

A férfi rakosgatta a poharakat az asztalon, hirtelen hátratolta maga alatt a széket, hajolt, és elővette a dobozt. Kitette az asztalra. Elég nagy doboz volt.

– Erre gondoltam, Zsuzsa.

– Erre – mondta ő, ennél többet nem tudott kinyögni. Barna papírdoboz volt, felirat, rajz, bármi jelzés nélkül.

– Porszívó – kopogatta meg a doboz falát a férfi. – Várjon, Zsuzsa. Ez olyan porszívó, a legújabb modell, még nincs is forgalomban. Úgy értem, nagykereskedelmiben. Én már árulhatom, persze, csak kivételezetteknek. Maga az elsők között jutott az eszembe, hát hogy ezt magának látnia kell. Nem. Rosszul mondom. Ez magát egyszerűen megilleti. Nézze, a mi korunkban – a férfi nagy levegőt vett. – A mi korunkban jönnek a bogarak. Jöhetnek hangyák. A csótány, nahát, az mindig jön. Vagy az átkozott moly. Az is mindig jön, a semmiből kerül elő, és máris tele van vele a lakás. Hajaj, a zsizsik. Hol ne lennének, kérem, pókok? Itt volt ez a meleg, aszályos a nyár, ugye, mennyi bajt okoztak a poloskák. Nem akarok panaszkodni, de én még mindig találok. Összegyűlnek az erkélyen.

S mert a férfi nagy levegőt vett, csakhogy máris folytassa, ő közbevágott. Akkor már remegett a keze, fehérek lettek a körmei, úgy kapaszkodott a kisasztal peremébe.

– De Péter, maga adni akar nekem egy porszívót?

A férfi fölállt, nyitotta a doboz tetejét. Óvatosan kiemelte a papírfalak közül a porszívót, a dobozt a földre helyezte. A férfi az ölében tartotta a szerkezetet, még mindig állt, megforgatta, megcsillant rajta a fény, a recés ormány lelógott a kockakőre.

– Gyönyörű darab. Ugye az?

– Az, gyönyörű – dadogta ő.

– Lehet csekken és készpénzben is fizetni. Sőt utalni is lehet. Utalás másnapján kiszállítás. És még délután. Készpénz esetén pedig viheti is a vevő. Bocsánat, a kiválasztott – nevetett föl a férfi, majd visszarakta a porszívót a dobozba. S ahogy hajlongott, még az eszébe jutott valami. Fölegyenesedett, kissé előrehajolt. A hangját lehalkította.

– Ez a drága kis gép még az atkák ellen is jó.

– Az atkák ellen, Zsuzsa – a férfi a mutatóujjával ütögette meg a dobozt. Lehunyta a szemét, egyszer egy gól után látta sírni a fiút. Ez jutott az eszébe. Lehet, hogy el fog ájulni? Nem, nem ájul el.

– Megveszem a porszívót, Péter – jelentette ki hirtelen. A férfi alig tudott megszólalni, legalábbis úgy tett. Eltátotta a száját, volt néhány aranytömése.

– Nahát, ez… ez igazán fantasztikus, Éva. Bocsánat, Zsuzsa. Teljesen megzavarodtam, nem is számítottam rá. Igen, igen, az életet nem szabad leírni, az élet olyan, mint egy varázsló, mint egy…

Közbevágott. Viszont úgy akasztotta meg a másikat, hogy nem szólt, csak megfogta a férfi kezét, tőle telhetően nagyot szorított rajta, aki erre elhallgatott. Fénylett az orra hegyén a takony. Aztán ő fölállt, lassan körbe nézett. Voltak néhányan a presszóban. Olyan harmadház lehetett.

– Tud még énekelni, Péter? – kérdezte, s mert a férfi tétován bólintott, ő fölemelte az asztalkájukon álló cukros üveget, kiszórta belőle a cukrot, le a kőre. Szétpergett, mint a dara, az a sok fehér. A másik asztal kávécukrával is ezt csinálta. A harmadikkal. A negyedik asztalon nem volt cukor. A pincérfiú a pultnak dőlve nézte érdeklődve, nem gondolta, hogy közbe kellene avatkoznia. Mások is figyelték őket. Igazán, mintha színpadon lettek volna.

– Ott a konnektor – mutatott aztán a fal tövébe, ahol tegnap a laptopos fiú ült. – Oda dugja be. Porszívózza föl ezt itt, Péter. – Recsegett a cipője talpa alatt a cukor. – Mutassa meg, milyen ügyes ez a gép. És még arra kérem, hogy amíg csinálja, énekeljen nekem valamit, énekeljen egy kis operát – a cipője orrával megbökte a dobozt –, hogy meg tudjam venni ezt itt. Legyen értelme annak, hogy megvehetem.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.

A szerző fotóját Rácz Katalin készítette.


Főoldal

2017. február 16.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA