Prózák

 

Csuszner_Ferenc_meret.jpg 

 

Csuszner Ferencz

 

Kis ház sziklával

 

Egyre aszó, üres gyomor az űr, évmilliónként ha még rándul egyet, aztán morog és korog hozzá, egészen úgy, mintha az ég dörögne, csak éppen hosszan, nagyon hosszan. Közben megszületik az ember, felnő, és már magától értetődő a dörgés – bizonyára nem is lehetett másként, talán nem is volt egyéb hang soha. A gyermekeit úgy tanítja, a világ rendje, ím, ez, az ükunokák pedig előbb egymást, később magukat lövik főbe, mert az idővel mégis elhaló zajt a világvége jóslatának vélik, ahogy a születések elmaradását is, vagy azt, hogy talpuk alól lassanként szétfoszlik a szilárd talaj.

Szikladarabok úsznak át kusza összevisszaságban ott, ahol korábban bolygók billegték idétlen táncuk. Összeütköznek, darabokra hullanak, aztán más alakban állnak össze, vagy nem állnak össze soha, morzsolódnak egyre, de el nem fogynak.

Kis ház sziklával: akár ez is lehetne a címe a színen átúszó kompozíciónak, ha törődne a címekkel még bárki, mert a színen valóban egy szikla úszik át, rajta apró, fából tákolt ház. Bentről fény szűrődik ki – gyertya lobog egy asztalon –, az ablakból pedig két arc bámul az egyre szűkülő, sötét végtelenbe, amit valaki pontosan úgy aggatott tele fénylő sztaniolgalacsinokkal, ahogy egykor a tövisszúró gébics tűzdelte kökénybokrok tüskéire a szúnyogokat. Hogy ez az egykor elmúlt már, vagy el sem érkezett, bizonytalan. Megerősítésért hiába fordulna bárki is a házban élőkhöz. Az ablakon túli, tompa tekintetük alapján akár vaknak is gondolhatnánk őket. A vakoknak pedig – legalábbis valaha úgy tartották – nincs időérzékük, így az idő mesterkedései rejtve maradnak előlük.

A ház lakói nem vakok. Az idővel mégsem törődnek. A nappalok és éjszakák az űr kénye-kedve szerint változnak. Nem maradt már pálya, nem maradt forma sem, bolygók sem, hogy az előbbieknek értelme legyen. Apa és fia, ketten, nagy elveszettségükben leginkább úgy állnak az őket körülvevő világhoz, mint gyűjtögető állatok, vagy éppen, mint a gébics. Tartalékolnak, mert enni kell. A gyomor, ha kordul, nincs tekintettel emberre, állatra, időre, űrre, térre… Az űrre talán mégis. Az űr éhség.

 

 – Szeretnéd, ha elmesélnék neked egy történetet? – kérdi az apa, és otthagyja az ablakot.

– Nem.

– Miért nem?

A fiú az apjára néz, aztán újra kibámul.

– Miért nem? – ismétli meg az apja.

– Mert ezek a történetek nem igazak.

– Nem kell igaznak lenniük, hiszen történetek.

– Igen. De te mindig olyan történeteket mesélsz, amelyekben emberek vannak, és megváltó, és világ, és özönvíz, és állatok. Valójában semmi sincs! – még mélyebbre próbálja fúrni tekintetét a sötétségbe. A kis, fénylő galacsinokon túlra néz, bámul, amíg bele nem sajdul a feje.

– Miért nem mesélsz inkább te nekem egy történetet?

– Nincs kedvem.

– Jó.

– Egyetlen történetem sincs, amit elmesélhetnék.

Ismét bámulnak, ismét a gyerek bírja tovább.

– Mit szeretnél vacsorázni?

– Körtét – vágja rá megszokásból a fiú.

– Jó választás.

– Mindig ezt mondod.

Mielőtt a sötét raktárban rátalál az utolsó körtésdobozra, az apa egyesével vizsgálja végig a maradék gyümölcskonzerveket, a kezébe fogja, és úgy nyomkodja őket, mint aki a legérettebb darabokat akarja kiválogatni a gyümölcsöskosárból. Pontosan emlékszik még, miként nézett ki a helyiség kezdetekben: konzervek ládaszám egymásra pakolva. Paradicsom, őszibarack, bab, kajszi. Sonkakonzerv. Sózott marhahús. Több száz liter víz ötvenliteres műanyag kannákban. Gyümölcskoncentrátum, UHT tej, paradicsomlé, fűszerek, teák, kávék az egykori világ minden tájáról.

– Az utolsó – teszi az asztalra a dobozt, de a fiú nem mozdul. – A legutolsó.

A fiú az asztalhoz ül, kibontja a konzervet.

– Te nem eszel?

– Eszem – mondja az apja.

Visszamegy a raktárba. Találomra nyúl a dobozok közé, megragad egyet, de visszateszi. A konyhába megy, gyertyát hoz. Megvilágítja a polcot. Csili, kukorica, sózott marhahús, raguk, levesek, spagettiszósz. Az összes dobozt ellenőrzi, de egyiket sem találja gyanúsnak. Néhány rozsdásabb darabot végül mégis kidob. Miközben esznek, a rozsdás dobozok tovasodródnak az űrben.

– Szerintem pedig akkor is jó. Szerintem ez akkor is egy egész jó történet. A semminél azért egy megváltó is jobb – mondja a férfi. A vacsora még tart, a fiú előtt álló, kifakult címkéjű doboz alján úszkál még néhány gyümölcsdarab.

– Jól van, apa. De most szeretnék egy kis nyugalmat.

– Mi a helyzet az álmokkal? Régebben el szoktad mesélni az álmaidat.

– Semmiről sincs kedvem beszélni.

– Jól van.

– Amúgy is mindig rosszat álmodom.

A fiú még befal néhány körtedarabot, aztán megszólal az ajtó fölé szerelt sárgaréz csengő.

– Kapás van – mondja az apa.

– Szerintem csak a konzervek, amiket kidobtál. Sosem akad fenn egyéb.

Biztonságból megnézik.

Az ablakból két arc leskelődik kifele. A szikladarab, rajta a kis házzal, hálót húz maga után. Egyik végét a sziklához rögzítették, a másik, akár az idő, szabadon nyúlik a végtelenbe. Szűk végtelen ez, legalábbis a hálóhoz viszonyítva mindenképp az. A félelmekből szőtt alkalmatosság minden egyes rezdülésekor súrolja a világ szegélyét. Igaz, most éppen nem is rezdül. Áldozata köré tekeredik, fogva tartja, amíg apa és fia a zsákmány sorsáról tanácskoznak.

– Mi az? – kérdi a gyermek, és izgatottan kapaszkodik az ablakkeretbe.

Apja gondterhelt. Sosem látott még ilyet, de tudja, mi akadt fenn a hálón. Homlokát, orrát ráncolja. Talán morog is egy kicsit.

– Apa, mi az? – türelmetlenkedik a fiú.

– Mentőcsónak.

És valóban, mintha a fémből és áttetsző reményből kovácsolt gubóban mozdulna valami.

– Mentőcsónak?

És a végtelen tovább zsugorodik.

– Az.

A gubóban ismét mozdul valami, ezúttal a háló is beleremeg. Végei túllógnak már a világmindenségen.

– Megmozdult! – sikít fel a gyerek, és maga sem tudja, hogy hangja a rémülettől vagy a kíváncsiság izgalmától vékonyodott el.

– Igen. Ember van benne.

– Ember?

Hallgatnak.

– Mint te meg én?

Hallgatnak. A végtelen elbizonytalanodik. Az apa fejben a konzerveket számolja.

– Mint...

Az utolsó darab körte az asztalon álló dobozban lassanként bomlásnak indul.

– Mint anya?

A por megtelepszik a raktárban felhalmozott konzervdobozok maradékán.

– Mint a megváltó?

A végtelen határa ismét szűkül. Közel van már a fennakadt mentőcsónakhoz. A hálóból újabb méterek kerülnek sercegve a világ határain túlra.

– Apa?

Az apa még mindig számol. Újra- és újrakezdi. Valahol mindig sántít a számítás. Hol továbbvinni felejt el egy tízest, hol a maradékot nem kezeli jól egy osztás végén.

– Behúzzuk?

Az apa az asztalra bámul, az asztalon már csak a körtekonzerv maradéka. A dobozból áradó illat betölti a viskót. A fiú követi apja tekintetét.

– Behúzzuk? – kérdi ismét, ezúttal már sokkal bizonytalanabbul.

Bámulja a körtét, bámulja a csónakot, aminek a mélyén újra és újra mozdulni látszik az érkező. Az ajtó fölé szerelt sárgaréz csengő a háló minden rezdülésénél megcsendül. A végtelen lassan araszol egyre közelebb.

– Nem jön fel a cipőm – mondja az apa.

Hallgatnak.

– Bedagadt a lábam, nem jön fel rá.

Hallgatnak.

– Úgy kellene majd lehámozni a lábamról.

A fiú tekintete a konzerv és a csónak között ingázik. Hallgatnak. Aztán visszaül az asztal mellé. Befalja az utolsó gyümölcsdarabot. Hosszan rágja, nyelvével többször körbetaszigálja a szájában. Jobb volt az illata, mint az íze. Az apja is mellé ül. Nézi. A csengő nem csilingel tovább.

– Ne bámulj már, apa.

– Jó – mondja az apa, aztán tovább bámulja.

 

Epilógus


Egyre aszó, üres gyomor az űr, elképzelni sem szabad, miféle lényé lehetett.


Megjelent a Bárka 2015/4-es számában.


Főoldal

2015. szeptember 22.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA