Egressy Zoltán
Lila csík, fehér csík
(részlet)
Nem tudom, hanyadszor nézem újra, századszor, vonul le, sebzett bika, nagyon fáj, de nem akarja, hogy látsszon, büszke, mindemellett hanyag, mintha csak rossz kedve lenne és unná a dél-amerikai hosszú estét, másról van szó persze, az első igazi nagy törés borzalmas pillanatai ezek.
Nem először állították ki pályafutása során, nem is utoljára, de ez teljesen más, mint a többi, ebben a levonulásban gyakorlatilag minden benne van, a személyisége, sorsa, a szeretnivalósága és a keserű ízű csalódottság is, amit rendszeresen okozott; tizenegy évesen, egyenes adásban láttam először a képsorokat, már-már halálközeli élményt jelentettek, késő este volt, kora éjszaka, 1978 júniusa, a nagy magyar remények világbajnokságának első meccse, argentin-magyar Buenos Aires-ben, ez itt a 87. perc.
Pár másodpercnyi a felvétel, a youtube-on elég komoly a nézettsége, ezek szerint jónéhány rákereső fájtatja a szívét időnként a hatalmas, melankolikus nemsikerülés mementójával. Meglepően hosszan mutatja a kamera a sértetten, makacsul vonuló kilences hátát, meggypiros mez, rajta nagy 9-es, a riporter eközben a teljesítményét értékeli, mérges rá, haragszik, fel van háborodva, ettől már akkor ideges voltam, nem értettem, miért nem érti, mi történt, hogyhogy nem látja, nem érzékeli, ezek szerint biztos más se fogja, csak én.
Azt mondja egy lány – nem az utánafutós, nem is a kis-balatoni –, miután megmutatom neki a felvételt: a hátát írjam meg. Ahogy a hátban benne van az ember. Abban benne lesz minden. Bár a levonulásban nincs szabadság, csak rettegés. A szabadság elvesztésétől való félelem. Azt meg én ismerem a legjobban szerinte. Elég egyetlen éjszakára gondolnom. Bármelyikre.
Ennyi idő távlatából, a meccset újranézve ma már azt mondom, talán mégsem a világ igazságtalansága manifesztálódott akkor és ott, de valamelyest azért mégis; nem egyszerű fájdalom volt, egy azóta szokásossá vált magyar vereség, sokkal több annál, és nemcsak a tét miatt, vagy mert világbajnokságon történt, nyitómeccsen ráadásul, ezügyben nincs dilemmám magammal, ami pedig ritkaság, ezt nem tudom relativizálni, nem bírálom felül tizenegy éves önmagamat.
Az érzés nagyjából ugyanaz, miközben az első sokk persze nem élhető át újra, az egyszeri és megismételhetetlen, másfelől azonban mi ez, csak egy meccs a sok közül, szenvedély, de játék, ne vicceljünk, a Föld forgott tovább, vesztettünk, na és, más haldoklott akkor, vagy épp a keze szakadt le, ráadásul ki se estünk ezzel a vereséggel, javíthattunk volna, adódott két további lehetőség, két másik meccs, még ő is talpra állhatott volna, egy hónappal múlt huszonhárom éves, mi az, semmi, a világ ismerte a nevét, ha valaminek, ennek erőt kellett volna adnia, menni kellett volna tovább, ez az este nem sikerült, legközelebb majd nagyobb szerencséje lesz.
Nézem újra és újra, figyelmesen, szigorúan, mintha nem tudnék az előzményekről és a következményekről, ezt a pár pillanatot kellene megfejteni, mitől nyilvánvaló, hogy nagyobb a baj, mint amekkorát a képek sugallnak, miért estünk ki mégis ebben a pillanatban, nem matematikailag, hanem lélekben, hogy képes még mindig ennyi érzelmet kavarni a villanó piroslap, szinte diadalmasan mutatja fel Garrido, a portugál bíró. Az ekkorra már világos volt, hogy kikapunk a későbbi világbajnoktól, a második argentin gól eldöntött mindent, idő ugyan lett volna még, de a hősies helytállás megtört, a bekapott gól letaglózott mindenkit, fel sem merült az egyenlítés lehetősége, se szurkolóban, se játékosban, az akkori érzés itt van bennem tisztán, tart még a meccs, de tudom, hogy már kikaptunk, objektíven nézve talán nem érdemtelen a vereség, de objektíven ezt a meccset lehetetlen értékelni.
A legkisebb királyfi, a kedves kis szőke srác, kilencessel a hátán mégiscsak elbukik, lesöpri őt az agresszivitás, a nagy hajú, vad, erős izmú kék-fehér csíkosok és a gyáva portugál elveszejtik őt, nézem megint, hogy történt, nálunk a labda, jön felé, megjátszhatná, de most kivételesen nem azt figyeli, hanem a védőt maga mögött, nem látni jól, mi történik, csak sokadik újranézésre, akkor se tisztán, mintha hátrarúgna, pillanatnyi rossz ötlet lehet, benne az előző nyolcvanhét perc és az imént bekapott gól miatti düh, normál esetben a labda felé mozdul ilyenkor, bármilyenkor, a labdát figyeli kétéves kora óta, most nem, az se biztos, hogy eltalálja az argentint, a mozdulat azonban kétségtelenül sportszerűtlen, és szándékot is lehet büntetni, ráadásul a védő, biztos, ami biztos, elterül, Törőcsik a lendülettől hátrál pár lépést, megáll, síp harsan, kétszer is, tudja már, hogy baj van, indulatosan előrelép, aztán megtorpan, a bíróra néz, az argentin látványosan fetreng, a lap még nem villan, de Vitray Tamás már közli a nézőkkel, mi következik, jelen időben mondja, ami még csak jövő, pár tizedmásodperccel megelőzi a bírót, korábban állítja ki Törőcsiket, mint Garrido, büszke rá, milyen nagyszerű jósnak bizonyult, elégedett a bíró is, megoldotta a feladatát, a szőke srác csípőre tett kézzel álldogál, látszólag nyugodt, de érzem, ahogy megy ki a vér belőle, együtt megy ki belőlünk, tehetetlen, mint egy rossz gyerek, aki bajt csinált, bűnöző, pilinszkys pillanat, üveges lehet a tekintete, fegyences, bár nem mutatják közelről, vége, tudja jól, Kempes lép oda hozzá és két másik argentin, tolják, lökdösnék a partvonal felé, ő elrántja a kezét, amikor hozzáérnek, ez tetszik, mit képzelnek ezek, hogy mernek hozzáérni, nem engedi, indul le, Ardiles már nem vele foglalkozik, Kempest húzza vissza, nyugi, megvan, amit akartunk, addig hergeltük, míg elvesztette a fejét, sikerült, hadd menjen, megy, szembejön Nagy Laci, megpaskolja a jobb vállát, a kamera követi, jelentéktelen játékost nem mutatna ennyi ideig, halad komótosan, lehajtott fejjel, elfáradva a harcban, megy kényelmes tempóban, aztán megáll, a bíróra néz, az áldozat még mindig a földön fekszik, mindjárt szólnak neki a társai, hogy meggyógyulhat, kiállították a kis magyart, minden rendben, Törőcsik még mindig Garridót nézi, van egy pillanat, amikor úgy tűnik, azon rágódik, nekimenjen-e, a portugál most határozottan felé lép, mutatja, hogy húzzon le, megint elindul, de visszafordul, magyaráz Garridónak, nem tudom leolvasni a szájáról, mit mond, csak remélem, hogy nagyon csúnyákat, remélem, megkönnyebbül kicsit tőle, mert ezer tonnát cipel, tudja, hogy az egész világ őt nézi, nem vesztes, nem hajlandó szégyellni magát, mert igaza van, akkor is, ha nincs, Vitray sóhajtva mondja ki a nevét, Törőcsik Andris..., a nagy, fehér, csíkos 9-es virít a meggypiros háton, bal karján gyászszalag, ahogy a többi magyar játékosén – pár napja halt meg Bozsik, miatta –, hetvenhétezren fütyülnek fülsüketítően, flegmán lépked, pont ahogy az Eötvös Loránd utcában szokott a Liesinger felé, kiírják a nevét a képernyőre, Torocsik, így, ékezetek nélkül, hirtelen kocogni kezd, mintha eszébe jutna, hogy hátravan még két perc, egyenlíthetünk, ne rajta múljon, de hét lépés után már újra sétál, átgondolta, dehogy egyenlítünk, ebben is igaza van.
Úgy is értelmezhető, hogy azt sugallja a testbeszéddel, mintha semmi különös nem történt volna, ezért is lehet majd szidni, gyűlölni, meg a „méltatlan” viselkedéséért persze, de nem, ő ilyen, nem játssza meg magát, ezért meg szeretni lehet, ki-ki eldönti, nagyjából mindegy neki szerintem, viszont engem nem ver át, hiába vagyok kicsi, hiába látom, mennyire laza, tudom, hogy most dőlt össze benne a világ, beszélhet később akármit, elkönnyítheti az egészet a nyilatkozataiban, ott egy vagyok vele, tudom, mi történik belül, most bizonyosodik be, hogy a világ nem igazságos, egyszerre növünk fel, ő a saját bőrén tapasztalja, én az ő példáján.
Később majd megtudom, hogy ekkor még bőven otthon lakik Zuglóban, a szüleivel, pedig világsztár, vagyis hát most válhatott volna igazán azzá, ezen a világbajnokságon ez már nem jön össze, négy év múlva meg késő lesz, a viselkedése ettől felemelő, hogy ezt elviseli, a magatartás ugyanis soha nem a helyzetet minősíti, hanem azt, hogy az ember milyen módon vél megoldani egy problémát, így, jól, helyesen, később nem haragszik az argentinokra, csak a bíróra, amiért engedte, hogy gyilkolják őt egész meccsen, róla részemről csak annyit, hogy nincs az emberi érzékelésnek olyan szegmense, amelyet ne kéne átbasznom ahhoz magamban, hogy jót feltételezzek róla, hiába portugál, hiába beszél a virágok nyelvén.
Mindazonáltal valamivel óvatosabban gyaláznám mostanság már, mint akkoriban, megnéztem nemrégiben a teljes meccset, eredeti közvetítésben, spanyol kommentátorral, ebben a verzióban egy bizonyos Toroszics játszott nálunk kilencessel, és pályára lépett többek között Nagi is, összességében azt mondhatom, hogy reálisan nézve balszerencsés vereséget szenvedtünk, de kicsit tényleg jobb volt az ellenfél, lehetett volna bármi, ez igaz, azt azonban érdemes leszögezni, hogy Pintért simán ki lehetett volna állítani, Nyilasit többször is, a végén nem játszottunk szimpatikusan, semmit nem értékelnék át, de ezek tények, “Toroszics”-ot nem rúgták fel annyiszor, ahogy emlékszünk, nem egészen úgy volt, ahogy él bennünk, odáig merészkednék, hogy Garrido talán nem is csalt, egyszerűen csak félt, semmi jelentősége nincs, nem fog kiderülni soha.
Van, amiről nem lehet beszélni, van amiről, igen, csak majdnem lehetetlen, nagyon nehéz, Fitzgerald azt írja, nemcsak szavakat kéne kitalálni, amelyekbe a gondolatokat bele kell öltöztetni, hanem öltöztetésre váró gondolatokat is, a világ igazságtalanságáról gondolkodom, miközben a rendjéről kellene, Törőcsik egész pályafutása során, az összes meccsén épített, a vele szemben állók, a mindenkori ellenfelek pedig rombolták őt meg az építményét, ez volt a játék, amelynek mindenki ismerte a szabályait, így, együtt van a kettő, az igazságtalanság maga a rend, ez a szomorú végkövetkeztetés, ugyanakkor nem lenne ekkora élmény ez a kudarc, ha nem lenne ennyire traumatikus, ha simán kikapunk 3-0-ra, ha nem állítják ki a két magyart, be kell vallanom, valahol nagyon mélyen tetszik nekem ez a fájdalom, a szomorúság, az elveszettség, a saudade, tetszik, hogy nem sikerült, mert van szívdobbantó ereje a bánatnak is.
A teljességhez, a katarzishoz kell a sértett flegmasága is, amely persze rettenetes csapást leplez, kell, hogy épp vele történjen, ami történik, tanulságképpen, vagy csak precizitásból idemásolom Vitray riporter monológját, ott kapcsolódunk be, hogy a csatár hátrarúg, és megszólal a portugál síp, Törőcsik megkapta azt, amit mondtam, a pirosat. Mondtam, hogy ez lesz a vége. Bár, bár ne lennék ilyen jó jós, és Törőcsik lenne fegyelmezettebb. Láthatóan szándékosan belesarkalt az ellenfélbe. Minek kell? Törőcsik Andris... Hát nem volt valami szerencsés világbajnoki bemutatkozás. És ezzel az eredményen változtatni, fordítani nem lehet. Végig rettenetesen ingerlékenyen, ingerülten játszott, igaz, magára hagyatva, egyedül, de erről a játékvezető, az ellenfél nem tehet. Hiszen ez volt a dolga, hogy próbálja, ha amennyire tudja, tartani a labdát és zavart kelteni, így hangzik a tiráda vége, hogy „ha amennyire”, játsszunk el a gondolattal, még egy játékost ki kellene választanom a csapatból a tragikus hős szerepére, ha így volna, mindenképpen Nyilasi lenne az, a másik sztárjelölt, és mit ad Isten, ő a következő kiállított, dramaturgiailag tökéletes a képlet, a nagy fájdalomból így lesz még nagyobb, pillanatokon belül, Törőcsik feltehetően szándékosan teszi, amit tesz, Nyilasi viszont egészen biztosan, nem mérlegel, vagy igen, és botrányt akar, lila köd lebeg előtte egy ideje, nem, inkább zöld, az mérgesebb szín, egyébként is fradista, kiállították a barátját, menne utána, mintha percek óta erre játszana, réges-rég le kellett volna cserélni, igaz, Törőcsiket is, de akkor nem tudna megtörténni, aminek meg kell, szegény Baróti Lajos, miért nem küldött be két játékost helyettük, lefagyva ül a kispadon, utólag könnyű okosnak lenni, pár másodperc lehet hátra, jó lenne túl lenni három, nekünk bánatos sípszón, nem hozzuk le elegánsan a meccs végét, elkezdünk ámokfutni, az argentinok ügyesen húzzák az időt, csetepatékba nem mennek bele, adogatják a labdát, Tarantini kapja meg az oldalvonal mellett, Nyilasi szemből fut felé, így nem szokás, baj lesz, amikor odaér, ismét átadom a szót Vitray Tamásnak, még egy cédula. Piros! Jól megy ma nekünk. Jól megy ma nekünk. Nyilasit is kiszórta!
Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.
