Karafiáth Orsolya
Gyuri
Imádom a depressziósokat - mondta Minnie. - Olyan könnyű velük.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem elhaló hangon.
- Hát... nem kell sokat egyeztetni, mindig otthon vannak, bármikor fel lehet hozzájuk ugrani...
Végül is igaza volt. Másfél hete nem mozdultam a lakásból. Bár éppenséggel most Minnie-re sem vágytam.
- Fel is ugrok hozzád, egy óra múlva, jó? - folytatta -, csak még a fejemen van ez a pakolás, az húsz perc, lemosom, megszárítom a hajam, egy kis sminkecske, és startolok.
Nem válaszoltam. Ezt biztatásnak vette.
- Viszem az új szövegem is - tette hozzá lelkesen. - Szerintem jobb, mint a múltkori. Nagyon izgalmas. Úgy érzem, ezzel belépek a híres krimiszerzők arcképcsarnokába. Vagy ez képzavar? Szóval nem azt akarom mondani, hogy bemegyek egy helyre, ahol ki vannak állítva a legnagyobb detektívregény írók, hanem azt, hogy én magam is ott leszek! Úgy értem, az arcképem, a csarnokban. Érted?
- Persze, értem. Azt akarod mondani, hogy olyan szintre emelkedtél, mint ők.
- Ez az - kiáltotta -, miért nem te írsz könyvet? Sokkal jobban fogalmazol, mint én. Néha egyszerűen nem tudom úgy megoldani, hogy értelme legyen annak, amit írok. Persze azért van értelme, nem vagyok hülye, de gyakran beleveszek a saját mondataimba. Nem arról beszélek például, amiről akarok. Úgy általában is igaz, hogy én nem azt mondom, amit gondolok.
- Tessék? - próbáltam megakasztani.
- Ugyan, Juli, semmi bajom, még csak skizofrén sem vagyok. Éppen ezt mondom. Illetve nem tudom, mit mondok. Lényegtelen. A lényeg, hogy nagyon jó az új sztori. Iszonyú vámpírok vannak benne. Nagy, ordas vámpírok. Új példaképem Stoker. A fenébe a többiekkel. Elolvastam a Drakulát, és megvolt a sztori! Kitaláltam a saját vámpíromat. Úgy hívják, Gyuri. Jó mi?
- A Gyuri papagájnév - vetettem közbe.
Minnie nem zavartatta magát: - Eddig lehet hogy az volt. De ha majd megjelenik a zseniális regényem...
- Figyelj Minnie, arról volt szó, hogy átjössz. Tudod, mennyire utálom a telefont. És tudod, mennyire szarul vagyok.
- Majd én feldoblak. Viszek neked két új harisnyát. Nagyon szépek, csak nekem olyan bután állnak. Lehet, hogy nem elég csinos a lábam?
- Tök jó lábaid vannak. Remélem, el is hoznak idáig. Szia - letettem a telefont. Azt éreztem, szétrobban a fejem. Minnie jelenléte kétesélyes. Vagy megőrülök tőle, vagy valóban kibillent ebből a szörnyű állapotból. Sokáig nem merenghettem ezen, mert Minnie-ke hamarosan be is táncolt. Pár papírlap kornyadozott a kezében. Lehuppant a fotelba. - Kicsit átírtam útközben, de szerintem ez a javára vált. Gyuri. A címe ennyi, jó, ugye? Stoker-nél is csak annyi, hogy Drakula. Az én Gyurim persze nem gróf, csak egy helyes pesti DJ, de attól még lehet vérfagyasztó, rettenetes vámpír, gondolom. Tudod kiről mintáztam?
- Na kiről - kérdeztem csak úgy udvariasságból.
- Nem mondom meg. Sajnos nem a pasimról! De neki azt mondom, hogy róla, érted? Ő persze nem Gyuri, nyilván nem, de hát én sem vagyok Amanda.
- Miért is lennél, ugye.
- Hát mert a hősnőm Amanda, és őt természetesen magamról mintáztam.
- Értem - mondtam fáradtan -, az viszont nem egészen világos, hogy miért éppen Amanda. Nem nagyon illik a Gyurihoz.
- Nem? - kerekedett el Minnie szeme -, lehet, hogy nem. De az életben sem passzolnak mindig ezek a dolgok, nem igaz? Hozzád sem illik a férjed neve.
- A férjem sem - helyeseltem -, igazad van. Akkor olvasd.
- Szerencsére nem hosszú. Ráálltam ezekre a rövid történetekre. Mini-regényeknek nevezem őket. Éppen olyanok, mint egy nagyregény, csak éppen nagyon rövidek.
- Úgy érted, novellákat írsz?
- Nem - Minnie halálosan komolyan beszélt -, tudod Juli, a novellának és a regénynek más-más sajátosságai vannak. Én regényeket írok, csak éppen kihagyom belőlük a jellemzéseket, a sok unalmas blablát...
- Szóval te a szinopszisokat, vázlatokat hívod kész regénynek?
- Te nem értesz hozzá. Ezek regények és kész - Minnie a sértődés határán imbolygott -, meg aztán hívd őket, ahogy akarod, a lényeg, hogy fantasztikusak. Emlékszel a múltkorira, nem?
Emlékeztem.
- Na, igazad volt, azzal a gengszteressel kicsit befürödtem a múltkor, át is írtam kicsit a leszámolást. Az lett a vége, hogy az utolsó bekezdésben, tudod, a baljós léptek után lelövik a csajt, és a maffiózó elgondolkodik az életéről, hogy hát ez nem volt valami szép, és elmegy Balira, hogy egy hippi kolóniában éljen élete végéig. Szóval valahogy azért befejeztem, de azóta jobbakat írok, nem?
- Persze - nyugtattam meg, mire Minnie olvasni kezdett.
A Vérszem-ben közeledett a záróra. A világítást már a felére vették. A disco-gömb sápadtan dobálta a fényeket. Amanda még táncolt. Karcsú, párductestén - Ez jó mi? Ez a párductest - nézett fel Minnie a lapokból -, persze nekem nincsen párductestem, de hát én nem is vagyok Amanda. Vagyis ő vagyok, de nem egészen. Ez olyan irodalmi izé, tudod. Hogy én, de mégsem én.
- Értem, hogyne érteném. Olvasd csak tovább - biztattam.
- De azért én sem vagyok kövér, ugye? - nézett rám aggodalmasan. - Hogy valaki nem párduc, attól még nem tehén.
- Nem, dehogy vagy kövér, Minnie - szóltam. - Folytasd nyugodtan.
- Figyu, inkább áthúzom ezt. Beírom, hogy azért volt rajta egy kis súlyfelesleg, de megfogadta, hogy másnaptól szobabiciklizni fog, hiszen talált leértékelve egy klassz szobabiciklit, még tavaly, de azon csak a blézereit teregeti...
- Szerintem maradjon csak párductestű. Ne variáld bele a fogyókúrát.
- Pedig az sok oldalt kitöltene. Elkezdtem egy új szalonba járni, erre a gépi fogyasztásra, mi lenne, ha Amanda is járna oda? - Minnie teljesen belelkesedett.
- És az kapcsolódna a vámpír-sztoridhoz?
- Mihez?
- A Gyurihoz. Amit írtál.
- Ja, tényleg. Sajnos nem. - Minnie tanácstalanul nézett rám.
- Tudod mit? Olvasd így végig, ahogy van, aztán meglátjuk, mit kellene javítani.
- Rendben - sóhajtott egy nagyot. - Szóval: Karcsú párductestén csak új szikrázott a vadiúj mini-ruhája. Dekoltázsában árnyékok játszadoztak, és a rúzs, amit elindulás előtt kent a szájára, tökéletesen tartotta magát. Olyan színe volt, akár az alvadt vérnek. Táncpartnere, Öcsike már fáradni látszott. - Amanda, menjünk haza - könyörgött két lendületes tánclépés között. - Ma nem megyek haza! Ma mulatok! Táncolok - kiáltotta az isteni Amanda. - Menj haza egyedül, ha akarsz. Én még itt maradok!
Öcsikének nem kellett kétszer mondani, elköszönt és lelépett. A tökéletes testű Amanda teste kígyózott tovább. Ekkor lépett oda hozzá Gyuri, a DJ. - Alig vártam, hogy eltűnjön az a kis pöcs - mondta csábítóan. - A barátod?
- Csak haverok vagyunk - mondta Amanda. - A nevem Amanda.
- Tudom -felelte Gyuri -, nem először vagy itt, és kiderítettem.
Szikrázott közöttük a levegő. - Én Gyuri vagyok. Vagyis DJ Blood - folytatta.
- Ezt meg én tudom - kacarászott kacéran Amanda -, mivel én sem először vagyok itt.
- Lépjünk le innen - súgta Gyuri -, úgyis zárnak, én is betettem az utolsó mixet.
- Rendben - egyezett bele Amanda -, csak elbúcsúzom a barátnőimtől.
El is búcsúzott Rékától és Babitól, bár az nem ment olyan egyszerűen.
- Tudod ki az a csávó, akivel elmész? - suttogta rémülten Babi -, egy vámpír. Az egyetlen Pesten. Senki nem tudja rábizonyítani, hogy valóban az, de kiszívott nyakak, vérvörös pontok jelzik útját. És Réka látta tegnap a Vöröskeresztnél sündörögni. Ugye Réka, láttad?
Réka vészjóslóan rábólintott: - Láttam.
- Hülyeség, Gyuri nem vámpír, vele megyek - dobbantott akaratosan Amanda, de azért a gyanú a lelkébe fészkelődött. Gyuri már várta. Nekivágtak az éjszakának. Rémisztő volt a pesti hajnal. Az utcák ködben úsztak, a hold ijesztő sarlója sárgán jelezte: Amanda, vigyázz! Közben Gyuri megfogta a kezét. Teljesen emberi keze volt, de Amanda már tudta, bizony vámpírral van dolga, egy feltámadt halottal, aki csak látszatra él.
- Te, Minnie - vetettem közbe -, most csak látszatra, vagy tapintásra is?
- Mindkettőre, ne zavarj meg, egy vámpír teljesen olyan, mint az ember, ebben van a csapda.
- De akkor honnan tudja Amanda, hogy tényleg az?
- Tudja és kész. Meg hát Babi is megmondta - nézett rám értetlenül Minnie -, az előbb olvastam neked.
Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, Minnie olvasott tovább: Hiába tudta Amanda, hogy kivel vagy mivel van dolga, úgy érezte, eljött az első csók ideje. Magához húzta Gyurit. A fiú letette a DJ szettet a földre, és eltolta magától a lányt: - Ne ilyen gyorsan. Előbb még érezni szeretnélek.
Simogatni kezdte Amanda selymes, szőke, derékig érő göndör haját. Végighúzta ujjait a száján. Amanda felsóhajtott: - Csak bátran. Tartós. Iszonyú sokáig kerestem, és tudod hol találtam rá? A DM-ben. Hihetetlen. Se a Cliniq-nek se az Estee Laudernek, se az Art Deco-nak...
- Figyu, Minnie - vágtam közbe megint -, engem személy szerint érdekel, hol vetted a rúzsod, de kissé bután hat itt, a hajnali, pesti utcán, az első csók előtt.
- Gondolod? - nézett rám Minnie -, de hátha Gyurit is érdekli...
- Nem, a férfiakat ez a lehető legkevésbé hozza lázba. - Térj rá a lényegre. A csókra.
- Oké - Minnie rátért a lényegre -, és szájuk mohón egymásra tapadt, nem bírtak feltörő szenvedélyükkel. Gyuri megfogta Amanda fejét, és egy kissé távolabb helyezte.
- Ezt hogy érted - kérdeztem megint. - Levette a törzséről?
- Nem. Eltolta magától az egész Amandát, hogy jól megnézhesse, ne akadékoskodj már. Apró csókokat lehelt a lány homlokára aztán, a szemhéjára, orrára, állára. A szája a lány nyaka felé tartott. Amandában meghűlt a vér. Igaza volt hát Babinak. VÁMPÍR. Jeges sikoly tört elő Amanda torkából, eltaszította magától álnok szerelmét, és rohanni kezdett. Gyuri utána. De Amandának mázlija volt, villámgyorsan le tudott inteni egy taxit. A csalódott, vérszomjas Gyuri ott maradt a járdán. Amanda még másnap is tébolyult volt a félelemtől és a csalódottságtól. Hiszen szerelmes lett egy vérszopóba, és ez rosszul érintette. Egész nap töprengett, mit tegyen. Baljós egy nap volt. Egész délelőtt csak feküdt otthon, és az ő Vámpír-szerelmére gondolt. Végül elhatározta, lesz ami lesz, beugrik a Vérszembe, a tulajtól kicsikarja Gyuri telefonszámát, és felajánlja életét és legfőképpen vérét ennek a sármos vérszipolynak. Gyuri nélkül már úgysem érdemes tovább élnie. Felöltözött hát, sokáig töprengett, mit vegyen fel. Vajon azt az átkötős sárga selyemruhát, amit húszezerről leértékeltek háromezerre a Marks and Spencernél? Vagy azt a helyes kis overállt, amit Babitól kapott? Vagy a Promod szoknyát, és az arany vagabond cipőcskét? Nagyon szerette a ruháit, főképp a blézereket. Nagyon édes blézerei voltak: szőrmés, lila fodros, egyszerű fekete, aminek a bélése volt csupán egy kicsit rafinált...
- Ne haragudj, hogy megint közbevágok - próbálkoztam halványan, ám Minnie most értett belőle -, sajnos, itt most egy teljes oldal a ruhatár, annyira jó cuccokat vettem a leértékeléseken, de jó, kihagyom. Azt hiszem, akkor a zara nadrágkosztüm és egy mango ingblúz mellett dönt, magára kapja, és elindul a Vérszembe. Hiába volt jó idő, Amanda szívét borzongás járta át. Mint a holdkórosok, úgy tartott a szórakozóhely felé. A Vöröskereszt mellett kellett befordulni. És akkor meglátta Őt. Ott állt a kapu előtt. „Szóval ilyen vérszomjas tényleg. Tegnap nem jutott a napi betevőhöz, hát itt téblábol, hátha csurran-cseppen valami neki. Oh, te megátalkodott Gyuri. Vessünk véget ennek a színjátéknak!" A gondolatot tett követte, odapenderült a fiú elé, és rákiáltott: - Ne ácsingózz ártatlanok vérére. Itt az enyém, ha kell.
Gyuri elmosolyodott. Széles, önfeledt vigyorral. Magához ölelte a lányt: - De jó, hogy újra látlak! Úgy elszaladtál tegnap!
- Ne játsszad meg magadat Gyuri! - kiáltotta Amanda -, én már tudom, ki vagy te, és csak úgy mondom, hogy Réka és Babi is tudja! Réka látott itt tegnap!
- Persze, itt voltam - nézett vissza zavartan Gyuri. - Azt hittem, tegnap van a véradás, de elnéztem, mert ma van, mindjárt sorra kerülök.
- Hát te. Hát te nem Vámpír vagy? - dadogott a boldog Amanda.
- De nem ám. Önkéntes véradó vagyok. Különleges a vércsoportom, erre mindig szükség van, így hát segítek. Ki mondta, hogy én vámpír vagyok?
- Babi és Réka - köpte be a barátnőit gondolkodás nélkül Amanda.
- Tudod, már régóta gyanakszom arra, hogy ők a vámpírok - ráncolta össze a homlokát Gyuri.
- Á, ők nem, mindkettőt gimi óta ismerem - legyintett a lány.
- Akkor jó - könnyebbült meg Gyuri - Lehet, hogy nincsenek is Pesten vámpírok.
- Lehet - adott egy puszit neki Amanda. - Ez megnyugtató.
Elkezdtek hát járni, boldogan. Ennyi - fejezte be Minnie. - Szupernek találod? Vagy kell még bele valami, hogy szuper legyen?
- Azt mondtad, csomó iszonyú vámpír lesz benne, meg mindenféle borzalom - szóltam csalódottan.
- Eleinte volt is - vallotta be Minnie -, Gyuri tényleg vérgőzös alak volt, csak rájöttem közben, hogy a pasim nyilván azt hiszi, róla mintáztam Gyurit, és megsértődne, mert tudod ő milyen rendes, és én nem akartam megbántani.
- De így elég buta a sztori.
- Te vagy buta. Meg depressziós. Te vagy az, aki napok óta nem mozdul a lakásból. Ez mind-mind te vagy. Én írok, naponta minimum egy mini detektívregényt, te meg nem csinálsz semmit, csak a hülye férjedet várod.
- Nincs semmi baj a történeteddel - vágtam vissza -, csak éppen ez is olyan, mint a többi: se füle, se farka, izgulni nem lehet rajta, a vámpírod nem is vámpír...
- Ez benne a poén - bámult rám Minnie -, ez a vicc. Már rettegsz, meg minden, átéled, hogyan szenvedhet szegény Amanda, és akkor kiderül, hogy megmarad a vére, az egész párducteste, és boldog lesz. Szerinted ez nulla? Mikor voltál te utoljára olyan boldog, mint Amanda és Gyuri alig néhány perce?
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
