(Kiss Zoltán felvétele)
Banner Zoltán
A fiam első levele
(1300-1400 gramm között)
Szerencsésen megérkeztem a Földre. Igazán sajnálom, hogy nem várhattál, ez fájt Neked a legjobban, apám, mert nálunk ősi ünnep a várakozás, a kendőlobogtatás. Amikor a szatmárhegyi kisvonat feltűnt az utolsó kanyarban, valamikor még az esti vonattal érkezőnek is integettetek a sövény mellett, gyertyákkal vagy viharlámpákkal; de hát, tudod, néhány megállóval előbb kiszálltam, hogy gyalog tegyem meg az út hátralévő részét. A gyalogos többet lát.
Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy milyen kicsi vagyok. Percekig én voltam a legkisebb ember a világon.
Tudod, milyen nagy dolog a legkisebbnek lenni? Az embert rögtön ellátják oxigénnel, csak legyen hozzá tüdeje. Észre sem vettem, mekkora veszély fenyeget, úgy elmerültem a dimenziók felcsatolásában. Elég nehéz velük megbarátkozni. A Mélység éppen tele volt hordalékkal, a Magasságot pedig éppen üvegezték.
Tudtam, hogy egyedül vagyok, az egyik kezemet neveletlenül kidugtam az inkubátorból. Megszámoltam az elemeket ‒ százötvenvalahány van (a Te idődben lépték át a százat?), mert azt mondják, hogy ebből van a Föld, és hogy a Föld az enyém.
Nem mondom ‒ barátságtalan hely; nem is értem: mért éppen ide költöztünk? Megszámoltam a nyelveket is, valamivel több van, mint az elemek, de azt nem mondták, hogy belőlük van az Ember, s én is az Emberhez tartozom; sőt, rosszallóan csodálkoztak, hogy már két napja vagyok a Földön, de csak egy nyelvet értek. El is határoztam, hogy minden nap megtanulok egy nyelvet, s újjászervezem az építőtelepet Bábelben, s én, a legkisebb nyitom majd ki a nagykaput Odafönn. Persze, majd valami szebb nevet adunk a toronynak, ami nem emlékeztet az értelem becsavarodására, például azt, hogy Erdőntúli Táj, s megkérem a Teremtőt, adjon nekünk egy olyan kötelező nyelvet, amelyen mindenki megérti egymást.
Amikor látták, hogy elégedetlen vagyok (merthogy kinyújtottam a kezemet az inkubátorból), felajánlották, hogy áttesznek egy másik bolygóra. S hol az oxigénes palack, hol a szonda, hol a tej tűnt el mellőlem. De úgy látszik, választékosabb utazásra készítenek fel, mert az utolsó pillanatban mindig visszatornáztattak az életbe.
Most már a kezemet sem dugom ki, mert megismerkedtem társaimmal, és az üvegfalakon keresztül jeleket váltunk egymással. Mi, akik reggeltől estig azon kínlódunk, hogy fenntartsuk magunkat ‒ semmit sem veszíthetünk.
Tegnap óta száz grammot szedtem magamra.
Nagyobb küzdelem már nem várhat rám: átéltem a csatát az ember formájáért. A Nemléttel vívtam edzőmérkőzéseket a döntő előtt.
Úgy döntöttem: életben maradok.
