Banner Zoltán
Önarckép Munkácsyval
Égőpiros, hatalmas pipacstenger kékesszürke, alföldi ég alatt.
Kártyavárat építettem képeslapokból, közöttük találtam. Már tudtam olvasni: Munkácsy Mihály.
Azóta keresem ezt a képet. De soha többé. Sem az eredeti, sem a képeslap. Talán nem is létezik, csak bennem.
Aztán egyszer leszálltam a vonatról, és életem harmadik városában, Szatmár és Kolozsvár után, Csabán az Ő őre lettem a világ egyetlen Munkácsy Múzeumában.
Aztán a százötvenedik február huszadikán beléphettem a táblával jelölt házba, ahol megszületett valaha, ott szorongtam a tömegben, egy idegen országban, nem messze apám szülőhelyétől, Nagyszőllőstől, és nem messze Ungvártól, ahol dédapám volt hajdan a polgármester. Ő talán még találkozott is Vele, amikor még életében ünnepelték a turul szárnyainak az oltalmában.
Itthon pedig már várt rám a feladat: rendezd meg a jubileumi emlékkiállítást!
Éjjel-nappal velem volt, és én Ővele.
Párizsi műtermét berendeztem Békéscsabán százötven év magyar történelmének bútoraival, s ezek között faggattam szellemét; a katalógusba pedig ezt írtam: „Békéstáji népéletképeivel Munkácsy egyszerre s először fedezte/fedeztette fel a múlt századi Európa egyik legkiszolgáltatottabb, de nyomorúságában szinte érintetlen, emberi-erkölcsi-szellemi értékek ígéretével terhes társadalmi elemét, a magyar parasztságot; s egyben azt az alkotó erőt, amely mindebből a nemzet, tehát önnön arcának megrajzolására képes. (…) A hírnévhez vezető út első állomását az a fény ragyogta be, amely e sárból és porból gyúrt paraszti létből sugárzott feléje, s amelyet gyertyák, mécsesek, petróleumlámpák imbolygó félhomályából éppen Ő volt hívatott előhívni, s a világ művészeti fővárosa, Párizs falára kivetíteni.”
Máig büszke vagyok a botrányra, hogy az Ujoncozás, a Mély út, s a Krisztus-képek fölött ott lebegtek a magasban az alföldi parasztingek, bőgatyák, menték, mellények, vállkendők, női ingek, a kasza és a karikás ostor, mert Munkácsyt éltetve a parasztságot temettem, amelynek éppen Ő szerzett örökkévalóságot!
Halála előtt nem sokkal még egyszer visszanyúlt értük, amikor a Honfoglaláshoz kereste a nép arcait. Aztán a huszadik században sokan követték példáját, az alföldiek, Tornyai, Rudnay, Kohán s a székelyek, Nagy István, Zsögödi Nagy Imre, Márton Árpád, mások, hogy a föld fiait szentekké avassák. De az alattomos bitumen: a század sötétsége végleg elnyelte a kivillanó pirosak és fehérek sikoltását.
Aztán nemrég odaálltam bronzszobra mellé a múzeum lépcsőjén, s az összegyűlt tömeg nevében megemeltem a kalapom: Isten hozta, Mester! Lám, a város törleszteni kívánja adósságait! Ön pedig figyelmeztessen mindenkit, aki erre jár: a honfoglalásnak soha sincs vége ezen a vidéken, amíg van termőtalaja a léleknek és a tudatnak, s amíg égőpiros pipacsok ringanak a kékesszürke alföldi ég alatt.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
