(Forrás: Gyulai Hírlap/Pénzes Sándor)
Kiss László
Az olvasás
Időről időre megkérdezem a diákjaimat, mit olvasnak éppen. Többen azt felelik, semmit. Vagy: nem szeretnek olvasni. Tessék? – kérdezek vissza. Nem szeretsz olvasni? Ez olyan, mintha azt mondanád, nem szeretek levegőt venni.
Biztosan le lehet élni egy életet olvasás nélkül. De nagy lehetőséget szalaszt el, aki kihagyja ezt a ziccert. Hogy élhet ezen a bolygón, és még olvashat is.
Mert például amikor olvasok, hipp-hopp, egy másik világba kerülök. Tehát nem ott vagyok, ahol éppen vagyok. Lehet egyszerre több helyen lenni? Ugye milyen különleges dolog az olvasás?
Amikor olvasok, elkalandozom, majd intem magam, hogy térjek vissza a helyes csapásra. De melyik a helyes csapás? Ez, eddigi olvasásaim során, még nem derült ki. Erre is jó az olvasás, hogy ne derüljenek ki a dolgok, ha ugyanis kiderülnek – de ebbe jobb nem belegondolni.
Amikor olvasok, eszembe jut, hogy valami épp nem jut az eszembe, vagy eszembe jut valami, és arra gondolok – hiszen éppen olvasok –, hogy olvasás után majd visszatérek rá, de mire leteszem a könyvet, már nem jut eszembe, mi jutott eszembe, szóval én ezért az olvasást hibáztatom.
Az is eszembe jut néha, hogy mennyi minden nem jut az eszembe – mármint olvasás közben.
Olvasás közben arra is gondolok, mennyire vártam már, hogy olvashassak, és milyen jó, hogy a következő napon ugyanezt csinálhatom majd, és máris nem arra figyelek, amit olvasok, hanem magamra, és ennél többet ugyan mi adhat.
Amikor olvasok, folyton másokra gondolok, akik közé olvasás közben én is tartozom, és máris kiderül, hogy nem csak az vagyok, akinek képzelem magam.
Vagy olvasás közben eszembe jut, hogy évek óta tervezem megírni, mi minden történik velem olvasás közben, és amikor egy jóakarómnak ezt elmeséltem, buzdított, hogy okvetlen írjam meg, mi történik velem olvasás közben, amire azt mondtam, jó, megírom, de mivel nem írtam meg, minden erőmmel azon vagyok, hogy ennek a jóakarómnak az üzenetét, elkerülendő a kínos szembenézést ígéretemmel, semmiképp ne olvassam el újból – a szakirodalom ezt nevezi elkerülő olvasásnak, közkeletűbb nevén nem-olvasásnak. A nem-olvasás tehát az olvasás egy fajtája.
Olvasás közben az is megtörténhet, hogy az író, akinek a könyvét olvasom, megjelenik a szobámban. Én egyszer így jártam Kosztolányi Dezsővel, de ennél többet nem árulhatok el.
Néha száz oldalt olvasok egy nap, és rettentően meg vagyok elégedve magammal, néha pár sort, és rettentően meg vagyok elégedve magammal.
Amikor olvasok, azon gondolkodom, mit kéne megírni, vagy azon, mit nem kéne megírni, néha meg azon, hogy miért azt olvasom, amit éppen, és miért nem mást, néha meg dolgozatot kéne javítani.
Vannak nagy olvasók, akik épp másutt olvasnak. Bottyánné Bödő Zsuzsa, Ábrahám Gyuri bácsi, Baloghné Edit, Fodor Lajos doktor úr. Hosszú a sor. Olvasás közben – vagy előtte, vagy utána – illik rájuk is gondolni.
Szív Ernő azt írja, az irodalom folytonos séta egy parkban. Németvárosi Attila ezzel szemben úgy fogalmaz, az irodalom svédasztal, amelyről tetszés szerint csipegethetünk. Kinek egy hasonlat, kinek egy mondat, kinek egy párbeszéd. Tudunk olvasóról, aki egy nagy író névelőjétől nem bírt szabadulni, föl is vette a nevébe.
Jut eszembe, Hrabalt olvasni a leghálásabb írói feladat: elkezded, és három sor után már a születendő novellád mondatai pörögnek a fejedben. Szegény Hrabal!
Hány igekötőnk is van? Be, át, meg, le, ki – nem szeretném és nem is tudnám felsorolni mindet. Nem fura, hogy az olvas ige mindegyikre rácsatlakoztatható? Házi feladat: írjunk mondatot egy tetszés szerinti igekötővel + olvas, és mutassuk meg a magyartanárunknak. El fogja olvasni.
Bodó Sára tanárnő azt mondta a Lila suliban, hogy egy könyvet nem ki-, hanem elolvasunk, és igaza volt, mert amióta ezt mondta, tényleg így van.
Fried István tanár úr szerint folyamatosan kell olvasni, és jegyzetelve. Szegény egyetemisták!
Óvakodj a törpétől, figyelmeztet az ismert film címe. Én meg azt mondom, óvakodj az embertől, akinek nincsen könyv a polcán.
Nem szeretsz olvasni? De hát az egész világ olvas!
A focista, például, olvassa a játékot. A rózsafüzér neve: szentolvasó. Olvasunk egymás gondolataiban, s ha nem olvasunk egymás gondolataiban, arra bizony rámehet egy barátság, de akár egy párkapcsolat is. Megolvassuk elalvás előtt a bárányokat, és a pénzt is – lám, milyen jó dolog sokat és hosszan olvasni!
Minden, ami van, betűk és szavak. Hunyjuk csak be a szemünket! Ugye hogy mondatokat látunk?
A diákokkal kezdtem, hozzájuk is térek vissza, ugyanis a vállaltan nem-olvasók mellett sokuk kezében terjedelmes regényt látni. Kedvenc órai jelenetem nem az, amikor a jól kimunkált vázlat fölkerül a táblára, nem is, amikor berecseg a negyvenöt perc végét jelző vágyott csengőhang, hanem amikor titokban – vagy nem is annyira titokban – olvasnak a gyerekek. Nem azt, amit előírás szerint kéne. De hát ki mondta, hogy az életet előírás szerint kell élni?
Vagyis azt gondolom, mindenki szeret olvasni, ám ha valaki mégsem, ő csupán még nem talált rá a megfelelő könyvre.
Egy könyvhét arra is jó, hogy rátaláljon.
Meg arra is, hogy kijöjjünk ide, aztán elmenjünk oda, fagyizzunk, sütkérezzünk a napon, élvezzük a szökőkút csobogását, vagy idegeskedjünk miatta, hogy beüljünk egy sörre, és meghallgassuk egymást. Hogy együtt legyünk. Ha Kosztolányi Dezsővel, vele, ha Ken Follett-tel, vele, ha magunkkal, akkor úgy. Olvasni, akárhonnan nézem, együtt-lét.
Aki szeret olvasni, soha nem lesz egyedül.
Ennek szellemében nyitom meg a 2024-es könyvhetet Gyulán.
Tartson örökké!
