Csabai László
A visszaváltozás
(Kafka-átirat)
Egy vasárnap reggel felébredvén Somosi György csodálkozva kezdi szemlélni környezetét. Tiszta ágynemű, nem az az olajos pokróc, amit a garázs dikóján magára tekert. Dikó helyett a családi ágy. Teleizzadt, bagófüstös zubbony helyett ropogósra vasalt vászonpizsama. Megnézi mobilján a dátumot: semmi kétség, vasárnap van. Tehát előző nap szombat volt. Az a nap, amit biztosan berúgva zár. (Bár újabban már más napokat is.) És eszébe is ötlik a Betekints presszó, amint a pincérnő rögtön a söröskorsóba önti a felest, a csocsóasztal csattog, a játékgép kattog, a zenegép rikácsol, a pincérnő is rikácsol, de nevetve, a vendégek hadonásznak, kutyákról és autókról hazudoznak, a feleségüket szidják, verik a blattot, nótáznak és barátilag dulakodnak. Részegen a gajdolás felvidította, most azonban még az emléke is fájdalmas. Amit hall a konyhából kiszűrődni, az viszont balzsam a füleinek. Bori énekel, a felesége. Nem tudja, mikor énekelt utoljára az asszony. „Átöltöztet, lemosdat egy részeget, ágyba dugja, és reggel még van kedve énekelni? Meghibbant? Vagy én hibbantam meg? Vagy ez még az álom?”
– Na, felébredtél, te éjszakai hős? – nyit be Bori kezében tálcával. – Igyál egy kávét! Az rendbe hoz.
Somosi a meghatottságtól remegve veszi kezébe a csészét.
– Köszönöm, hogy… gondomat… – mondja a férfi váratlanul tiszta hangon. (Mert tíz éve krákogva ébred. A dohányzás teszi. És a gyerekkorától kezdve soha el nem múló arcüreggyulladás.) A kávé pedig oldja elfogódottságát. Príma. A tejszín simogatja a nyelvét. Az asszony meg az arcát simogatja. S úgy hajol, hogy férje láthatja gömbölyded melleit. „Ez most mi? Azt akarja?” Somosinak havonta egyszer enged a felesége. De abban sincs sok köszönet. A nő rendre megjegyzéseket tesz („Már megint nem mostál fogat!” „Már megint nem dezodoroztad be magad!” „Már megint nem készítetted be a…”), a végén pedig rendre bírálja teljesítményét.
Bori most ledobja pongyoláját, és bebújik a takaró alá. Ez egy álom. Egy éber vágyálom.
Pedig Somosinak az alvás közbeni álma is igazán jó volt. Azt álmodta, hogy átváltozott bogárrá. De csöppet sem rémült meg ettől. Mosolyogva nézte esetlen, pálcikalábait. Felesége persze zsörtölődött: „Ilyen is csak veled történhet meg! Ránk nem gondoltál?” És kétségbeesetten kereste az internetes fórumokon, ki mit kezd a bogárrá változott férjével. Somosinak az asszony meghökkenésétől és kétségbeesésétől olyan jó kedve támadt, hogy kiugrott az ablakon. Nem ütötte meg magát. Mert zuhanás közben kinyíltak bogárszárnyai, és repülni kezdett. Hamarosan madártávlatból látta a városát. A négy templomot, a Koronát, a Pázmány-szobrot, a Takarékpalotát, a sétálót. Nem tudta eddig, milyen szép Nyárliget.
Jólesett részesülnie a feleségéből. És jó nézni, ahogy most magára kapja köntösét. Elnézné ezeket a mozdulatokat álló nap.
Csak a lába ne járna ennyire Somosinak. Pedig nem bogárlábak, valódi emberlábak ezek. Nyugtalan láb szindróma. A körzeti orvos szerint a stressz okozza. Felírhatna rá nyugtatót, de a nyugtató mellékhatása is lehet a folyton mozgó láb. Somosi a múltkor rosszul lépett, és meghúzódott a bokaszalagja. Fájt nagyon. Viszont abbamaradt a fekvés közbeni lábrángatózás. Mikor a bokája rendbe jött, visszatért a lábrángás.
Szép idő van, jó lenne még visszaaludni. De a gondolat, hogy él, hogy újra él, az is jó.
Míg eszébe nem jut, mivel jár az élet. Mert Somosi szenteste kijelentette, hogy ő szarik az egészre. Olyan kevés a megrendelés, annyi a tartozás, hogy úgysem tehet mást. Ha nem szarna, akkor is elsodorná a céget a csőd, de így legalább hamarább fogja elsodorni. És addig jól érzi magát. Vagy nem. Mindegy.
Somosi előtt most újra felágaskodik a SEAT crossover elvesztésének rémképe (már tudomásul vette, hogy a bank elveszi, és ezzel meg is könnyebbült), és még az is, hogy Purczer Zsiga részére le kell fuvaroznia az ötmilliós uzsorakölcsönt, ha nem akarja, hogy az agyonveresse (már tudomásul vette, hogy az agyonvereti, szinte már várta az ökölcsapásokat, hátha belehal, és így vége lesz az egész nyomorúságos életnek), és még ott a NAV, vagyis a be nem fizetett társaságiadó-előleg meg a tavalyról örökölt büntetőkamatos bírság. Ettől sírni kell.
Ami viszont a konyhaasztalon várja, azon vigadni.
Az asztalon főtt tojás tojástartóban, pirítós, vaj, lekvár, szalámi és kávé. Egy kancsóval. És újság. (Ha nem is a kedvence, a Blikk, hanem a Kiskegyed.)
– Mi történt, Bori?
– Megbolondultunk, hát téptük egymást.
– Most mi történt?
– Észhez tértünk.
– És ez csak ennyi? Hogy elhatározzuk?
– Csak ennyi.
Somosinak negyvenéves koráig nem volt élettársa. Pedig vágyott nőre. Alkalmi kapcsolatokat létesített. Soha nem fizetett a szexért. (Sofőri fizetéséből nem is nagyon telt volna erre.) Beült a nyárligeti művelődési ház szalonzenekaros kávézójába, és konyakozgatva várt. Idő kellett, míg megjött a bátorsága a leszólításhoz. És idő kellett, míg a szebb nőket elvitték mások táncolni. (Somosi nem tudta elképzelni, hogy egy attraktív hölgy elfogadná az ő közeledését.) Aztán egy már hosszú ideje petrezselymet áruló hölgynél próbát tett. Tánc. Egy koktél. Még egy koktél. Séta a Pázmány téren vagy a Bujtoson. Aztán egy négyórás szoba a Hunyadi utcai panzióban. Néha a koktélok után rögtön a panzió következett.
Egy semmi különlegeset nem ígérő, ködös, novemberi szombat este hat barátnő érkezett a művház kávézójába. Pezsgőt rendeltek, csevegtek. Osztálytalálkozóról érkeztek. Ők lopva szemlélték a férfifelhozatalt, a hímek gátlástalanul gusztálták őket. Öt átlagos galambocska volt. Az egyik viszont hattyú. Somosi nagyot nyelt. És ökölbe szorította a kezét, amiért neki ilyen falat sosem jut. Elkezdődött a felkérés. Mindenkit táncolni vittek. Kivéve a hattyút. Somosi ezt nem értette. Azt pláne nem, hogy a nő intett neki.
– Svindler Bori vagyok. Megismersz? – kérdezte a nő, mikor Somosi odatopogott hozzá.
– Nem.
– Pedig a Jósában a mellettünk lévő lépcsőházban laktatok.
– Sosem laktam a Jósában.
– Akkor az Érkertben.
– Ott sem laktam.
– Pedig te vagy Ervin!
– Gyuri vagyok.
– Nem baj. Táncoljunk!
Táncoltak a következő, és az azt követő szombaton is. Aztán már mindennap találkoztak. Szolid randik voltak ezek. Kávéztak, beszélgettek. Jól érezték magukat. De egyszer a nő elkomorult:
– Nem mondtam igazat. Vagyis eddig nem mondtam el neked a teljes igazságot magamról.
– Nem vagy szingli?
– Az vagyok. Ha úgy vesszük. Mert férjem tényleg nincs. De volt. És van két kislányom.
– A volt férjedtől?
– Igen. Bár a kisebbik… az már a válásunk után született.
– Én sem a teljes igazságot mondtam neked.
– Nős vagy?
– Nem. És nem is voltam. A házamról hazudtam.
– Tehát nincs házad. Az baj.
– Van házam. De ott laknak a szüleim is. Nagy ház az. Vagyis… nem olyan kicsi.
– Jól kezdődik a kapcsolatunk. Mindketten hazudtunk.
– Igen. De… – és ekkor Somosi elmosolyodott. – Legalább kvittek vagyunk.
Hangosan felnevettek.
Somosi apja a fia házasságát követő évben meghalt. Az anyja pedig beköltözött az öregek otthonába. Ez azonban nem jelentette azt, hogy csökkent volna otthon a létszám. Mert Bori gyors egymásutánban szült újabb két lányt.
Somosi György sofőrből fuvarozási vállalkozóvá avanzsált. Saját teherautóval szállította az építőanyagot a csokos építkezésekhez. És megbízható ügyfeleknek, szigorúan számla nélkül, vállalt személyfuvarozást is. A crossoverrel vitt fel Ferihegyre Wizz Air-járatokhoz családokat. Jött a Covid, és bedőlt a légiforgalom. Meg a nyárligeti építőipar. És a többi…
Két év kihagyás után újra majális a Bujtoson. Vurstli meg színpad. A dobogón egy női bohóc csokoládét dobál a közönségnek. Vállán egy csimpánz. Az is próbálja elkapni az édességet.
Fanni, Somosi legkisebb lánya, hisztizik egy majomért. Bellácska körhintára akar ülni. Móni még egy jégkását kér, Evelin pedig kijelenti, hogy csak a hajléktalanoknak való ez a cirkusz. Igazán jól érzik magukat.
Bori találkozott Ritával, a húgával, és azóta trécselnek. Somosi György kedveli Ritát. Különösen annak nyakát. Szép hosszú nyaka van. Akárcsak Borinak.
– Te Gyuri – fordul feléje most Bori –, tudod, a múltkor beszéltük a szőlőt meg a nyaralót.
– Mit? Ja, igen, hogy nem kéne eladni.
– Nem hát! Jól lesz az majd a gyerekeinknek. Meg a ház is. Mind a négynek.
– Mi? Hogy?
– De ahhoz írni kellene most egy papírt – szól közbe Rita. – Hogy mind a négy lány örökölhessen. Ezt csak így lehet… Hiszen ők… nagyon is… a te gyerekeid…
– Az enyémek. De most miért hirtelen ez a…
– Már egyszer megbeszéltünk! – kiált Bori, és színpadias méltatlankodással néz testvérére, aki úgyszintén színpadiasan csitítgatja:
– Ugyan már, mi van abban, ha elfelejtette. A férfiak esze rövid – majd már csakis Somosinak mondja: – Semmi az egész. Egy nyilatkozat, afféle végrendelet, végrendelet-kiegészítés, hogy mind a négy lányod egyenlő arányban örököl. Letöltöttem a netről a mintát.
– Jó, persze, meggondolom. Gyere el holnap hozzánk, és…
– Minek húznánk a dolgot? Csak alá kell írnod a neved. Én meg Bori leszünk a tanúk.
– Várjál már, legalább hadd olvassam el…
Bori lehajtja a fejét. Rita végig szidja azokat, akiket szidni kell a politikában, s közben rezeg a kezében a lap.
– Ne mozgasd a lapot, mert nem látom rendesen…
– Mit akarsz látni. Négy lányod van, egyenlő arányban örökölnek. Itt van, ni! Bori, hajolj előre, a hátad lesz az asztal, nézd csak, Gyuri, itt a toll.
Somosi nem vette a nevére Mónit és Evelint, hadd fizesse csak utánuk a gyerektartást az apjuk. (Az korábban perre vitte a dolgot, DNS-vizsgálattal kellett bizonyítani, hogy Móni tőle van. Arra szerencsére nem gondolt, hogy Evelin DNS-ét is meg kellene vizsgálni.) És Somosi egyformán viszonyul mind a négy gyermekhez. Szeretettel. Legalábbis néha. Mert úgy általában az agyára mennek a sok követelőzéssel meg nyávogással. De hát lányok. Ez ezzel jár. És jó dolog azért apának lenni. Főleg, ha olyan jól kezdődött a nap, mint ma. Csak egy nyamvadt bogár ne zúgna folyton körülötte. Elhessegeti. Az visszajön. És már a homlokára mászik. És elindul lefelé. Mintha mindjárt a szemét akarná kikaparni.
– Na, végre! – mondja Bori, mikor a mozgó büfé előtt megleli férjét. De inkább méreg, mint megkönnyebbülés érződik hangjából. – Mondjuk, sejthettem volna, hol keresselek. De legalább ne hazudtad volna, hogy a mosdót mész megkeresni.
– Mindjárt megyek, csak még ezt megisz…
– Csak semmi sietség. Úgyis nekem kell vezetni.
– És mikor indulunk?
– Ilyen büdösen nem ülhetsz be mellém a kocsiba. Majd szépen hazaslattyogsz. Azt se bánom, ha elcsap egy kamion. Egyébként miért olyan piros a bal szemed?
– Megcsípett egy bogár. Nagyon fájt. Azért kellett egy ital.
– Bogár…
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
