Páli-Herczeg Attila
Mirokai Sámán
Zöldségelés
Sirokai Mátyás prózaverseinek
(A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez, lomboldal)
paródiája
I.
Az utazni vágyó mindenek előtt kénytelen leszámolni a fogalmak légióinak szorításával és teljes magányban kivárni a napnak azon szakát, amikor a sugarak nukleáris szögben érik az anyabolygó veteményeseit, túlvilági fénybe borítva őket. Ekkor meztelen tudattal, az elme genitáliás impulzusait elhallgattatva kell egy üres papír fölé görnyedni, és a sugarak szögével megegyező szakrális szögben kell a tollat a papír fölött egy hüvelyk magasságban lebegtetni. Ebben a pózban maradva van esélye az utazni vágyónak a zöldségek útjára lépni, ha képes ellenállni a mindennapok késztetésének, hogy a szavak szabdalta lényét a papírra lejegyezze. Minél tovább tart ki ebben a helyzetben, annál jobban fogja érezni önmaga kifejezésének vágya és annak lehetetlensége közötti diszkrepanciát és az ebből adódó fokozódó többletnyomást, mely először a toll hegyéről indul, majd lassan az ujjbegyek finom receptorain keresztül felkúszik az idegrendszer boltíves üvegházába, ahol archaikus kisülések kíséretében beteljesedik a fogalmak maghasadása. A nyomás növekedése addig tart, amíg be nem következik az én-test robbanása, beterítve a szoba belső falát a kéjálmodó szervek és testnedvek maradványaival. A legtöbb utazóban ez az állapot absztrakt félelmet kelt, mert nem leli fel benne énjének látóra és látottra bomló kettősségét, de ez az egyetlen állapot, melyben fokozatosan megindulhat lényének zöldségelése.
II.
Az idő, tér, gondolat és viszony nélküli világtalan létezés homályos éjszakájából való kilépést azok a mikroorganizmusok kezdeményezik, melyek eszik az én-test húsmaradványait és isszák az ő testnedveit. A humuszdús maradványok felületén finom, bolyhos mintázatok alakulnak ki, ekkor indul meg a növények reneszánsza, mely egyben az utazó legfontosabb átlényegülését jelenti. Az apró csírák önkívületi tánca hamar eljut a korszakváltó barokkos indák építményeiig, és a dúsuló növénytakaró felső rétegeiből spórák és pollenek asztronautái indulnak meg a dezoxiribonukleinsav csábos kalandozásait végigkövetni az űr dinnyeívein, a mamutrózsák égi nyílásai között. Némelyek ősmagmákba hullanak, mások megmerevedett bazalt kőzetek monolitjaira, ahonnan felcsipegetik őket az ég pterodaktiluszai, de lesznek néhányan, akik karalábémeteorok becsapódási kráterében, őshüllők tüdejének szivacsos lombozatában, szarvasbikák ágas agancsán, és felizgult ünők testhajlataiban, vagy ipari fémhulladékok temetőiben, gombafelhők radioaktív árnyékában lelnek menedékre. Szétszóródásuk közepette eljutnak a csillagfürtöző menny legmélyebb zugaiba, feltérképezik a kvazárok, fehértörpék, feketelyukak és szingularitások stílusgyakorlatait. A vándorlás ezen pontján az utazó tökéletes egységben van a mindenséggel, ahol már nem lehet különválasztani a szemlélet tényét a szemlélet tárgyától. Ekkor indul meg az entrópiával ellentétes, önkéntelen és vágytalan folyamat, mikor az asztronauták egyszerre indulnak meg indulásuk eredetéhez, és megérkeztükkor minden bedokkolásnál fokozatosan építik fel szervről-szervre a test-ént, amíg az utazó fel nem találja magát ugyanabban a pozitúrában, melyben utazásának kezdetén volt. Végtagjai ekkor már spárgahajlékonyságúak, fejében érzi a tök magvasságát, törzse a fáéhoz lesz hasonló, és gesztjének centrumában az ősrobbanás emlékei derengenek. Az utazó megmarad az egyensúlynak ebben az állapotában, tollát a papír fölött egy hüvelyk magasságban lebegtetve, amíg meg nem hallja új paradicsomszíve első dobbanását.
