Háy János
DCM
Mesterszonett a Dunai Cementművekről
Hatodfeles jambus A
Hatodfeles jambus B
Hatodfeles jambus B
Hatodfeles jambus A
Hatodfeles jambus B
Hatodfeles satöbbi C
C
B
C
D
C
D
C
M
Szereplíra
Minden lírai költemény szereplíra, de vannak, amiken jobban látszik, mert egy csomó szerepről azt gondoljuk, hogy az maga a szerző. Szóval, hogy nem szerep például, hogy szerelmes, hanem tényleg szerelmes, holott könnyen elképzelhető, sőt, valószínűsíthető, hogy nem az, csak szexuális okokból ír olyan verset, amiben szerelmesként tűnik fel, vagy hazafias költeményt, hogy megszerezze a nemzet szeretetét és az azzal együtt járó díjakat, mert különben abszolút nem érzi magát a nemzet napszámosának vagy egy eszme zászlóvivőjének, netán lángoszlopnak, ami persze nem vihet zászlót, mert rögvest lángra lobbanna, aztán mire a követőivel az ellenség elé ér, addigra minden elég, még az oszlop is. De kétségtelen vannak olyan szerepek, amiről még a naív (jambus, ezért térünk el az akadémiai helyesírástól), még a naív olvasó is tudja, hogy nem lehet igazán a költő, mert az a költő, mondjuk, konkrétan, nem juhász, nem unokája Dózsa Györgynek, nem a szépség koldusa, aki jóllakottan szépséget koldul az utcasarkon, s közben egy elég csúnyán nyomtatott hajléktalan magazint kínál cserébe. Vagy senki nem hiszi el egy mai költőről, hogy régen élt, mondjuk a római korban, mert ez is egy szereplehetőség, hogy régi költők köntösében (esetleg tógában) lép fel az alkotó. A szereplíra előnye, hogy automatikusan megteremti azt a távolságot, amivel biztosítva van a szerző számára a rálátás a témára. Kicsit ugyan lehet azonosulni, hogy én egy kicsit, azért, mondjuk, nőcsábász vagyok vagy iszákos vagy forradalmár, de ha ügyesek vagyunk, még időben ki tudunk lépni a szerep mögül, és nem kell, mondjuk, lelövetni magunkat utcai harcok során fiatalon vagy netán beleragadni az alkoholfogyasztás fertőjébe. Szóval kicsit azonosulunk azzal, hogy, mivel is? Na, mi legyen a szerepem? Ez az első versszak, és nem döntöttem még el. Ez egy hibás szereplíra, helyesebben egy rendkívül modern szereplíra, amiben nincsenek kiosztva a szerepek. Ez a bármilyenszereplíra. Bárki vagyok. Úgyhogy ne kötekedj velem, mert nem csak ötvenkilós bölcsészhallgató vagyok, hanem egy bérgyilkos is. A bérgyilkosoknak is vannak érzelmeik, azért gyilkolnak, hogy a feladatért kapott pénzből utána megélhessék az érzelmeiket, és elfelejthessék, milyen úton jutottak ehhez a megéléshez.
A második versszakban rögvest jeleznem kell, hogy a vers szereplője nem bérgyilkos, csak az is, ahogyan más is. Érdemes második versszakot írni? Ez is egy szerep, a közlésben hinni nem tudó alkotó szerepe. A nyelv már nem jelent semmit. Az igazság elmondhatatlan stb. Mi a fasznak bármit is leírni, itt módosult a közlésben kételkedő szerepe, a közlés értelmetlensége felé. Alig fizetnek érte, tényleg, ha semmit nem csinálnék, már azzal is többet keresnék, mint egy verssel. Hálátlan nemzet költője vagyok, ez egy kicsit elavult szerep, de a magyar irodalom rendkívül konzervatív, így aztán mindig kellenek ilyen régimódi szerepek is, mert sokan csak azzal tudnak azonosulni. Ahogy megyek bele a szerepbe, úgy romlik a tüdőm, végül egy vírus (ez még nem a koronavírus, mert annál régebben vagyunk), egy vírus (ez viszont már a koronavírus, mert közben aktualizáltuk a verset), egy vírus (bármilyen vírus, mert a vers itt általánossá válik), egy vírus hatására (végre) teljesen összeomlik, rátesznek a nemzeti lélegeztetőgépre, de persze nem arra, ami jól működik, mert arra a milliomosokat rakják, és jól meghalok, de nem szabad elfelejteni, ez csak egy a szerepek közül, a többi szerepem még él, például én vagyok a haza bölcse, mert szép kort éltem meg, és mint Arany János a Nemzeti Múzeum előtt, úgy üldögélek egy padon a vérmezőn, s ha valaki kérdez tőlem valamit, akkor versben válaszolok, ha ki tudom még nyitni a szám, mert az is lehet egy szerep, hogy saját szobrommá válok, és a szobrok, ugye, nem tudnak beszélni, azok a szobrok sem, amelyek hasonlítanak az igazi emberhez.
Tulajdonképpen (harmadik versszak), egy naplopó vagyok, aki egyáltalán nem szeret dolgozni, azért ír verseket, hogy valamilyen ösztöndíjhoz hozzájusson, vagy hogy otthon alibit szolgáltasson a feleségének, hogy miért nem dolgozik. Annak a nőnek, akihez szólnak a szerelmes versek, amelyek szintén szerepversek, mert ez a szerző azt a nőt egyáltalán nem szereti, csak függ tőle, mert másképp nem tudja biztosítani ezt az életmódot. De ez nem derülhet ki a nemzet számára, hogy tulajdonképpen az, ahogyan ez a szerző él, nem gyötrődés nullahuszonnégyben a nemzetéért, hanem egyszerű naplopás. Nem, ez a költő szenved, hogy szegénységben élnek emberek, szenved, hogy egy kicsi nemzet tagja, amely nemzet mindig is ki van szolgáltatva a nagynemzetek arroganciájának, szenved, mert tudatlanság uralja a hazáját, szenved, mert senki nem tud már rendesen magyarul, csökkennek a megértés esélyei, szenved, mert hamispróféták tartják kezükben a nemzet gondolkodását, szenved, mert… itt lehetne tovább folytatni, esetleg egy ironikus fordulatban visszafogni ezt az érzelmi hevültséget, de ezt mi, a költemény szereplői, az a sokaság, ami mi vagyunk, nem tesszük meg, mert nem szeretnénk elhitelteleníteni a szerepeink őszinteségét. Mi, a szereplíra szereplői őszintén azonosak vagyunk magunkkal. És nem csak a közösségi szerepvállalást képviseljük, hanem a magára maradt ént is, mondjuk, azt kicsit nehéz, mert annyian vagyunk, hogy mindig összefutunk, és ilyenkor kockáztatjuk az én magányát, de erről nem beszélünk, ez is egy szerep. Csak ritkán szólalunk meg, mert unjuk magunkat, pedig az unalom ritkán is unalom, és ami közötte van, a hallgatás, az is rohadt unalmas.
A lét, mint az unalom háza, ez lenne a negyedik versszak, de ahhoz már nincs kedvem. A saját maga unalmából is kiábrándult költő szerepe is megjelenhetne a negyedik versszakban, ha lenne negyedik versszak, de nincs. Hogyhogy, miért nincs? Eleve, milyen dolog visszakérdezni? Azt hiszed, azért, mert van internet, bármit meg lehet kérdezni, meg bárkihez lehet szólni, hát nem. Amúgy meg azért nincs negyedik versszak, mert ez a vers három versszakos, és többet ne tegyél fel hülye kérdéseket, mert megkereslek és pofánverlek, mert van egy olyan szerepem is, és akkor veszem elő, amikor kedvem van. Köpdösheted majd a fogaidat, és nem lesz jó fogatlanul libacombot enni. Jó, nem akarom ilyen agresszív szereplővel zárni a szerepverset. Ezt a szereplőt elfogja a rendőrség, és börtönbe kerül, börtönlírikus lesz, ezért elengedik a büntetése felét, de ez már tényleg nem része a versnek, mert csak, mint mondtam, három versszakos. És pont itt a vége. Vége.
Persze megemelhettem volna egy kicsit a végére, hogy például nem szeretem egyik szerepemet sem, mindenből már régen kiábrándultam (nemcsak az unalomból, mint fentebb), semmiben nem hiszek, és csak azt várom, hogy végre gyaluljon le az élet. Minden örömre való fogékonyságomat elvesztettem, mindent csak azért csinálok, mert kell, semmivel nem tudok azonosságot vállalni, nemhogy bármelyszereplő lennék, hanem semelyik sem vagyok. Nekem már minden feladat kényszer, nem szeretek senkit és semmit. Valójában lehánynám az egész világot, csak azért nem teszem, mert nem merem. Nem merem megmutatni a bennem lévő rosszat, hogy mindent utálok, mert viselkedek, mindenhez jópofát vágok, köszönök és megköszönök. Mindenki egy kedves embert lát bennem, egy aranyos férfit, ha férfi vagyok, holott mindenkit megvetek. És ez nem szerep. Nem szerep. Nem szerep. Ha van olyan, hogy nemszerep.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.
